Az UNESCO 1982-ben létrehozta és Jean-Georges Noverre francia balettművész születésnapjára tette a tánc világnapját, amelyen a világ mindenféle táncát ünneplik. Te a műfaj eszközeivel a szabadságot keresed. Konkrétan milyen értelemben vágysz a szabadságra? Nem tűnsz olyannak, mint aki béklyóba zárva éli az életét.

Nem adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy kitörjünk a színház hagyományos keretei közül. Nézőként is ragaszkodunk a statikus körülményekhez, félünk nagyokat nevetni; zavar, ha ki akarnak bennünket mozdítani a komfortzónánkból. Át akarom törni a megszokott előadói sémákat, hiszen nyakunkon az újabb generáció, amely egészen mást vár el, mint azt, hogy egy helyben kelljen ülnie, és hallgatnia, figyelnie.

Az est egésze a fiatalokra koncentrál, és Duda Éva missziójához kapcsolódva azt hirdeti, hogy helyet, hangot kell adni az ifjú koreográfusoknak.

Sok kollégám és én is más megközelítést keresünk a színpadon, mint amilyet a publikum eddig látott. Ez az est esély arra, hogy tovább szélesítsük az újdonságok felé vezető utat. Ki kell lépni a „dobozból”, és ablakot keresni, üveget törni: a mozgás, a zene és a jelmezek terén is.

Táncos lévén 29 évesen már érettnek számítasz, hiszen másképp ketyeg a színpadi órád, mint például egy zenei előadóé vagy képzőművészé.

Nagyon fiatalon kezdtem mozgással foglalkozni, de mostanra értem meg arra, hogy a gondolataimat konkrét formába öntsem. Viszont emellett még vagy 15 évig táncolni is szeretnék. Mint ahogyan például Lőrinc Katalin, aki a mai napig szétszedi a deszkákat. A szívben és az agyban dől el, hogy az évek múltával kinek milyen színpadi jelenléte marad.

Rónai András balettművész az öcséd, és egy ideig együtt jártatok táncolni, majd ő a klasszikus, te pedig a modern tánc mellett döntöttél. De András is szerepel az Opera kortárs táncjátékaiban, és ezt a műfajt is szereti.

Az Operettszínházban kezdtünk gyerekszínészként. Ott tanultuk meg, hogy az élet sokkal több annál, mint amilyennek addig képzeltük. Korábban versenysportolóként egyedül az olimpia volt számunkra a cél, de aztán a színházon keresztül Andrissal a tánc lett a kifejezésmódunk. A Madách Musical, majd a Balettintézet következett. Támogattak minket otthon, és valószínűleg lehetett valami extra is, amit megláttak bennünk a szüleink – vagy szimplán bennünk volt a bugi.

Kezdettől fogva éreztem, hogy a tánc lesz az én utam. Szerda esténként Egyed Beával, Takács Lacekkel és Mezei Bencével a Willany Leó Improvizációs Táncszínházra jártunk. Ott ismerkedtünk meg Grecsó Zoli improvizációs táncirányzatával, ami teljesen magával ragadott. Ekkor tágult ki számunkra végleg a világ. Mi is modern duetteket, szólókat kreáltunk; állandó résztvevői, rajongói lettünk annak a stílusnak. Kötötté, kissé unalmassá vált számomra a klasszikus balett; laza zenére, kötetlenül szerettem volna táncolni. Erre adott lehetőséget a Trafó, ahol világhírű kortárs társulatok táncosai fordultak meg, tartottak órákat, akik – például a kanadai Kidd Pivot társulat vezetője, Crystal Pite – teljesen lenyűgöztek.

Különféle külsős workshopokra kezdtem járni, majd 18 évesen próbatáncokra jelentkeztem. Így jutottam el Londonba, ahol bekerültem a Hofesh Shechter Companybe. Ott kezdődött el a külföldi karrierem, indult be igazán a pályafutásom. Aztán megint új irányzatokat tanultam, új képzéseken vettem részt. Kezdetben alig tudtam angolul, szóval sok kihívást kellett egész fiatalon megugranom.

Ezt a klasszikus kötöttségektől való szabadulást teszed most színpadra?

Pontosan; és azt, hogy koreográfusként hogyan definiálom magam, élem meg a járványt, a háborút. A darab rólam szól: arról, hogy most miben vagyok. Sok koreográfus merít a jelenből, saját magából. Én is ezt teszem.

Na és miben vagy most?

Talán szabad vagyok, talán nem. Jó kérdés. Még mindig be vagyok zárva egyfajta hagyományos rendszerbe, amiből továbbra is keresem a kiutat – a lehetőséget, hogy megtörjem. Ám rendszer nélkül nem működnek a dolgok. Szóval meglehetősen ambivalens a szabadságvágyam.

Talán félelem van benned. Az újítás mindig rizikóval jár.

Igen, de ha nem próbálom ki az ötleteimet, soha nem derül ki, jók voltak-e. Nincs bennem félelem. 

A darabot a tehetséges fiatal táncművészeket támogató Fülöp Viktor-ösztöndíj egyik nyerteseként valósítottad meg. Jóllehet egyelőre kezdő koreográfusként aposztrofál téged a szakma, nem ez volt az első szárnypróbálgatásod: nívós helyeken kaptál komoly lehetőségeket.

Régóta szerettem volna a barátaimmal előadást összehozni. Pár éve duettre vagy trióra készültünk, amiből végül a Covid miatt semmi nem lett. Hazajöttem külföldről, és Duda Éva felajánlotta, hogy kreálhatok a társulatának, ami óriási megtiszteltetés és lehetőség volt számomra. Ráadásul nyolcfős profi csapat fölött kaptam teljesen szabad kezet. És az itthoni szokással ellentétben nem csupán egyszer-kétszer játsszák a darabomat, hanem repertoárra tűzik.

Hat éve a Gangaraynál, Hámor József felkérésére készítettem először táncjátékot, majd három évvel ezelőtt Olaszországban Silvana Ranaudo kérésére, a Nuova Officina della Danza csapatának. A mostani darab azonban a legkomolyabb alkotói munkám, amit eddig letettem az asztalra. Táncosként és koreográfusként egyaránt sok minden mozog még bennem. Ha nem én lennék az alkotója, legszívesebben a saját darabomban is táncolnék.

A világ minden táján szeretném kipróbálni magam. A nagy repertoárú társulatok vonzanak, ahol 15 darabot 15 különböző koreográfus visz színre. De kis csapatoknál is dolgoznék. A testem és a lelkem továbbra is készen áll arra, hogy lehozzam a színpadra az eget! Koreográfusként egyelőre akkor alkotok, amikor nincs táncos munkám, és ez így most megfelel nekem. Jólesik ezzel a kis együttessel dolgoznom, szívesen viszem tovább ezt a vonalat, és ha a szakma látja a munkámat, talán másfelől is érkeznek majd felkérések. Egyelőre jó itthon, de szívesen megyek külföldre, és készítek nagyobb darabot is. Jelenleg Frenák Pálnál és Hód Adriennél táncolok, folyamatosan pörgök.

Nagyon nehéznek tűnik ez a szabadúszótáncos-lét.

A Covid idején rengeteg időm volt a pályámat egyengetni, sok jó ötletem született. Szerettem volna utat keresni a ködben, hogy a semmittevés helyett mit tudok a bezártság helyzetével kezdeni. Tevékeny hétköznapok hiányában saját dizájn- és weboldaltervezéssel, táncos videók forgatásával foglalatoskodtam, amiben a barátaim nagy segítségemre voltak. A mindennapokban a kreativitásomra és a nyitottságomra támaszkodom; igyekszem a tőlem telhető legjobb módon kezelni, hogy hol fent, hol lent vagyok.

A mostani darabod is így fut át a nézők előtt? „Hol fent, hol lent” vannak benne a táncosok?

A darabnak nincs konkrét története. Az általam külföldön megtanult, csoporton belüli energiaáramlást jeleníti meg, azt, hogy ezt hogyan közvetíthetjük a nézők számára. Konfrontálódunk velük, megmutatjuk, hogy ez ugyan nekik, de nem róluk szól. Ők, a nézők szabadok vagy mi, a táncosok? Ez a kérdés foglalkoztat. Egyéni sorsok is felvillannak, amelyek hol pozitív, hol negatív értelemben robbantják szét a csoportot. A produkcióban meghatározó a zene, amelyet Kunert Péter, egy rendkívül különleges alkotó készített, és szép hangulatot varázsolt vele a darabnak. Azt a fizikai színházat mutatom meg, ami az én világom, és ami itthon ritka. Meg akarom törni a szokásos táncszínházi normákat, illetve újat szeretnék kínálni azok mellé.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor