Az interjúra készülve csodálkoztam rá, hogy mostanában milyen sok interjút, podcastet, beszélgetőműsort vállalsz, pedig mintha ez korábban nem lett volna jellemző rád.
Két évig tartottam egy tudatos interjústopot, mert elegem lett abból, hogy interjúalanyként kiadom szívem-lelkem, a riporter végtelenül tisztességesen felkészül, megjelenik egy jó és őszinte beszélgetés, amiből másnap a bulvármédia szövegkörnyezetből kiragadva, szenzációként tálalva egy-egy részletet címlapra tesz. Nem akartam ezt a hiénázást támogatni. Aztán feladtam, mert alapvetően szeretek beszélgetni, és ha jó az interjú, akkor kimondok benne olyasmiket is, amiket előtte nem tudatosítottam. Az interjú első számú közönsége én magam vagyok.
Terápiás céllal beszélgetsz?
Előfordul, hogy fél év múlva rácsodálkozom egy-egy beszélgetésre, és az hasznos tud lenni, de nem csak ez motivál. Egyre fontosabb nekem az emberekkel való találkozás és az eszmecsere. Eddig arról szólt az életem, hogy magamban tegyek helyre dolgokat, hogy saját magamban eligazodjak, most pedig egyre inkább arról, hogy a világban eligazodjak. Olyan nyomorult érzés, hogy az agyunk, ez az 1,3 kilónyi kocsonya egy teljesen sötét, hangtalan térbe zárva nem lát, nem hall, és minden, amit megtapasztalunk a külvilágból, az csak közvetett, elektromos jel a világnak egy nagyon picike szeletéről. És a világ annyira nagy és komplex, és olyan sokat számít a másokkal való beszélgetés abban, hogy többet megtudjunk róla.
Az ember sokáig azon dolgozik, hogy felépítse magát és a véleményét, a világnézetét, utána pedig azon van, hogy ezeket megvédje.
Vannak, akik tűzzel-vassal, harcosan óvják vallási, politikai, ideológiai világnézetüket, ha már kialakult, én meg az a fajta ember vagyok, aki újra és újra rádöbbenek, hogy milyen keveset és azt is milyen rosszul tudom. Kár, hogy a beszélgetés kikopott a mai világból, a gyerekek már nem is tudnak. Amit a mi fiaink, lányaink kommunikáció címén használnak, azok rövid, egy-két szavas üzenetek, amelyek nem hozzák őket igazán közelebb egymáshoz, nem segít nekik kifejezni és megértetni magukat a másikkal. Soha nem volt ennyi lehetőség a kommunikálásra, soha nem voltunk ennyi szállal összekötve, és mégis, soha nem voltunk ennél magányosabbak.
Műsoraidban változatos társadalomkritikai témákat is feldolgozol, az alkoholizmustól kezdve a rasszizmusig. Az UNICEF felkérésére az iskolai bántalmazásról beszéltél, a nemzetközi eucharisztikus kongresszus ifjúsági programjának vendégeként az Istenbe vetett hitedről. Ezek már nemcsak a világ megismerését célozzák, hanem kicsit az alakítását is?
Próbálkozom, de nem igazán látom a hatását a munkámnak. Akár amit a színpadon mondok, akár ezeknek az ügyeknek a vállalásával csak vaktában beszélek, hisz kommenteket nem olvasok, nem vagyok hajlandó bosszantani magam velük, és csak néha jut el hozzám egy-egy üzenet a magam építette tűzfalon keresztül. Legutóbb egy kislány édesanyja írta meg, hogy a súlyos műtétből felébredve a gyerek az egyik poénomat idézte, akkor már reménykedtek, hogy túlélheti. Na, ez többet ért, mint egy hónapnyi taps a színházban.
Hosszú folyamat, amíg dolgozol egy műsoron, megírod, átgondolod, de a mindennapi életedben is tudod humorral kezelni a nehéz helyzeteket, például ha üvölt a gyerek?
Nem. Ez mindig csak utólag működik. Amikor éppen megtörténik velem egy helyzet, akkor én is ugyanúgy bosszankodom, mérges vagy szomorú vagyok, egy beszűkült, feszült tudatállapotban, és csak utólag átgondolva tudom ezeket átértékelni, hogy meglássam bennük a viccet, az ő esendőségüket és a saját esendőségemet az adott helyzetben. A gyerekektől én is rettenetesen be tudok feszülni, miközben pontosan tudom, hogy türelmesnek kellene lenni, oda kellene figyelni; ezekre nincs receptem, emberek vagyunk.
Hogyan tudod a kreativitásodat életben tartani?
Ez a másik nagyon nagy feladat, nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz hosszú távon. Irgalmatlanul tudatosan, mint ahogy egy testépítő, odafigyelek az alvásra, az evésre, a pihenőidőkre, az edzésekre. Oda kell figyelnem, mikor feszülök meg, mikor ernyedek el, hogy hagyjak magamnak kellő időt arra, hogy kikapcsolódjak, magamban lehessek egy-két órát, amire introvertált emberként szükségem van. Annak érdekében, hogy termékeny legyek, le kell állnom mindenfajta termeléssel, nagyon sok időre, ettől tudok újratöltődni.
A kreativitásom megőrzésének egyik kulcsa, hogy június közepétől augusztus közepéig nem lépek fel. Olyankor írok, de nem kell rohanni sehova, nem kell odaérni, jónak lenni, olyankor teljesen el tudom magam engedni, és szabad időmben, hobbiból írok.
Meglepődve láttam, hogy Janklovics Péterrel havonta felléptek operapremierek utáni humoros műsorral az Eiffel Műhelyházban. Hogy kerültél operaközelbe?
A Dumaszínháznak már volt kapcsolata az Operával Litkai Gergőn keresztül, aki Dömötör Andrással csinálta a Figaro3 című, három Figaro-operát összedolgozó művet. Megkeresett engem is a főigazgató úr még az első lezárás alatt. A karanténslágernek, amit írtam, a YouTube-bevételeit – ami akkor gyakorlatilag az egyetlen bevételem volt – szerettem volna arra fordítani, hogy béreljek belőle egy termet, és az egészségügyi dolgozóknak csináljak egy estet, ha vége lesz ennek az egésznek. Felhívott Ókovács Szilveszter, hogy ők szívesen adják a termet, mert most nyílik az Eiffel Műhelyük, és az est végül ott valósult meg 2020 októberében. Azt gondoltuk, akkorra túl leszünk az egészen, de addigra már berobbant a második hullám is…
Valahogy benne maradhattam a fejében, mert amikor úgy döntöttek, hogy Az ezred lánya című Donizetti-operát műsorra tűzik, engem kértek fel a szövegkönyv átdolgozására. Ez egy vígopera, amelyben az operától nem megszokott módon nagyon sok prózai rész van, és ezt a 19. századi francia szöveget kellett aktualizálni. Nem csináltam még ilyesmit, nagyon izgalmas volt.
Gond nélkül rábólintottál: opera, miért ne, megcsinálom?
Igen, abszolút érdekelt az, hogy a 19. században a háború egy dicsőséges tett volt, Donizetti a francia nemzeti érzést erősítendő írta a vígoperát, ma pedig a háború teljesen mást jelent. Úgy dolgoztam át a szövegkönyvet, hogy benne legyen az egésznek ez a nagyon nyomasztó, nagyon tragikus hangulata is, de csak fekete humor szintjén. A legutolsó előadást láttam, nevetett az Erkel Színház közönsége, csodálatos volt.
Tehát meg sem lepődtél a felkérésen?
De, nagyon, és azon gondolkodtam, miért kell ez nekem. Minden felkérésnél a vállamra ül az ördög és az angyal, beszélnek hozzám, legyen szó valamilyen társadalmi vagy művészeti felkérésről, ami kicsit is a komfortzónámon kívül van, mindig küzdök magammal. Mert nekem az való, hogy beülök ebbe a kávézóba, tudom, hogy van egy nyugodt napom, megjutalmazom az agyamat egy kis koffeinnel meg sütikével, és írom a saját dolgaimat. Ehhez képest azt mondják, beszéljek egy órát az operáról, miközben Dénes István Liszt Ferenc-díjas karmester zongorázik. Komolyan, nincs elég bajom így is?!
Aztán mindig arra gondolok, hogy ez jó lesz, mert kizökkent a komfortzónámból, és abból tudnak igazán jó dolgok születni, amit a komfortzónádon kívül csinálsz. Sokszor eszembe jut Keith Jarrett egyik albuma, amit Kölnben rögzített. A koncert előtt tudta meg, hogy egy nagyon öreg Bösendorfer zongora van csak, aminek köze sincs ahhoz, amit kért, amin szokott játszani. A magas billentyűk halkak, a pedál nem úgy működik, ahogy kellene, az egész zongora egy picit el van hangolva, és ráadásul lemezfelvétel készül aznap este. Le akarta mondani, mert vele ezt nem lehet megcsinálni, és akkor egy nagyon lelkes, amatőr egyetemista szervezőlány addig kérlelte hosszasan, hogy végül azt mondta, legyen, megcsinálja. Leült a zongorához, és egészen másképp kellett megszólaltatnia, mint amit megszokott. Fölállt, hogy erősebben tudjon játszani, és mindennek, amit csinált, lett egy nagyon dinamikus lüktetése, a pedálokat is máshogyan használta, mint ahogy kell, és
minden idők legnagyobb példányszámban eladott dzsessz-szólóalbumát készítette el azzal a vacak zongorával, pusztán azért, mert ki lett taszítva a komfortzónájából.
David Bowie is csinált úgy lemezfelvételeket, hogy ott ültek a zenészek, „száraz, kiégett aggyal”, hogy Pataky Attilát idézzem, és már nem jutott semmi az eszükbe. Akkor Bowie berakta a hangszerek nevét egy kalapba, és mindenki húzott. És lehet, hogy a szaxofonos megkapta a basszusgitárt, tessék, játsszunk így.
Azért szeretem az ilyen feladatokat, mert teljesen új agyterületeket mozdítanak meg, és meglepő dolgok tudnak születni, aminek a hozadéka aztán kihat a többi munkámra is.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/4. számában olvasható.
Szilágyi Diána
Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
