Arany János javítgatta Az ember tragédiáját

Madách 1859. február 17-étől szinte titokban dolgozott a Tragédián, sem családtagjai, sem közeli barátai nem tudtak a készülő műről. 1860. március 26-án fejezte be a drámai költeményt, és mindenképpen ki akarta kérni mások véleményét. Mindenekelőtt Szontagh Pálnak olvasta fel. Őt régi baráti szálak fűzték Madáchhoz, Alsósztregova közelében élt, és rendszeresen találkoztak. Nyilvánvaló volt a felkérés. Azonban egy baráti vélemény elfogult lehet, így Szontagh azt javasolta, hogy Arany Jánosnak adja oda bírálatra a Tragédiát.

Erre 1861 tavaszán került sor. Madách Nógrád vármegye egyik követeként érkezett Pestre az április 6-án megnyílt országgyűlésre, és odaadta a mű kéziratos példányát. Arany hozzálátott az olvasásához, de nem tetszett neki, néhány sor után a Faust utánérzésének gyanította. Mivel Goethe fő művének első magyar fordítása egy évvel korábban jelent meg, ezért Aranyban jogos volt a gyanú. Kerényi Jámbor Pál, a Hiador néven publikáló pap költő beszélte rá Aranyt, hogy mégis folytassa az olvasást. Másodszor immár ceruzával a kezében olvasta végig, s a kézirat utolsó oldalára fel is jegyezte a dátumot: „9 3/8”, tehát 1861. szeptember 3. és 8. között.

Madách nyilván türelmetlenül várta idősebb költőtársa jelentkezését. Arany „Tisztelt Hazafi!” megszólítású, nevezetes levelét szeptember 12-én küldte el a következő szöveggel: „Az ember tragédiája úgy koncepciójában, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben – meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat az helyet. Nem tudom mi szándéka van Kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám ezt a Kisfaludy Társaság útján eszközölni, ami remélem, sikerülne is. Ha óhajtásom a Kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol – semmi esetre sem lényeges – változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetén magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak.”

Madách nagyon örült Arany ajánlatának. Újra és újra felmerülő kérdés, hogy mit és mennyit javított Arany János a Tragédián. Javította többek között az ige előtt álló igekötőket, Madách ezeket különírta, Arany János mind egybeírta. Az 1832-es szabályzat 31. pontja a következőképpen rendelkezett: „Az igék, midőn némely igehatározókkal [ti. igekötőkkel] öszszetétetnek, melyek: meg, föl, le, ki, be, minden kötjel nélkül kapcsoltatnak; elválasztatnak azonban, ha az igehatározó, az értelem úgy kívánván, hátra tétetik.” Ugyancsak kigyomlálta Madách szövegéből a tömérdek, olvasást lassító, nehezítő aposztrófot, azaz hiányjelet. Ezzel a korszerűsítéssel magát a szabályzatot is megelőzte Arany, ugyanis az 1877-i kiadás egyszerűsítése az, hogy elhagyta a hiányjelet a következő esetekben: az és helyett használt ’s esetében; a ragtalan birtokos esetben: például a háznak a teteje helyett a ház’ teteje; a ragtalan tárgyesetben: ne hagyd magad’; a mássalhangzó előtt álló mutató névmások mellől: az ház, amaz kép helyett a’ ház, ama’ kép.

Arany számos esetben köznyelvi alakra cserélte Madách tájnyelvi szavait. Például a trágyaturonyul szót. Az összetételi utótag töve a tur, ehhez kapcsolódik az elavult -ony képző (vö. mozd[ul] – mozdony, horog – horgony, úszik – uszony).  Tehát trágyatúrul, trágyatúróként, trágyaféregként. Ehhez Arany a következő megjegyzést fűzte: „Trágyaturony, tudtomra ez van műszóúl behozva a Mistkäfer értelmében, az akadémia szótárában azonban Trágyabogár áll.” A javítás végül a trágyaféregül lett a Tragédia következő részletében: „De trágyaféregül tán jobb neked / Tenyészni kis körödnek lágy ölében, / S tudás nélkűl elfogyni életeddel.” A német Mistkäfer magyarul ganajtúró bogár, azonban Madách idejében még nem volt elterjedve ez az elnevezés.

Aranynak nyelvhelyességi javításai is voltak. Magyarosabb fordulattal helyettesítette a germanizmusokat. Például: „El innen, engem illet e hely itt!” Helyette: „Odább! ez a hely itt az enyém! / Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.”

Ugyancsak nyelvhelyességi javítás a következő: „Az a nem-e mindenütt rossz” – írta Arany. Madách ugyanis rossz, illetve a mai napig is élő tájnyelvi sorrendben használta az -e kérdőszót, nem az állítmányhoz, hanem a tagadószóhoz kapcsolta: „Nem-e borzongat…”; „Nem-é látjátok…” A műben így szerepel: „Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag, / Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?“ „Hallgasd csak, Ádám, óh, mondd, érted-é / E kis bohó szerelmes énekét?” Az -e kérdőszó közvetlenül az állítmányhoz kapcsolódik.

Szóhasználati, stiláris javítás a következő: Az eredeti kéziratban Madách több ízben is öregnek nevezi az Urat. Arany megjegyzése: „Az öreg nagyon goethés, mephistós. – Nem lehetne mindenütt más címet adni. Bornírt ember ilyesekből ordítja az utánzás vádját.” 

Az egyik legjelentősebb javítása a következő közismert sorokban történt. Eredetileg így írta le Madách: „Be van befejezve a nagy mű, igen / S úgy összevág minden, hogy azt hiszem / Év-milliókig szépen elforog / Mig egy kerékforgás újítni kell.” Arany megjegyzése: „E sorokban az azt hiszem, kissé furcsa: de az egész négy sor mesteremberes önelégültsége is komikai színben tűnik fel. Annyival inkább, mert a darab elején van, s első szava istennek. Nem lehetne majesteticusabb hangúval cserélni föl?” A közismert végleges változat az alábbi: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.  / Évmilliókig eljár tengelyén, / Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

Összességében elmondhatjuk, hogy a javítások nyilvánvalóan jót tettek a műnek, és ez nem kérdőjelezi meg a drámai költemény szerzőségét. Ugyanakkor Arany rendkívül tapintatos volt írótársa iránt: „Ha módosításaim nem tetszenének, vagy ha átalában semmit sem akarnál is módosítani (kivéve néhol a helyesírást, mert azt mindenesetre kell), azt is írd meg. A munka megjelenésére ez nem akadály; csupán éretted ajánlottam változtatást.”