Barcsay öröksége: fegyelem vagy érzékiség?
A Magyar Képzőművészeti Egyetem nagyszabású Barcsay-kiállítása nem csupán a festői pálya kronológiája, hanem új szempontokat is kínál az életmű értelmezéséhez. Megmutatja, hogy az alkotó úgy vált a magyar nonfiguratív-konstruktív festészet egyik referenciapontjává, hogy hat évtizedes munkássága során mindvégig a természet és a látható valóság leképezését tartotta origónak. Most közel száz alkotáson fedezhetjük fel Barcsay alapvető kérdését: hogyan lehet a fegyelmet és az érzékiséget, a tudományos pontosságot és a művészi költőiséget egyszerre érvényesíteni?
Három fókusza van a kiállításnak: Barcsayt egyszerre láttatja autonóm, illetve alkalmazott művészeti alkotóként és pedagógusként, miközben arra is rámutat, hogy világa különleges feszültséget hordoz, képei szigorúan szerkesztettek, konstruktív rend szerint épülnek fel, mégis mindig ott van bennük valami finom érzékiség, humanizmus. A testek, városképek és geometrikus formák mögött nem rideg rendszer húzódik, hanem élő lüktetés, költői jelenlét. A tökéletes egyensúly megtalálása a fegyelem és a poétikusság között egyedülállóvá teszi az életművet.
A Barcsay-terem fő terében kronologikus válogatás segítségével követhetjük végig a 20. század magyar művészetének dilemmáit. A természetelvű ábrázolástól indulunk – drámai, sötét tónusú tájképek és érzékeny portrék vezetik be a történetet –, majd eljutunk a szentendrei városképekig, amelyeken már érzékelhető, ahogy a valóság darabjai geometrikus renddé szerveződnek. Innen egyenes út vezet az absztrakcióig: monokróm színvilág, fegyelmezett, tiszta formák, amelyek egyszerre nyugodtak és feszültséghordozók.
Ezúttal látható az Evezősök című, korábban lappangó, 1951-es kép is – egy elveszettnek hitt, soha be nem fejezett murális terv, amely eddig ismeretlen volt a szakirodalomban. Különleges, mert megmutatja, hogyan tudott Barcsay a szocialista realizmus hivatalos keretei között is autonóm maradni: figurái nem ideológiai illusztrációk, hanem letisztult, klasszicizáló kompozíciók.
A kurátorok a kisebb munkákat ikonosztázként állították ki, utalva arra, hogy Barcsay maga is szívesen rendezte össze a műveit ilyen formában. Ezek a kis méretű táblaképek – amelyeket sokszor kényszerűségből készített – a monumentális kompozíciók előtanulmányai voltak. Bizonyítják, hogy számára a szellemi tartalom jelentette a monumentalitást: a statikusság, az egyszerűség és az időtlenség.
Az utolsó alkotói periódus monokróm, minimalista munkái megmutatják, hogy bár Barcsay nem tartozott a radikálisan újító, nagyhangúan irányzatos művészek közé, nyugdíjba vonulását követően a végletekig leegyszerűsített műveket kezdett festeni. Ezeken a kései, sötét tónusú munkákon azonban nem a gyász, a kétségbeesés vagy a káosz színe a fekete, hanem a kozmikus végtelené, a tökéletes egyensúlyé és az isteni jelenlété.
A Barcsay-terem másik két terében a művész pedagógiai öröksége válik láthatóvá. Ez szorosan összefonódik Művészeti anatómia című kötetével, amely generációk számára vált nélkülözhetetlen kézikönyvvé. Ezek a grafikái Gottfried Bammes, a drezdai főiskola professzorának anatómiai rajzai mellett szerepelnek, így még inkább láthatóvá válik: Barcsay különlegességét az jelentette, hogy a csont- és izomtanulmányokat nem csupán tudományos pontossággal ábrázolja, hanem művészi érzékenységgel, a test ritmusát és szépségét is közvetítve. Barcsay könyve a művész számára kínál eszközt a test érzéki és kifejező ábrázolásához, míg Bammes tankönyve a pontos anatómiai felépítést rögzíti. Együtt szemlélve őket világosan látszik, hogy a 20. századi európai anatómiaoktatásban e két pólus – a tudományos alaposság és a művészi interpretáció – egyaránt nélkülözhetetlen volt.
A kiállítás igazi tetőpontja az aulában látható anyag, amely Barcsay mozaik- és murális művészetével foglalkozik. A kiállított munkák rámutatnak, hogy számára a monumentalitás nem csupán méretet jelentett, hanem közösségi ethoszt is: a testek szigorú szerkesztése, a gesztusok visszafogottsága és a ritmusos ismétlődés a túlélés, az összetartozás és a közös emlékezet képeit hozta létre.
E térben kapott kiemelt helyet a grandiózus méretű, 1963 körül készült, Az asszonyok című karton, amelyet hosszú évtizedek át szinte elfelejtettek, s amely Barcsay első, közösségi térbe szánt mozaikjának előtanulmánya. A több mint 21 négyzetméteres rajz lenyűgöző erővel világít rá, hogyan sűríti össze a művész a nőalakok csoportját szinte ikonikus tömbbé, amely mögött mély humanizmus érzékelhető. Barcsay itt egyensúlyoz a statikus monumentalitás és a bensőséges érzékenység között – és ez a kettősség végigkíséri murális művészetét is. A kiállítótérben látható jókora vázlatok és festett változatok plasztikusan tárják elénk, hogyan született meg a gondosan szerkesztett, közösségi térbe szánt mű, valamint hogy Barcsayt miként kísérte éveken át egy adott téma, amíg meg nem találta a legmegfelelőbb kifejezési módját.
Ez a kettősség – a monumentális rend és az emberi rezdülés – Barcsay egyik kulcsfogalma, és a kiállítás éppen ettől válik többé egy életmű retrospektívjénél: a művek hátterében kirajzolódik a művész ethosza. A tárlat nem szorítkozik Barcsay életművének bemutatására, hanem azt is megérteti, hogy egy 20. századi magyar mester hogyan volt képes korának esztétikai és politikai kényszerei között autonóm morális és művészi programot beteljesíteni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
