A kötet alapkoncepciója, bár első ránézésre egyszerűnek tűnhet, minél több ideig ízlelgeti a leendő olvasó annak kézbevétele előtt, annál több kérdést vet fel. Már önmagában a felölelt téma mögött hatalmas és változatos feldolgozandó szövegkorpusz áll. Mivel nem műmesék karaktereit veszi számba a Bestiarium Hungaricum, hanem a sokféle változatban élő és rögzített, tájegységenként részleteiben vagy akár fontosabb narratív vonásaiban is eltérő népmesék, hiedelmek, babonák világát dolgozza fel, így nem csak alapos utánajárást feltételezhetünk a szerzők részéről.
Mi kell egy jó bestiáriumhoz?
Egy ilyen mű összeállításához mind a szövegszerzői, mind az illusztrátori munkában a néprajzi enciklopédikus tudás mellett szükség van az átfogó jártasságra a teljes magyar néphagyományban. Nem elég tehát ismerni a motívumokat és eligazodni a szájhagyomány történeteinek gyűjtései, adatbázisai között.
Át kell látni a kulturális jellegzetességeket, a motívumok mögött álló természeti vagy társadalmi jelenségeket, valamint a különböző korok emberének élettapasztalatait összekötő sűrű és végtelenül kusza hálózatot. Ahhoz pedig, hogy ebből a sok időt és szaktudást igénylő munkából informatív, laikusok számára is élvezhető, olvasmányos kötet születhessen, nem elég a szorgalom: szenvedélyes elköteleződéssel kell belevetniük magukat az alkotóknak a feladatba.
A szerzők ezeknek a kritériumoknak a könyv tanúsága szerint eleget is tettek: a kivitelezésen azonnal átüt, hogy a szövegszerző Magyar Zoltán és illusztrátortársai, Németh Gyula és P. Szathmáry István szerelemprojektje a Bestiarium Hungaricum. Azonban érdemes tisztázni, hogy milyen elvárásokat támaszthatunk a kötet felé, ezzel együtt milyen „olvasási stratégiát” érdemes választanunk hozzá.
Kis magyar szörny- és varázslény-határozó
Elsődleges kiindulópontként szolgálhat ehhez a címben is megjelenő bestiárium, mely műfaj eredetileg nem feltétlenül mesebeli lények gyűjteményes leírását szolgálta – azaz a fiktív szereplők mellett valós állatok is szerepeltek benne. Eredete az ókorig nyúlik vissza, de a középkorban vált népszerűvé, ez utóbbi időszak műveit idézi fel a szóban forgó könyv is. Az archaizáló jelleget sok külső vonásban követték az alkotók: a belső borító díszítése, a fejezetek címoldala, a régi fametszetek mintájára linómetszetekkel ábrázolt lények és a tipográfia is alátámasztja az alapkoncepciót.
Ezek a jellegzetességek mind afelé mutatnak, hogy a szövegek stílusa alapvetően a „tényközlő”, leíró módozatot követi – „bővített szócikkekként” rendszereznek és körvonalaznak, narratív elemeket pedig csak elvétve használnak. Olvasni tehát ezek alapján úgy lenne érdemes, mint egy képes enciklopédiát: ha egy számunkra ismeretlen mondabéli varázslényről hallunk vagy olvasunk, egyszerűen felcsapjuk a könyvet mint hiteles forrást, hogy abból tájékozódjunk.
Ez az olvasási mód azonban egy nagy akadályba ütközik, amelyre már a bevezetőben rávilágítanak a szerzők is. A gyűjtés nem kellően reprezentatív ahhoz, hogy olyan szörnyhatározó kézikönyvként forgassuk, amelyben minden teremtényt megtalálunk az összes előforduló formájukban. Összesen 31 lényt vesz számba a kötet, amely az illusztrálás és a szövegezés szempontjából soknak tűnhet, de a már említett szerteágazó forráskészlet, a tájegységenként különböző megjelenési variánsok, a hozzájuk kapcsolódó történetek és szimbólumrendszerek átfogó feldolgozásához kevésnek mutatkozik. És bár a szövegek nem mulasztják el azt, hogy bevezessék az olvasót az egyes fiktív alakok előfordulásainak, változatainak szövevényes összefüggéseibe, ez a tudományos igényesség a felszínen marad, részletezés helyett inkább ízelítőt adva a magyar folklorisztika témához kapcsolódó kutatásaiból.
Leginkább azért, mert így is bőven tartogat ínyencségeket a laikus olvasóknak. Megismerhetjük például az ember hasában növekvő és mérgező víziborjúval kapcsolatos történeteket, a farkasember erdélyi változatának, a néhol vérszívóként feltűnő prikulicsnak az elbeszélt tulajdonságait is. De ugyanígy találkozhatunk a vámpírszerű norával, és egészen kimerítő részletességgel, sok érdekesség felvonultatásával dolgozták fel az alkotók a tündérekhez és szépasszonyokhoz kapcsolódó hiedelemkört.
A fantasyk polcain az igazság
A szövegszerző Magyar Zoltán igyekezett olvasóbaráttá faragni a kötet mögött álló szakmai anyagot, úgy terjedelemben, mint komplexitásban, különleges stilisztikai kísérlettel élve, egyfajta narratív ismeretterjesztő keretbe foglalva a leírásokat.
Az olvasási módszerünk megválasztásánál ugyanakkor segítséget nyújthat az, ha megfigyeljük, milyen kategóriában indul a mű a könyvpiacon. Ha a boltok kínálataiban keressük, szokatlannak tűnő műfaji besorolásba botlunk. Ha a fentiek ismeretében kutatunk a Bestiarium Hungaricum után, a legtöbben valószínűleg a társadalomtudományi gyűjtőszekcióban kezdenénk az utánajárást – sikertelenül. A könyváruházak ugyanis a fantasyirodalom művei között tartják számon a gyűjteményt. Ez a megfontolás ugyanakkor egyáltalán nem alaptalan, és minél több időt töltünk a szövegekkel és az illusztrációkkal, egyre világosabbá válik a logika a felcímkézés mögött.
A fantasyk közé való beemelés azonban legalább két okból indokolt volt. Az egyik ok a felölelt téma kortárs megjelenési formáival áll összefüggésben. A fantasyk jellegzetes alakjai sorra bukkannak fel a műben: a magyar fantasztikus irodalom, az ezzel szoros kapcsolatban álló társasjátékok, szerepjátékok, sőt bizonyos zenei szubkultúrák is gyakran használják a magyar mondákból ismert, a Bestiarium oldalain is számba vett varázsalakokat.
És nem is kell kizárólag a magyar vonatkozású művekre szorítkoznunk, mivel a kötet a más népi kultúrákban is szórványosan előforduló, archetipikus lényeket (elsősorban persze azok magyar megjelenéseit) is ismerteti, így például a sárkányokkal, a kígyószimbolikával, kísértetekkel, törpékkel és óriásokkal is találkozhatunk benne. Így jó kiegészítő olvasmánya lehet a gyűjtemény azoknak a fantasyrajongóknak, akik főleg (de nem csak) a magyar mítoszokat alapul vevő történetek iránt érdeklődnek.
A másik érv, amely a fantasy kategóriája mellett szól, az az a műfaji fúzió, amelyet a szövegek és az illusztrációk együttesen alkotnak. Mint arról az előbb már szó esett, az alapkoncepció a középkori bestiáriumokra épül, amelyből egyszerre olvasható ki archaizáló szándék, miközben a szövegek stílusa és Németh Gyula fejezetzárókként közbeékelt színes, festményszerű grafikái ehhez az alapelképzeléshez képest anakronisztikus hatást is keltenek.
Mindeközben viszont a folklorisztika eszköztárának, néhol szakzsargonjainak mozgósításával, valamint a mesék, mondák, hiedelmek tudományos rendszerezésére való hivatkozással a szerző folyamatosan reflektál a modern kori, tárgyához kellő távolságtartással viszonyuló, kategorizáló vizsgálódásra.
Ahogyan a magyar hiedelemvilág tovább él
A Bestiarium Hungaricum nagyszerűsége éppen ebben a kettősségben ragadható meg. Ez a kötet a teljesen varázstalanított, hiperracionalizált világunkban született, és ezzel egyértelműen tisztában van a szövegek „narrátora”. A bestiáriumok közlésmódjához illeszkedve – mely művek ugyanolyan valóságosként írták le a ténylegesen létező állatokat és a mondák lényeit – ugyanakkor élővé, kézzelfoghatóvá teszi a gyűjtemény a mitikus alakokat. Ezzel a húzással veti meg a lábát a mű a fantasyirodalom terepén.
De ennél tovább is lép: ahogyan a régi szörnykönyvek, úgy ez is beemeli (pontosabban: visszaemeli) a hiedelemvilág elemeit a megtapasztalható valóságunkba. És teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem válik erőltetetté vagy nevetségessé, túlságosan elrugaszkodottá, a modern ember szekularizált vagy legalábbis annak tűnő világképétől idegenné. Épp ellenkezőleg.
Azzal, hogy a kötet laza összefüggésrendszerbe helyezi a csodás lényeket és rémalakokat, lendületet adhat és nem kis igényt teremthet a modern magyar mítoszgyűjtésnek és -alkotásnak: akár egy nagyobb volumenű, hasonlóan olvasmányos, a tradicionális hiedelmeket, csodás történeteket folytatólagosan egybefűző-feldolgozó kötetnek is.
Hogyan olvassuk hát a Bestiariumot?
A Bestiarium Hungaricum elolvasásához mindezek fényében leginkább egy különös körültekintéssel és szakszerűséggel összeállított szórakoztató-ismeretterjesztő könyvként érdemes hozzálátnunk. Sorban, fejezetenként haladva a csodaszarvastól kezdve a víziemberen, gyerekijesztőkön és égitestfaló lényeken át az okkult mesterségek tudósaiig.
És ha az őseink mindennapjait átszövő természetfeletti világképet nem is állítja vissza bennünk az alkotás, sokkal közelebb kerülhetünk általa a régi korok gondolkozásmódjának megértéséhez. Járulékos pozitívumként pedig kaput nyithat a bennünk rejtőző folklórtudósnak is.
