Mi a Latabár-ősélményed?

A Mágnás Miska film, valamikor kiskamaszként, majd egy kicsivel később, tinédzserkoromban következett az Egy bolond százat csinál és az Egy szoknya, egy nadrág. Bár volt Latabárban valami természeténél fogva sok, de ez annyira önazonosan jött belőle, hogy feltétel nélkül elfogadtam. Ma már tudom, hogy ez az energiával teli létezés a valódi clownság.

Latabáréknál Kálmán előtt és után is több generáció választotta a színészi hivatást, neked viszont nem volt színházi felmenőd. Ez jelentett számodra bármilyen nehézséget a pálya elején?

Én egy soroksári sváb hentescsaládból teljesen véletlenül csöppentem bele a színház világába. Nem volt könnyű, mert apám rettenetesen féltett, leginkább attól, hogy ha kiderül, nem vagyok elég tehetséges, boldogtalan ember leszek. A sikereim megnyugtatták, és anyám mellett ő a legnagyobb rajongóm. Ha másod- vagy harmadgenerációs színészcsaládból jössz, pontosan tudod, mi vár rád, nem veszel zsákbamacskát. Ugyanakkor azt is látom az érintett kollégáimnál, micsoda küzdelem azt elérni, hogy ne a felmenőidhez hasonlítsanak, hanem magadhoz képest értéljenek. 

Fotó: Gordon Eszter

Kaptál vagy kerestél szakmai példaképeket Operett-stúdiósként a pályád elején?

Persze, de Latabár alkatilag nem merült fel, én táncos-komikusként megjelenésben és személyiségben is inkább a Rátonyi Róbert–Németh Sándor-vonalhoz álltam, állok közelebb. Ezért lepődtem meg, amikor Győrei Zsolt drámaíró felkért. Nem értettem, hosszan próbáltam neki elmagyarázni, hogy semmilyen módon nem vagyok Latabár.

Mivel győzött meg mégis?

Azt mondta, hogy nem Latabár Kálmánt, az ikont kell eljátszani, hanem egy színészt, akit Latabár Kálmánnak hívnak. A történet ugyanis egy olyan emberre fókuszál 23-tól hatvanéves koráig, aki rengeteg tragédiát élt meg és túl. A darab életrajzi, tényeken alapszik, de a fiktív és elemelt alaphelyzet megkönnyítette a helyzetemet.

Kész volt már a darab, amikor Győrei Zsolt telefonált és ajánlatot tett?

Nem, közösen gondolkodtunk a formán. Felmerült, hogy zenés legyen, esetleg kétszemélyes, végül benne született meg ez a dramaturgiailag picit megcsavart, teljesen prózai monodráma.

Nem hiányzik, hogy nem énekelhetsz?

Nem! Elvitte volna a fókuszt, ráadásul színészként lefagytam volna a helyzettől, attól, hogy a darab kontextusában az nem lett volna önazonos színpadi szituáció.

És ez a jelenlegi az?

Százszázalékosan, már csak azért is, mert erősen tudok kapcsolódni ahhoz a kettősséghez, ami az elvárt mulattatás, az állandó derű mögötti szomorúságot jelentette. Engem szerencsére elkerültek a nagy tragédiák, azonban az nálam is stimmel, hogy a nevettetés mögött nem feltétlenül nevetés van. Úgyhogy belehalok, mert egyedül, zene nélkül állok a színpadon, egy olyan történetben, amelyben rengeteg áthallást találok a magam életére vonatkozóan, de mégis élvezet csinálni.

Fotó: Gordon Eszter

Miben jelent színészileg továbblépést ez az előadás?

Tisztán prózai darabot már játszottam, kétszemélyeseket is, de egészen másfajta kihívás egy monodráma. Eleve azért, mert prózai feladat, és sajnos még előfordul, hogy a zenés színházi színészeket úgy tekintik, mint akik nem teljes értékű színművészek, miközben az ének, a tánc fizikai igénybevételt is jelent, a helyzeteket pedig ugyanolyan komolysággal és hitellel kell kidolgozni, mint egy nagy drámai műnél. Aztán azért, mert nem számíthatok másra. Igaz, hogy éreztem már úgy magam egy sokszereplős előadásban, mintha egy monodrámát játszanék, de itt partner híján csak magamból tudok energiát meríteni.

Egy olyan rendezői agyú színész, mint te, egy ilyen előadásnál, mint ez, mikor kezdi magát rendezni?

Egy monodrámánál kizárólag biztos szövegtudással lehet elkezdeni a munkát. Én híres beugrónak számítottam, nagyon könnyen tanultam szöveget, de a pandémiás leállások alatt elvesztettem ezt a rutint, és bevallom, ettől egy kicsit bepánikoltam. Szerencsére ezen átlendültem. Jó olyan közegben dolgozni most, mint a Spinoza Színház. Sándor Anna igazgatóként ugyanis végtelenül türelmes, nagyon figyel a hogylétemre, arra, hogy ne csak az előadáshoz szükséges körülmények legyenek rendben, hanem én is. Nagy segítségemre volt és van még Mikó Bea súgó barátom is, akivel együtt dolgozunk. Már most is, amikor tét nélkül mondom a szöveget, leülök, fölállok, teszek néhány lépést, de ezek csak automatikus reakciók. A tudatosság, az átgondoltság egy következő szint, és ha majd megérkezik Zsolt, egyrészt amolyan külső szemként, másrészt pedig szerzőként, akinek az írás közben voltak elképzelései a színpadi megvalósításról, akkor tisztázódik le és véglegesedik a forma. Ha pedig megérkeznek a nézők, akkor beáll az előadás ritmusa.

Milyen kapaszkodókat találsz a színpadi egyedüllétben?

A szövegen, amit szinte sportteljesítmény megtanulni és a minimális látványon kívül semmit. Nem mondom, hogy nincs bennem félelem. Igaz, hogy álltam már egyedül a színpadon a Peller 40 estemen, ahol énekeltem is, de jórészt olyan dalokat, amiket egyébként nem szoktam, köztük pedig magamról, az életemről meséltem. Az is egyfajta lemeztelenedés volt. Ahhoz vagyok szokva, hogy köztem és a nézők között van egy szép nagy zenekari árok, egy biztonságos távolság. Furcsa módon ez a helyzet, a Spinoza intim tere nem félelemmel, inkább várakozással tölt el.

A latabári életpályából számodra mi tűnik a legnagyobb próbatételnek?

Az édesanyja ágyhoz kötött, szinte öntudatlan állapota eleve nehéz lehetett a család számára. Egy gyereknek borzasztó lehet azt átélni, hogy aki a legjobban szereti, annak nem bizonyíthat, az nem láthatja az igazi nagy sikereit. És ha ez a privát ügy nem lett volna elég, a történelem is beavatkozott a család mindennapjaiba, a magánéletbe és a pályába. A II. világháború zsidóüldözését csak felfoghatatlan szerencsével és mentális erővel lehetett túlélni. A rövidke szabadságot aztán újra egy olyan rezsim követte, amellyel Latabár Kálmán magánemberként nem tudott azonosulni. Soha nem a rendszerek kegyeltje, hanem a közönség által tisztelt és szeretett művész volt, akinek azt adta feladatba a mindenkori hatalom, hogy játsszon. Az ő életének is nagy tanulsága, hogy a művészetet nem szabad összekeverni a politikával. Amihez viszont a leginkább tudok kapcsolódni, az az, hogy pályáján a hangos sikereket többször is nagy csöndek követték. Ezt már én is átéltem.

E tekintetben terápiásnak is tekinthető az előadás?

Egy kicsit igen, miközben azt is látom – és ez is részben példaértékű, részben párhuzamos a pályánkban –, hogy sosem tétlenkedett, mindig talált magának valami kreatív elfoglaltságot, művészi kihívást. Amikor nem ment itthon a szekér, Árpáddal elmentek turnézni, bejárták a világot, különösen német nyelvterületen hatalmas sikereket arattak. Amikor rám nem volt szükség valahol, én is kerestem más lehetőségeket Igaz, nem könnyű elmenni onnan, ahova tartozni szeretnél, ám nem gondolkodnak benned. A tehetség és a munka nem elég, rengeteg szerencse is kell ehhez a pályához. De nem várhatunk a csodára, muszáj elémenni. Latabár döbbenetes tudatossággal döntött a szakmai kérdésekben.

Fotó: Bach Máté/Kultúra.hu

Kutattál a darabhoz? Újranéztél filmeket, olvastál könyveket, cikkeket?

Egyáltalán nem, sőt ha véletlenül elém került a YouTube-on egy videója, azonnal átugrottam, ha kapcsolgatás közben valamelyik csatornán belebotlottam egy filmjébe, továbbmentem. Persze, nagyjából emlékeztem a történetekre, rémlett egy-két esemény, de teljesen tiszta lappal akartam dolgozni. Kizárólag a darabból kiindulva akartam felépíteni egy figurát, ehhez pedig nem szerettem volna, hogy bármi befolyásoljon. Ha valami esetleg nem volt érthető, és több információra volt szükségem, Zsoltra hagyatkoztam, őt kérdeztem, nem kezdtem el kutatni az életrajzban. Féltem, hogy baj lehet abból, ha túl sokat tudok. Hagytam, hogy Zsolt segítségével álljon össze a puzzle.

Virtuálisan lapozgattam a háború előttről a Színházi Élet, a későbbi korból pedig a Film Színház Muzsika számait. Ahogy te a művészélet és a különböző színű politikai berendezkedések között találtál párhuzamosságokat, nekem ez a bulvár kapcsán tűnt fel. Te hogyan kezeled a sajtónak ezt a szegmensét?

Huszonöt éve vagyok a pályán, és ez idő alatt azt tanultam meg, hogy a bulvárt okosan kell tudni használni, a zenés színháziaknak pedig „történelmileg” kötelező jó viszonyban lenni vele. Naivitás azt hinni, hogy nincs szükség rá, mert mondjuk ki: ebben a műfajban az ismert előadókra vesznek jegyet. Régebben a primadonnákra, ma a nézők összetételének változása miatt inkább a bonvivánokra. Jól és ízléssel kell sáfárkodni a bulvárral.

Van kollégám, akinek fontos, hogy minél több címlapon legyen, és ezért a magánéletéből bármit megoszt. Én viszont szeretnék jó szerepeket játszani. Számomra a színházcsinálás az elsődleges, és azért használom a közösségi médiát és a bulvárt, hogy ezeket az üzeneteket eljuttassam a nézőkhöz. Szerintem Latabár Kálmán is erre használta a korabeli sajtót, a valódi személyiségének csak a töredékét mutatta a közönségnek, leginkább az örök vidámság és könnyedség sztereotípiáját, amit az operetthez társítanak. A darabban ezzel a felvett vagy eljátszott személyiséggel szemben áll az a kételyekkel teli fiú, aki egyetlen helyen és egyetlen személlyel, otthon, az édesanyjával lehet maszk nélkül, biztonságban.

Latabárt egy időben gyakran emlegették úgy, mint a magyar Buster Keaton. Te hogy állsz ezekkel a jelzőkkel?

Én arra vágyom, hogy azt mondják: Peller Károly jó színész. Miközben az operett a szenvedélyem, a szerelmem, és harcolok, hogy megismertessem ezt a műfajt és egyáltalán a zenés színházat, szakmát. Szeretném, hogy rám se csak zenés színészként vagy operettszínészként gondoljanak. Már csak azért sem, mert a színház a maga teljességében érdekel. Szeretek a színpadon állni, de a pályám jelenlegi szakaszában a rendezés, a színházi munka összefogása jobban érdekel. A buffo- és rezonőrszerepből van jócskán az operettirodalomban, ezért nem félek attól, hogy ne lennének feladataim. De addig, amíg elérem, hogy én legyek Tarpataki báró a Csókos asszonyban, tehát a következő tíz-tizenöt évben, inkább jó színházat szeretnék csinálni.

Nyitókép: Bach Máté/Kultúra.hu