Billy siketnéma. Mint ilyen, szembesül a siketek örök dilemmájával: megpróbálni beilleszkedni a beszélők világába, kitalálni, mit mondanak, asszimilálódni, kaméleonnak lenni az épek közt, vagy teljesen elkülönülni és a siketek közt élni a maguk sajátos világában.
 |
Billy az előbbit választja, illetve hagyja magát ebben sodródni - egy darabig. Él észak-londoni, középosztálybeli zsidó családjában, de nem teljesen tartozik közéjük. Ül, akarom mondani térdel, guggol a családi - japán - asztalnál, de nem érti, amit mondanak. Családja úgy tesz, mintha ezt sem nem tudnák, sem nem zavarná, sem nem érdekelné őket. Nemcsak a tartalmat nem hallja, de a stílust, hanghordozást sem. És még csak ki sem akad ezen. Ebben nőtt föl, ez a természetes közege. Bele is fásult már, hogy észrevétlen. A siketek mintegy 90 százaléka halló szülők gyermekeként születik, azaz ez a téma nagyon is élő és sokakat érint. Mint ahogy - szélesebb spektrumot nyitva - az is, hogyan élnek általában együtt épek és valamilyen hátránnyal élők. Hogyan kell és lehet megértenünk a másféle létet, mi a dolgunk, mikor, mivel teszünk jót vagy rosszat.
 |
| Telekes Péter |
A darab angol címe (Tribes, azaz törzsek) jóval kifejezőbb, mint a magyar (fordította Kovács Krisztina). Nem Billy világáról van csupán szó, hanem kasztokról, törzsekről, csoportokról, szektákról, amelyekbe így-úgy beletartozunk, és a kirekesztettség érzéséről, ha nem. Ez jóval messzebb mutat, mint Billy sorsa önmagában. Ráadásul a mű legalább annyira szól az úgynevezett épekről, mint Billyről. A mi állítólagosan ép világunkról, ami máshogyan beteg. Ott van például az apa önzése, aki úgy tesz, mintha fia hallana, és ezt az alá az álca alá dugja, hogy nem akarja, hogy kirekesztett kisebbségben nőjön fel és éljen. Vagy az anya tutyimutyi-totyogó szeretete, amivel mindegyik gyerekére figyel, de egyikre sem igazán. Vagy a báty nagyhangú önzése, amiről kiderül, hogy Billy nélkül üres váz csupán, ami összeomlik, amint Billy ellép mellőle. Vagy a tehetségtelen húg önámítása, aki operaénekesi illúziókat kerget kappanhangján. Ez tehát a mi ép világunk. A báty a fülébe kiabáló démoni hangokat állandó magnózással fedi el, az apa enyhe rasszista felsőbbrendűségét japánoskodási mániával önti nyakon, és ahelyett, hogy a fia kedvéért a jelelést tanulná meg, a soha nem használható japán nyelvbe veti magát. A húg a folytonos danászást borítja sátorként a fejére, az anya írói babérokra tör. Mind áltevékenység. Ők mind a beszéd foglyai, de ezt nem veszik észre, csak azt, hogy a siketek a csend foglyai. Kérdés, kiké a teljesebb világ.
 |
| Hegedűs D. Géza |
Az ifjú színész-rendező, Szőcs Artur az angol írónővel nagyjából egyidős, így természetesen beszéli az ő nyelvét. Értem ezen a színházi nyelvet. De érti a siketekét, a hárányos helyzetűekét és az úgymond normálisokét is. Könnyed profizmussal mozgatja a hat szereplőt, elegánsan csúsztatja végig a hangsúlyt valamennyiükön, briliánsan találja meg az egyensúlyt a kifejezési formák között. Pazar rendezését nyújtja egy izgalmas, nagyszerű, nagyon mai, érzékeny és aktuális darabnak. Friss, üde szelet fúj a színpadra, semmiféle régimódi patront nem durrogtat, virtuózan kezeli a számtalan síkot: a némán tátogó, handabandázó beszélőkét, ahogy a siketek észlelik őket, a siketek jeleléssel kevert, torzult artikulációját, ahogy a hallóknak szól és a belső, ki nem mondott gondolatokat, melyeket felír oszlopra, függönyre, kimerevít, megvilágít, drámaivá feszít. Így váltakoznak bennünk is az érzelmek, közeledünk-távolodunk: hol saját, megszokott világunkat érezzük ismerősnek, hol éppen attól ránt el, hogy kívülről lássuk, kritikusan szemléljük azt. Az alakítások ugyanilyen imponálóan hintáztatnak ugyanezen dilemmák között. Mindannyian érzékletesen adják e bizarr, hatszeletes torta egy-egy szeletének más-másféle ízét, aromáját. Pap Vera esetlenül csetlik-botlik, borogat, feldönt, leejt, mindenkit szeret, mégis mindenkitől távol marad kicsit, amitől maga is megretten és újra csak elront valamit. Rátelepedő férje elnyomása ellen berzenkedik, nem egészen érti, mi is zajlik körülötte, anya-rabszolga önként is, kényszerből is. Imádni való. Az apa, Hegedűs D. Géza szinte semmilyen pozitív jellemvonással nem bír, mégsem tudjuk gyűlölni, ezt elérni igazi színészi bravúr. Kicsit rasszista, strucc módjára a homokba dugja a fejét, kötözködik, szekál, basáskodik, ráerőlteti családjára a hóbortjait, a szeretet semmiféle jelét nem mutatja senki iránt, mégis van benne valami szerethető - talán, mert engedi, hogy nevessünk rajta. Kiváló alakítás. Géczi Zoltán Danielként, Péter Kata Jennyként jó karaktert hoz a két ?ép? testvér figurájában, valójában sérültebbek, mint Billy, mindketten bizonyítani akarnak, ami heves csatározásokká fajul. Színes, életszerű alakítások. A bravúr-szerep tagadhatatlanul a siketté válás folyamatának közepében vergődő Sylviáé és a születésétől siket Billyé. Nemcsak a szokásos színészi munka hárult rájuk, hanem a jelelés illetve a siketek torzuló-eltorzult speciális beszédének elsajátítása is. Minden téren remek alakítás Bata Éváé és Telekes Péteré, utóbbié egészen bravúros. Mindkettejüké őszinte, mélyen átélt, ám minden hatásvadászatot nélkülöző, komoly energiabefektetést igénylő játék, ami nem tűnik játéknak, nagyon is valóságosnak, ahogy könnyeik mértéktartónak és helyénvalónak. Mint a mieink is, ahogy elmorzsoljuk őket a kihúnyó fények leplében.
