A leglátványosabb teljesítmény a jelmeztervező Daróczi Sándoré. Monsieur de Sotenville - az időnként félelmetessé váló puhánysággal hatalmaskodó, urizáló Schlanger András - és Madame de Sotenville - a sok takarítónő úriasszony után ezúttal úriasszony takarítónőt játszó Nagy Mari - nappal aurum- és szivárványszínű, éjjel argentumba váltó mütyűrös toalettje a konfekció, butikelegancia, divathóbort, sportruházat eszement egyvelege, a stupid előkelősködés ízléstelen jegyében. (Remek ötlet, hogy a férfi még a hajába is festetett egy aranycsíkot. Pompásak a kiegészítők - napszemüvegek, egyebek - is.) Nem marad el mögöttük az Angélique körött bizonyára eredményesen sündörgő Clitandre - a csábítás érdekében különösebb
erőfeszítéseket tenni nem kényszerülő Kuna Károly - viselete sem. A szobalány Claudine - a cserfességből néha visításba hajszolt Balázsovits Edit - elleste az uraktól, amit paraszti adaptációval érvényesíthetett a madárijesztővé válás terén. Érdekes, hogy a méla és seszínű inas Lubinnek - a gyengén muzsikáló Czapkó Antalnak - éppen e tilitarkaság tetszik. Angélique látnivalóan megfordult egy-két jobb szalonban, megvetett és megcsúfolt ura (nekünk már maradjon csak Dandin György vagy Duda Gyuri) pedig azt hordja, amit egy évekkel ezelőtti férfimagazin ajánlatai közül találomra kibökött.
szögletes zöldje előtt. Mintha mészcsíkos falusi futballpálya egy darabkája nőtte volna be a Dandin-házat. Az épület előtt a kisgyerekek villanyvasútja mellé nejlonzacskóban kapható állatok közeli, testesebb rokonai vesztegelnek: bari, sertés (és két-három korlát a tér tagolásához). Telihay bekapcsolta az előadásba a valóságos elemek eltúlzásából kihajtó, nevetséges irrealitást, a torz, kevert, feje tetejére állt világ animális groteszkumát, de rendezőként maga is csak játszadozik a meg-megrugdalt, -vakargatott műdisznóval, az istállóból bambuló műtehénnel, az egész művilággal s a virítóra skiccelt műemberekkel. A műközeget alkalmanként önkényes világítás locsolja, a színészek ötletszerűen ütköznek a geglehetőségekbe (mint Clitandre az éji sötétet érzékeltető színpadi függönybe), egyes jelenetek ósdi gyermekszínházi sivalkodásba vesznek, és nem a megvalósítás, hanem az empátia mondatja: ez bizonyára paródia lenne. De hogy mié is...?
Elkoptatott ötlet a pancsolás - az udvari itatóba minden ok és eredetiség nélkül járnak mártózni a szereplők. Jó ötlet a piros szívléggömbök virágzása és pukkasztgatása (ekkor szinte piros-fehér-zöld a látvány). Egymásra hágnak az esetlegességek, a poentírozás pontatlanságai, fel-feldobva egy-egy hibátlan találattal. Csak egy bizonyos: George Dandin avagy a megcsúfolt férj ezúttal sem ússza meg.
Kellett neki módos gazda létére nemes kisasszonyt választania! (Nemhiába nevezi magát birkának. De amilyen sík hülye tud lenni, egyik csapdából a másikba sétál.) Szép pénz a de Sotenville-zsebbe, kivagyiság a Dandin-kúriába: máris kész a nevetséges, kilátástalan boldogtalanság egyszerű képlete. Gubík Ági alakítása akkor tüzesedik hitelessé, amikor a szülei által mintegy eladott, férje által mintegy megvett nő emancipációs panaszát kikiáltja (és igaza van, tehát a Clitandre-ügyért sem csak szemrehányás érheti). Csuja Imre szolgáltatja a látványos, de szerény bemutató legjobb színészi
minőségét, a tőle megszokott robusztus, bumfordi erőteljességgel, igazi (csak későn megjött) józan paraszti ésszel. Csujának lassacskán érdemes külön biztosítást kötnie a pocakjára, melyre sorozatban osztanak szerepeket a színházak (e has a sajtópremieren nyílt színi tapsot kapott). Persze nem a hason múlik, hanem a kobakon, melynek keserű, önostorozó gondolatai nem maradnak rejtve: Telihay a közönséghez (sőt: a műszakhoz) beszélést is óne zsenír, véletlenszerűen veti be.
