Beszélni a mai napig nehezebben megy, mint énekelni

Még hallgató voltál, amikor monoopera címszerepére kértek fel, ráadásul nem könnyű téma talált meg.

Hogy az Anne Frank naplója címszerepét megkaptam, azt szinte fel sem fogtam. Éreztem a feladat súlyát, de nem akartam magam beleengedni a félelemspirálba, hogy „nem tudom megugrani a feladatot”, vagy hogy „ki mit fog szólni egy ilyen fiatalon megkapott, ekkora szerephez?”. A monodrámához ugyanis színészileg meg kell érni: olyan tapasztalatzsák szükséges hozzá, amelyből lehet válogatni. Ilyet negyven-ötven év körüli művészek szoktak játszani. Sokat készültem rá. Fél évig csak a kottát tanultam, többször újraolvastam a naplót, és csak aztán kezdtem a darabbal meg azokkal a bejegyzésekkel foglalkozni, amelyeket a szerző kiválasztott. Rátóti Zoltán rendező a tenyerén hordott, a próbafolyamat csodálatos volt.

A monoopera viszonylag ritka műfaj, a 20. században született.

Igen, ennek ellenére már kettőt is énekelhettem, mert az egyetemen szintén monooperával, Francis Poulenc Az emberi hang című művével diplomáztam. 2020-ban ugyanis olyan szigorúak voltak a világjárvány miatti előírások, hogy csak egyetlen ember lehetett a színpadon, és egy zongorista a színpad közelében. Erős színészi vénával rendelkezem, hangban pedig felnőttem ahhoz, hogy bármit meg tudjak csinálni: fekve, ugrálva, rohangászva ugyanazt a hangi kvalitást hozom, mintha egy helyben állnék, és ezt szeretik kihasználni a rendezők. Soha nem gondoltam, hogy ennyi monoopera talál majd meg; imádom ezt a műfajt, mert mély lelki utazásra hív. Úgy gondolom, hogy a színpadi lét és az éneklés soha nem rólam szól, hanem a magamban megnyitott csatornán átengedve közvetítem a szerepemet a közönségnek. Erőteljesen kapcsolódom Anne Frankhoz is. Most egyébként Sztojanov Georgi zeneszerző kimondottan számomra ír egy új monooperát a Nyarak Marielirsellel - egy nemesi család élete egy változó világban című könyv történetére.  A mű a húszas években Magyarország és Hollandia között közlekedő gyermekvonatokról szól, az onnan fennmaradt levelezések gyűjteménye.

Az Éj királynőjét is fiatalon énekelted.

Nem megszokott pályaívet járok be. Miközben az Operettszínházban az Anne Frank naplóját próbáltam, a Zeneakadémia operavizsgáján Mozart A varázsfuvolájának koloratúrszoprán szerepét adtam elő. Egyébként bármilyen furcsán hangzik, az Éj királynőjét későn kezdtem el énekelni, de utólag örülök ennek. Akik tisztában vannak azzal, hogy a torkukban ilyen magasságok vannak, már fiatalon megtanulják ezt a szerepet, amikor a hang még nyers, és sok mindent meg lehet vele csinálni, és emiatt rossz berögződések ülnek bele az áriába, amiket azután nehéz kiküszöbölni. Az Éj királynője a mai napig velem van, és mindig örömmel éneklem: az előző évadban az Operában játszottam, most éppen egy belgrádi koncertre készülök vele.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem előtt külföldön szereztél alapdiplomát. Miért érezted fontosnak, hogy ott kezdd meg felsőfokú énekesi tanulmányaidat?

Vácra jártam zeneművészeti szakközépiskolába, de nem ott éreztem először, hogy vonz a külföldi élet, ez már gyerekkoromban is bennem volt. Ki akartam próbálni, milyen a határt átlépve boldogulni, és ez tanulással összekötve kifejezetten nyerő párosításnak ígérkezett. Európa top tíz zeneművészeti egyetemének egyikére, a Hágai Királyi Zeneakadémiára kerültem, ami óriási dolog volt. A világ minden tájáról mindössze nyolc diákot vettek fel az énekes osztályba. Később, amikor Anne Frank szerepe megtalált, úgy éreztem, minden korábbi ezért történt velem. Hollandiába is azért kerültem, hogy Amszterdam utcáit megismerve jobban át tudjam érezni, hogyan élhetett ott az a fiatal lány a hitleri megszállás alatt. Rengeteg kortárs zenei művet tanultam, énekeltem. Azt a sok-sok eszközt, amit Amszterdamban kaptam, Anne szerepében százszázalékosan tudtam és kellett is hasznosítani. A mesterszakot már itthon végeztem, és arra jutottam, hogy ha a holland és a budapesti iskola összes pozitívumát összegyúrnánk, világsztár hely születne. Szerencsés vagyok, hogy mindkét zeneakadémián tanulhattam, itthon és külföldön egyaránt csodálatos tanárok képeztek.

Zenész családból jössz?

Nem, inkább sportolóból, egyedül anyukámnak van művészi vénája. Négyen vagyunk testvérek, és a szüleink kérésére mindannyian tanultunk zongorázni, de egyedül én rajongtam a zenéért. Azt mondják, hároméves koromig folyamatosan „ultrahangon” visítottam, nem lehetett velem mit kezdeni, és csak akkor nyugodtam meg, ha anyukám az ölébe vett, vagy ha a zenetévé elé ültettek. Mindegy volt, milyen zene szól, lekötött. Korán kiderült, hogy élénk a fantáziám, mert egész nap a plüssjátékaimnak koreografáltam a szobámba zárkózva. A nagypapám, Vízvári György – aki az 1952-es helsinki olimpiai vízilabda-aranycsapat tagja volt – rajongott az operákért.

Bizonyára nagyon büszke lenne rád.

Remélem. Életem egyik fontos férfialakja volt, akitől elfogadó, feltétel nélküli szeretetet kaptam. 14 éves voltam, amikor elhunyt, és a nagymamám nekem adta az összes operalexikonját, amiket a jegyzeteivel együtt a mai napig őrzök.

Kamaszként tetted le végképp a voksodat az opera mellett. Miért éppen ezt a műfajt választottad?

16 évesen szerettem bele az operába. Addig azon töprengtem, hogy a próza, a musical vagy a jazz világa felé induljak. Ella Fitzgeraldot és társait meg Billy Holiday-t hallgattam. Amikor az Operaházba eljutottam, rájöttem, hogy ez az, amit kiskorom óta keresek. Lenyűgözött a műfaj összművészeti jellege. Noha akkor már konziba jártam, azt hittem, hogy az opera poros műfaj, de ott rájöttem, hogy egyáltalán nem az. Magával ragadott, milyen személyiségeket és lelkületet lehet megismerni belőle. Beszélni a mai napig nehezebben megy, mint énekelni. A dalok, áriák által tudom magam igazán kifejezni.

Az új operaénekesi generációhoz tartozol, amely – hogy a te szavaiddal éljek – leporolta az opera műfaját.

És ezen belül is az vagyok, aki szeret kísérletezni, akinek nem jelent problémát megvalósítani, amit a rendező szeretne, és akit plusz örömmel tölt el, ha teret kap arra, hogy az ötleteit kipróbálhassa. Szeretem, ha inspiráljuk egymást. Tavaly a Müpában bemutattuk a Holle anyó című kortárs operát, amit Szemenyei János rendezett, és aminek Csengery Dániel szerezte a zenéjét. A főszereplő szorgos lányt, Alizt játszottam benne. Rengeteg prózai betét, énekelnivaló és irdatlan mennyiségű mozgás várt rám. Folyamatosan futkorásztam, estem-keltem, táncoltam, beszéltem.

Zeneileg nehéz a darab, és énekelni is az. Ha véletlenül adódott egy ütem szünetem, négy mondatot gyorsan le kellett darálnom a ráadásul folyamatosan mozgó színpadon. Hámori Máté karmester a Danubia Zenekartól tavaly felkért, hogy a harmincadik születésnapi koncertjükön énekeljem el Ligeti György egyetlen operájának koloratúrszoprán szerepét. A Mysteries of the Macabre című darab régi álmom volt, de annyira nehéz, hogy a fióknak nem akartam megtanulni. Most már ez is a tarsolyomban van. Többet készültem rá, mint az Anne Frankra, jóllehet a fellépésem mindössze tíz percig tartott. A hangommal elképesztő íveket kellett bejárnom: iszonyatos nagyokat ugrani extrém magasságokba, majd onnan le.

Foglalkoztatott pályakezdő szabadúszó vagy, aki az Operettszínházban éppúgy látható, mint az Operában és különféle koncerteken.

Az Operettben két szerepem van, és ami csodálatos: sok gálát is énekeltem ott. Ezekhez mindig megkerestük azokat az operaáriákat, amelyek az operett közönsége számára is befogadhatók. A gálákon a slágeresebb áriákkal kicsit nyitogatjuk őket a klasszikus világ felé. Ennek jegyében Gara Máriát, Olympiát, Lakmét énekeltem. Hálás vagyok, hogy ilyen lehetőséget kaptam, és hogy erre ráadásul vevő a közönség.

Külföldi színpadokon is lehet veled találkozni.

Amikor az első nagy turném volt, Bach h-moll miséjét énekeltem New Yorkban az ottani Zeneművészeti Egyetemmel koprodukcióban, Tom Koopman vezényletével, majd Bostonban mi nyitottuk meg a barokk zenei napokat. Fantasztikus élmény volt! Nagyon szeretek utazni, külföldön dolgozni pedig még inkább, mert azáltal ismerhetem meg igazán a különböző országok kultúráját. Tavaly Vilniusban egy nemzetközi versenyen háromszázból bekerültem az ötven legjobb énekes közé, Kolozsváron is felléptem már, most pedig Belgrádba megyek koncertezni. Minden megkeresésnek örülök. Mostanában a Hamupipőkét próbálom, amiben Firtost, a jó tündért játszom novembertől. Ez lesz az első nagyszínpadi produkcióm az Operettszínházban.

Mindig ilyen sok munkád van?

Nyáron több felkérést visszamondtak, és fogalmam sem volt, mi lesz velem, majd megcsörrent a telefonom, és nem sokkal később életemben először már egy hatalmas projekt énekes szerepét forgattam. Erről egyelőre nem beszélhetek, de ha bejön, az dobbantó lehet a számomra. Utólag mindig fogom a fejem, hogy miért csinálok rögtön drámát, amikor éppen nincs feladat. A szabadúszó léthez sok hit kell abban, hogy ha mindent, ami tőlem telik, megteszek – képezem a hangomat és dolgozom a mentális jólétemen –, akkor rendben lesz a karrierem.

Minden úgy történik, ahogyan kell, és felesleges folyamatosan különféle dolgokhoz ragaszkodni, mert az élet kiszámíthatatlan, rajtunk kívül álló tényezők irányítják. Szerencsés vagyok, mert a párom lelki támasz, biztos pont az életemben.  Az is fontos, hogy szakmailag olyan emberek legyenek körülöttem, akikben megbízom. Iván Ildikó és Kiss-B. Atilla egykori énekmestereim a mai napig állandóan figyelik, mit csinálok, és fontosak számomra a visszajelzéseik, akárcsak Cseh Dalma, a korrepetitorom véleménye, tanácsai.

Mi az ars poeticád?

A játéknak és a drámának együtt kell jelen lenniük az alakításomban. Cinkostársi viszonyt érzek a szerepeimmel, és azok révén a közönséggel is. Fontos szerepe van nálam a humornak, az életbe vetett hitem pedig egyre erősebb.

Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu