Megnyitása óta szoros kapcsolat fűzi Önt és társulatát a Müpához, és a Filharmonikusokkal sem ez az első közös estjük, mint ahogyan Bartók is visszatérő alakja a munkásságának.

Valóban beszélhetünk értékazonosságról jómagam, az együttes és a Müpa szempontjából, hiszen közös jellemzőnk a kortárs művészetek iránti elkötelezettség. Nagy élmény jelentett Kocsis Zoltánnal a Müpa épületében létrehozni három nagy művet; ezek az együttműködések a Nemzeti Filharmonikusokkal jelentősek voltak számunkra, és nagy öröm, hogy pár év után most újraéled ez a kapcsolat. Javában folyik a zenei egyeztetés, mert egészen más élő, mint rögzített zenére táncolni. Fontos a karmesterrel előre tisztázni, hogy milyen zenei minták, ritmika szerint próbálunk, amelyeket a zenekarnak az előadás során pontosan tartania kell. A táncosoknak ugyanakkor jól kell ismerniük a mű minden elemét, rezdülését, hogy az élő zenével együtt tudjanak lélegezni, és megértsék a belső logikáit. A zenekar a színpadon lesz, ami rendezői szempontból nehéz feladatot jelent, de bízom benne, hogy a darab – vagyis mindaz, ami a hatalmas zenekar előtt történik – érdekes, izgalmas, sok üzenetet hordozó lesz. Vizuálisan is különlegességre készülünk.

Munkássága kapcsán gyakran emlegetik Bartók-koreográfiáit, így érthető az érdeklődés amiatt, hogy ezúttal a Concertót viszi színpadra.

Bartók a magyar zeneirodalom egyik legizgalmasabb komponistája, zenéje már fiatalon nagy hatással volt rám. Mindhárom színpadi műve a szerelem témáját, a férfi-nő viszony nehézségeit boncolgatja, és mivel az első alkotói korszakomban ez szinte egyedüli témaként foglalkoztatott, nyilvánvaló volt számomra, hogy ezekkel foglalkoznom kell. A csodálatos mandarint 1999-ben, A fából faragott királyfit 2001-ben, majd ez utóbbit tíz évvel később újra megkoreografáltam. A kékszakállú herceg várát 2005-ben rendeztem. Bartók művei hívogattak engem, kínálták magukat; éreztem, hogy nekem valók. Régóta vártam, hogy a Concertóval foglalkozhassak.

Miről szól az előadás?

A Concerto tartalmilag és formailag egyaránt elválaszthatatlan attól az élethelyzettől, lelkiállapottól, amelyben Bartók 1943 környékén, amerikai tartózkodása során, a mű megírása előtt volt: állandó, lázzal gyötrő betegsége, kényszerű távozása Magyarországról, kínzó honvágya, aggódása a hazája és Európa sorsáért a növekvő fasizmus miatt, és mindezekből adódóan zeneszerzői bénultsága. Három évig semmilyen zenét nem ír, és úgy fogalmaz, hogy valószínűleg már soha nem is fog. Majd felkérést kap, amely éppen a kórházban éri.

Életmentő munkáról van szó:

a születendő zenébe minden fájdalmát, keserűségét, ugyanakkor – éppen a feladat miatti fellángolása kapcsán – minden életszeretetét és optimizmusát is beleírja.

Érzelmileg tehát rendkívül összetett szerzeményről beszélünk. Nem választom el Bartók élethelyzetét a műtől, sőt őt és az állapotát is ábrázolom. A zenében megfogalmazott víziói, illetve a folyamatos láz okozta lázálmai – vizuális síkon a saját gondolataimmal kiegészülve – jelennek meg. Ez a kiindulópont, és különböző allegorikus figurák létrehozásával megjelenítjük a színpadon a bartóki műhöz kapcsolható fogalmakat, mint például a haza, a honvágy, a háború borzalmai, a világ csúfsága, az alkotás gyötrelme és szépsége. Mivel nincsenek valódi színpadi körülményeink, hiszen nincs lehetőség díszletek használatára, a vizuális megvalósítás legfőbb területe a jelmezeké, ezek határoznak meg egy-egy karaktert. Különlegességük Mojzes Dórának köszönhető, akinek jelentős divattervezői és filmes munkái mellett ez az első színpadi tervezői felkérése. Az előadásban Bartók szerepére maszkírozzuk Csetényi Vencel táncművészt, aki kizárólag e szerep kedvéért tér vissza a pályára.

Fotó: Belicza László Gábor/Kultúra.hu

Bartók tehát valóságos személyként jelenik meg a kórházi ágyon, aki körül álmai és gondolatai fiktív alakot öltenek. Felesége, Pásztory Ditta szerepében Bocsi Petra látható: ő a társ, aki ápolja, és aki a darab során a zeneszerző számára a jelent és a valóságot szimbolizálja. Mindenki más az elszabadult lázálmok figurája. Erős képi világot teremtünk, amelynek megfogalmazásában Bartók életrajzi motívumai közül egyet kiemeltem:

„bogaras” ember volt, mániákusan szeretett rovarokkal foglalkozni.

Rendszerezte, preparálta, vizsgálta, katalogizálta őket, selyemhernyókat nevelt. Még New Yorkban is órákon át figyelte a lámpafénynél repkedő bogarakat. Kafkát alapul véve a bogármotívum vált az allegorikus figurák megvalósításának eszközévé: ez a jelmezek és a helyzetek kialakításánál legtöbb esetben megjelenik. A zongorából például pók lesz, amely körbefonja és hívogatja a hőst, a haza egy nagy pillangó képében ölt alakot, a sátán szarvasbogárszerű figuraként kísért.

Ez a fajta szimbolizmus és expresszionizmus Bartók színpadi művészetének és magának a kornak is fontos jellemzője. Az egyik tételben, mint fantáziájának szüleményei, művészetének képviselői mindhárom színpadi művének két-két alakja megjelenik: a mandarin és Mimi, a kékszakállú herceg és Judit, a fából faragott királyfi és a királylány. Ők hatan, mint szellemek körbeveszik és megszólítják a zeneszerzőt.

A mű 35 percében sok esemény zajlik a színpadon; mind az öt tétele öt különböző világot fest fel. Nem igazi táncjáték lesz, ahogyan a társulattól megszokhatták, hanem inkább színpadi zenei installáció, vizuális látványjáték vagy pantomim groteszk, ahogy például Bartók Mandarinja is. Időnként elviszem a darabot a horror vagy a karikatúra felé: bizonyos vidám részek úgy lesznek vidámak, hogy közben egyáltalán nem azok. Amikor például a nácik egy derűs zenei részre csillogó, flitteres egyenruhában boldogan revüt táncolnak, akkor az a világ csúfságáról, romlásáról szól, nem pedig a felhőtlen örömről.

Sokat olvastam Bartók amerikai tartózkodásáról. A levelezéséből kiderül, milyen állapotban volt, amikor a Concertót írni kezdte, és másfél hónap alatt szinte hogyan robbant ki belőle ez a csodálatos mű. Mire megírta, jobban lett, és elhagyhatta a kórházat. Terápia volt számára az alkotás: kiírta magából és pozitív energiává, akarássá fordította át a fájdalmait.

Blue
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Önnek is terápia?

Számomra izgalmas tartalmi-formai játék belehelyezkedni az ő világába: közös játék a jelmeztervezővel, és a táncosokkal is, akikkel a szimbolikus alakokat élővé varázsoljuk. Ilyen típusú színpadi megoldásokat korábban nem alkalmaztam, némiképp a múltbéli táncos szerepeimből, Imre Zoltán színpadi képeiből inspirálódtam. Rengeteget kutattam a témában, és a felfedezett mozaikok aztán egységgé ötvöződtek bennem. Gyakran elalvás közben, félálomban jönnek a legizgalmasabb képek, gondolatok, olyankor gyorsan lejegyzem őket. Hagyom dolgozni a tudatalattit. Nem szabad siettetni az alkotási folyamatot, mert sok esetben az idő hozza el a megoldást.

Hogyan töltötte a szegedi együttes az elmúlt egy év pandémiás időszakát? Két új darabjuk is elkészült, amelyeket eddig nem láthatott a publikum.

Annak ellenére, hogy a nézőinkkel, jelentős rajongótáborunkkal csak online tudjuk tartani a kapcsolatot, a próbateremben ugyanúgy folyik a munka, mint általában. Kis, zárt közösség vagyunk 15 táncművésszel, így a járványügyi szabályok betartása mellett is viszonylag könnyen tudunk dolgozni. A közönség természetesen rendkívül hiányzik, hiszen nekik készítjük az előadásainkat, nem a fióknak. Alig várjuk, hogy ismét megteljen a nézőtér!

Legfrissebb előadásaink egyike, a The black paintings Nanine Linning, a neves holland koreográfusnő vezetésével készült még a tavalyi év végén.

The Black Paintings
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Ehhez csatlakozott a Blue, amelyet hárman koreografáltunk Czár Gergellyel és Kurucz Sándorral, és egyfajta kísérlet eredménye lett. Sok szabad asszociációval átszőtt, érdekes mozgásrendszerű táncjáték, amelyben alkotói szempontból nem voltak megkötések. Ezt a két produkciót, úgy gondolom, először streamelt formában fogjuk bemutatni, a Nemzeti Táncszínház és a Szegedi Nemzeti Színház közreműködésével.

A karácsonyi szünetet követően a táncosok fejlesztésével foglalkoztunk. Három intenzív kurzust tartottunk: klasszikus balettet Túri Sándor, modern táncot Hámor József, és kortárstáncot Rónai Attila vezetésével. Igyekszünk a művészeink alkotói, kreatív vénáját is kibontakoztatni: Graziano Bongiovanni lencséjén át gyönyörű képek láttak napvilágot, rajzok születnek, és koreografálási hajlandóság mutatkozik. Komoly mozgatóerő a táncosok számára, hogy alkotókként is megmutathatják magukat.

Közben természetesen javában folynak a Concerto próbái. Szerződtetési időszak közepén vagyunk, online próbatáncok zajlanak. Rengetegen jelentkeznek a meghirdetett próbatáncunkra külföldről is, nagy az érdeklődés a társulat iránt. A jövő évad tervei lassan véglegesednek, az immáron házi koreográfusunknak nevezhető Enrico Morelli újból alkot számunkra.

Egyáltalán nem hiányzik Önnek a színpad?

Annyira leköt az alkotómunka – néha túlságosan is –, hogy határozottan azt tudom mondani: nem. Egy olimpikon is tudja: ha eljön az idő, már nem képes úgy lefutni a négyszáz métert, mint korábban, ezért aztán nem is vágyakozik erre. Ha az ember már nem alkalmas rá – hiszen tudja, milyen állapotban kell lennie ahhoz, hogy táncoljon –, akkor a vágy is megszűnik. Szeretem az alkotói oldalt, és tizenéve nem táncolok már, csak nagyon ritkán.

Alkotói munkásságában viszont csak elvétve tart szünetet.

Sok másfajta felkérésem van a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetése és táncjátékainak koreografálása mellett, amelyek szintén kreatív energiákat visznek el. Nehéz folyamatosan alkotni, miközben kikapcsolni nem nagyon van időm. Hosszú évek óta kérdezem magamtól, hogyan kéne csinálnom. Jó recept még nem született, ráadásul két kisgyermekkel nem hiszem, hogy most érkezett el az a pillanat, amikor ezen változtatni tudok. Érdekes, mert a munkabeosztásom viszont átalakult. Az agyam korábban szünet nélkül az alkotáson járt. Egyfolytában képes voltam olvasni, zenét hallgatni. Manapság viszont, ha hazamegyek, már nem dolgozom tovább, hanem a gyerekekkel, a családdal vagyok, tehát megváltozott az életem.

Fotó: Belicza László Gábor/Kultúra.hu

Milyen hétköznapi vágyai vannak?

Az alkotóknak nem illik ezekről beszélniük: a társadalmi elvárás az, hogy ne legyenek civil vágyaik, csak szeressenek alkotni; egyfajta papként, átszellemült táltosként éljék az életüket. Talmi dolgok az alkotás mellett ne foglalkoztassák őket. Én a színpadi tapasztalatomat és a kreatív tudásomat más területeken is hasznosítom: tévéshow-kban, mesemusicalben, utcai installációk létrehozásában is közreműködöm, mert szerintem fontos, hogy a művész a hétköznapi világban is jelen legyen, és ne csak az elefántcsonttoronyban alkosson. A hétköznapok vágyai pedig immáron lányaim jövőjéről szólnak.

Kettősség Önben, hogy munka nélkül éppúgy nem tud létezni, mint ahogyan időnként menekülne előle.

A sok feladat nyomása alatt néha szenvedek, ezekről az időszakaimról a feleségem tudna leginkább mesélni; és valóban, ha úgy adódik: a semmittevés is boldoggá tud tenni. Rengeteg kettősség van bennem: Vízöntő vagyok Rák aszcendenssel.

Egyik oldalon legszívesebben vad chopperes lennék, a másikon azonban van bennem egy intellektuális, érzékeny lelkű ember is, és ez a kettő néha nehezen összeegyeztethető.

Alapvető társadalmi kérdések ügyében például az egyik és a másik oldallal is tudok azonosulni, ugyanis mindkét álláspontban látok igazságot. Ezt a hozzáállást ráadásul helyesnek is tartom. Megijeszt, ha valakinek sarkos véleménye van, amiben vakon, engesztelhetetlenül hisz; ilyen esetben azt érzem, ő valamit már lezárt magában, nem hallja meg a világ másik oldalát, más emberek igazságát, miközben tudjuk, hogy az igazság csupán látószög kérdése. Aki jól ismer, nem csalódik; tudja, ki vagyok. Aki nem ismer, hanem fizimiska alapján ítél, az elsőre zárt, szigorú embernek lát. Biztos van bennem némi mogorvaság, de ez csak a látszat, valójában filantróp vagyok. A hozzám közelállók tudják: ha valaki bajban van, számíthat rám, nem sajnálom mástól, ami az enyém.

Blue
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Van olyan mű, amelyet mindenképp szeretne színpadra vinni?

Mindig szembejön a megfelelő darab. Sokat alkottam, így ha most letenném a lantot, nem lenne hiányérzetem. Eleget letettem már az asztalra. A megkoreografálható klasszikusok zömével már foglalkoztam valamilyen módon, de mindig adódik új kihívás, sok jó ügy jön szembe. A következő évekre legalább négy olyan nagy mű van előttem, amelyek mindegyike fontos kihívás: musical, nagy balettmű, szabadtéri próza és opera egyaránt vár rám.

Kiemelt kép: Belicza László Gábor/Kultúra.hu