Hemingway terelte az írás felé, most ketrecharcosokról ír filmet Biró Zsombor Aurél

Gimnazistaként szépirodalommal foglalkoztál, novellákat írtál, mégis a Színművészetire felvételiztél filmíró szakra, ott pedig színházi feladatok is megtaláltak.

Számomra ez a három nem különül el élesen, mivel hasonló gondolkodást igényelnek. Mindig egyértelmű volt, hogy történetekkel, karakterekkel, emberi drámákkal szeretnék foglalkozni, erre pedig filmen, színházban és az irodalomban van lehetőségem.

Ami a színházat illeti, oda surranópályán kerültem be. Az egyetemen forgatókönyvírást tanultam, de másodévben filmrendező szakos évfolyamtársam, Kizlinger Lilla kitalálta, hogy szeretné színpadi formában feldolgozni egy családi sztoriját. Mondtam, hogy oké, persze, én is sok mindent szeretnék, de hát nekünk semmi közünk a színházhoz. Lilla viszont olyan, hogy kitalál valamit, és ha az tényleg foglalkoztatja, akkor tűzön-vízen keresztülviszi. Elkezdtünk dolgozni az anyagon, egy pályázatot is beadtunk – egyáltalán nem számítottam rá, de végül kaptunk rá pénzt. Így készült el a TÁP Színháznál a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad című előadás. A próbafolyamat alatt kaptam egy gyorstalpaló színházcsinálói kurzust a darabban szereplő Hajdu Szabolcstól és Rába Rolandtól. Amit tudok a színpadi írásról, azt tőlük tanultam.

Befogadói oldalról meg tudod élni a katarzist?

Ritkán. Nem mondom, hogy filmet nézni munka, de azért nehezen veszem le a szakmai szemüveget. Ennek ellenére előfordul, hogy taknyosra bőgöm magam egy-egy könyvön, előadáson, például nemrég az Ez csak a világ vége című film és a Katona József Színház egyik előadása, az Itt élet ríkatott meg.

Befolyásolja egymást a színház, a film és az irodalom? Van, hogy azon kapod magad, filmszerűen írsz?

Az egyetem elején, amikor még csak ismerkedtem a műnemek közti különbségekkel, sokszor előfordult, hogy filmes feladatoknak öntudatlanul prózai gondolkodással álltam neki, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magadnál meg pont a filmes látásmódom jelentett akadályt: eleinte töredezett, vágásokra emlékeztető jelenetezésben gondolkoztam, ami nem mindig áll jól a színpadnak. Mostanra nagyjából letisztult bennem, hogy én egy adott műnemen belül miben vagyok jó.

Idén megjelent első regényedet, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredeket inspirálták az „így jöttem”-filmek. Az előző válaszod alapján úgy gondolom, ez inkább tematikus, mint formai hatásokat jelent.

Abszolút. Az egyetemen, a filmtörténetórákon rengeteg kiváló „így jöttem” filmet kellett megnéznünk – például a Moszkva tért, az Apát, a Napló gyermekeimnek-et, az Apám néhány boldog évét. Én ezekből azt szűrtem le, hogy a hatvanas–nyolcvanas évek filmes generációi számára gyakorlatilag alapvetés volt, hogy az első filmjüket önmagukból csinálják. Ehhez hozzáadódott, hogy engem a prózában mindig is a személyesség, a vallomásosság érdekelt, és hát színházban és filmen ez a típusú vállalt, direkt őszinteség amúgy is kevésbé működik, szóval tényleg adta magát, hogy a prózai formát használjam erre.

Első „irodalmi” találkozásaid a szüleidhez kötődnek.

A szépirodalmat és a „magasművészetet” apám hozta be az életembe, de a legelső irodalmi élményeim anyámhoz kötődnek, aki lelkiismeretesen olvasott nekem és az öcsémnek egész gyerekkoromban, a Ruminitől kezdve a Narnia krónikáin át A Gyűrűk Uráig mindenfélét. Később a Harry Potter volt meghatározó, amit két-három évente máig újraolvasok. Az első fontosabb szépirodalmi találkozás pedig A nap is felkel volt 14-15 éves koromban. Hemingwaynek messze ez a legjobb könyve, gyönyörű szerelmes történet, emlékszem, arra gondoltam, amikor elolvastam, hogy ha egy szöveg ilyen dolgokra képes, ilyen érzéseket tud kiváltani, akkor én is ezt akarom csinálni.

Nemcsak az irodalom, de érthető módon a sport is édesapádhoz (Bíró Attila vízilabdázó, edző, 2015-től 2023-ig a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) kötődik az életedben. Ez hogyan formálta a személyiségedet?

A sport leginkább arra tanított meg, hogy mindent ki lehet bírni, még akkor is, ha az adott pillanatban az ellenkezőjét érzed. Télen a mínusz ötben a Hajós Alfréd uszodában a hússzor száz gyors közben minden hossz végén meg akartam halni, de nem volt ilyen opció, ki kellett bírni. Emellett a kudarchoz való viszonyomat is erősen meghatározta a vízilabda. Olyan világ az, ahol csak a győzelem számít, mégis elképesztő méltósággal viseli mindenki a kudarcot – ezt az értelmiség is eltanulhatná. Nincs hiszti, mint amikor egy művész nem kap meg egy díjat, vagy amikor a politikusok elveszítenek egy választást. Egy sportember nem mutogat a bíróra, hanem gratulál a másiknak, és elfogadja: ez most így alakult. És nem azért, mert a világ igazságtalan, hanem mert valaki jobb volt nálam. Apám minden elbukott meccs után egyenes háttal tartotta magát.

Kamaszként bekerültél a Független Mentorhálózatba, ami sokat segíthetett a szakmai indulásodban.

Addig csak a fióknak és anyámnak írogattam a kis novellaszerűségeimet. Az irodalmi ambícióm akkor jött meg, amikor Potozky László ötven ember közül engem választott tanítványának. Nagy szerencsém volt, mert egy közepes novellát küldtem be – tulajdonképpen nem is tudom, mit látott abban a szövegben.

Mindenképp szükség van egy ilyen jellegű hátországra, hogy valaki bekerüljön az irodalmi vérkeringésbe?

Valahonnan meg kell tanulni a szakmát, hogy mitől jó egy mondat, mitől lesz egy bekezdésnek ritmusa, mitől kezd el lüktetni, vibrálni egy szöveg. Hova teszünk vesszőt vagy pontot, mitől jó és mitől unalmas egy szó. Lehet, hogy valaki úgy születik, hogy ösztönösen érzi ezeket, de én nem ilyen voltam. Nekem a történetekhez van érzékem, az írástechnikát meg kellett tanulnom.

Viszont ha arra gondolsz, szükséges-e valamilyen intézményi támogatás az előrejutáshoz, akkor a válaszom: nem. Az irodalomban szerintem lehet érvényesülni kapcsolatok nélkül. Persze vannak ajtók, amik soha nem fognak megnyílni, ha nem a megfelelő családba születtél, de szerencsére manapság ez a típusú protekciós működés már kevésbé jellemző a közegre.

Beszéljünk kicsit a regényedről. Kinek írtad?

Ha az írók őszinték lennének, akkor erre a kérdésre mindig azt válaszolnák, hogy maguknak. Én is így vagyok ezzel, elsősorban a saját ízlésemnek akartam megfelelni, másodsorban pedig annak a három embernek, akik általában szerkesztik, véleményezik a prózai szövegeimet: Potozky Lacinak, Gáspár Sárának és Juhász Tibornak. Egy-egy szakasz írása közben az járt a fejemben, ők mit szólnának hozzá.

Egyébként van egy furcsa technikám: szerkesztés közben elképzelem, hogy nem magamnak olvasom fel a szöveget a szobámban, hanem egy felolvasóesten a közönségnek. A hallgatóság képzelt jelenléte segít észrevenni a hibákat, és eldönteni, elég jó-e egy-egy mondat, hogy felvállalhassam mások előtt.

Gyakran vetik össze a könyvet Kemény Lili Nem című regényével, vélhetően azért, mert ez is életrajzi jellegű.

Leginkább irodalomelméleti és tematikus párhuzamok vannak a két regény között. Mindkét könyvben azonos a szerző és a narrátor neve, részben mindkettő családtörténet, és az is hasonlóság, hogy mindkét sztoriban nagy szerepet kap a narcizmus, a vele való küzdelem. Emellett Lilinél és nálam is fontos helyszín az SZFE. Esztétikai szempontból azonban nincs sok köze egymáshoz a két könyvnek, és szerintem a politikai alapállásuk is más.

A szerzői Facebook-oldaladon megosztod a könyved Moly.hu-s értékeléseit.

Álszenteskedésnek érezném, ha úgy tennék, mintha nem nézném meg minden héten a regény Moly.hu-s oldalát. Ha az ember ír egy könyvet, nyilván kíváncsi rá, mit gondolnak róla mások.

A szakmai kritikákat is meg szoktam osztani, ezek nyilván részletesebbek, és többet is lehet tanulni belőlük, de ugyanúgy örülök az olvasói visszajelzéseknek. Nem gondolom, hogy egyik fontosabb lenne a másiknál, ráadásul esetemben egyelőre mindkettő elég pozitív, ez pedig a lehető leghálásabb helyzet.

Korábban azt mondtad, a régi „így jöttem” filmek rendezői számára alapvetés volt, hogy önmagukról szóló alkotással kezdik a pályájukat. Neked is életrajzi könyv az első megjelenésed. Tervezed követni a mintát, és eltávolodni az ilyen jellegű személyességtől?

Valószínűnek tartom, hogy a jövőben kicsit kiszállok magamból, de egyelőre nem tudom, a saját agymenéseimen kívül mi lehet még irodalmi szempontból igazán érdekes számomra. Ezt nem hiúságból mondom, a filmjeimben, színdarabjaimban általában nem a saját egóm a téma, de kérdés, mi más tud annyira foglalkoztatni, hogy kétszáz oldalt írjak róla. Mostanában novellákon dolgozom, témát, nyelvet keresek.

Ha jól tudom, nagyon érdekel, hogy lehet a közélet nyelvét beemelni a művészetébe.

Szerintem egyelőre nincs nyelvünk arra, ami a 2020-as években politikai értelemben történik velünk. Mondok egy példát: az amerikai választás előtt bal- és jobboldali fórumokat is követtem a Redditen: a jobboldalikon ugyanolyan magabiztosan állították több millióan, hogy Donald Trump fel fogja mosni a padlót a demokratákkal, mint amilyen határozottan és megingathatatlan hittel írta máshol ennek az ellenkezőjét még annál is több baloldali. A közvélemény-kutatók eközben, mint utólag kiderült, kábé csak tippelgettek, hogy ki fog nyerni. A választás éjszakáján, amikor elkezdtek jönni az eredmények, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy valójában semmit nem tudunk semmiről. Ez nagyon dezorientáló tapasztalat, amiről például jó lenne írni. Hogy fizikailag ugyanabban a világban élünk, de lehet, hogy X. és Y. ugyanerről a világról alkotott tapasztalatának nincs találkozási pontja. Ez Magyarországon sincs másképp: előfordulhat, hogy amit én gondolok arról, mi történik ebben az országban, az másnak – akár egy rokonomnak is – teljességgel értelmezhetetlen.

Csomó jelenséget tudnék felsorolni az elmúlt öt-tíz évből, amiről egyelőre nem sikerült érdemben beszélnie a művészetnek. Persze az is lehet, hogy csak engem kerültek el ezek az alkotások. De nagy inspiráció például Ben Lerner Az iskola Topekában című regénye, ami egy felnövéstörténeten keresztül vizsgálja, hogyan gyilkolja le, forgácsolja szét a politika a beszélt nyelvet, hogyan üresít ki minden valódi állítást, gondolatot.

Tehát valóban foglalkoztat ez a kérdéskör, de egyáltalán nem biztos, hogy könyv is lesz belőle, nem tudom, mennyi anyag van ebben.

Regényt vagy forgatókönyvet írsz nehezebben?

Forgatókönyvet, mert ezzel kapcsolatban sokkal erősebb az imposztorszindrómám. Azt képes vagyok elhinni magamról, hogy tudok prózát írni, a filmmel és a drámával viszont más a helyzet.

Meg az is van, hogy egy filmforgatókönyv megírása brutálisan sokáig tart. Jövő ilyenkor fog forogni az első nagyjátékfilmem, a címe: Ellentétes alapállás, Füzes Dániel rendezi, és a Nemzeti Filmintézet támogatásával készül. Gondolj bele: ezt az anyagot mi három éve írjuk, és csak jövőre kezdődik a forgatás, tehát mire a mozikba kerül, minimum hatéves munkafolyamat lesz mögöttünk. Összehasonlításképpen: a regényt másfél év alatt dobtam össze.

Mi segít túllendülni a mélypontokon?

Az Ellentétes alapállás esetében az, hogy nagyon jó Danival dolgozni. Nem ez az első közös projektünk, az egyetemen sok rövidfilmet csináltunk együtt. A forgatókönyvek első verzióinál általában nem szólok neki, éppen hol tartok, csak a semmiből meglepem a kész szöveggel. Az Ellentétes alapállásnak viszont már a negyedik változatát készítem, és azt veszem észre, hogy minden jelenetről tudósítom Danit Messengeren, hogy egy kicsit szórakoztassuk közben egymást.

Miről szól a film?

A testvéri gyűlölet erejéről. A főszereplője két húsz év körüli ketrecharcos fiú; testvérek, az egyikük siket, a másik nem beszéli a jelnyelvet, ráadásul gyerekkorukban elválasztották őket, tehát majdnem tíz éven át nem volt köztük kapcsolat. Most viszont kénytelenek összeköltözni, és megpróbálni feldolgozni a múltbéli sérelmeiket, amiket eddig a szőnyeg alá söpörtek. Mindezt úgy, hogy szó szerint nem értik egymást.

Ugyan már egy kicsit meguntam, mivel olyan régóta csináljuk, de azért nagyon szeretem ezt az anyagot, mert egyrészt csomó sportfilmes elemmel dolgozik, lesz benne bunyó, sok-sok akciójelenet, másrészt van egy erősen művészfilmes alaphangulata az egésznek, ami elsősorban abból ered, hogy a két főszereplő minden jelenete egy Activity-parti. Merthogy mielőtt a köztük lévő konfliktusról egyáltalán elkezdhetnének beszélgetni, azt is ki kell találniuk, mit mond a másik.

Mindezek mellett nagyon stilizáltan és elemelten, de ugyanazokról a maszkulinitáshoz fűződő problémákról szól ez a film is, amikről a regényemben írok.

Amikor forgatókönyvet vagy drámát írsz, látod magad előtt a kész filmet vagy előadást?

A filmet nagyon pontosan. Ilyenkor képekben, plánokban, vágásokban gondolkozom. Később persze mondhatja a rendező, hogy ő egy másik beállítást képzelt el, de attól én még írás közben szinte képkockáról képkockára látom a dolgot. A drámánál inkább egy totálképet képzelek el, amiben a szereplők valahol elhelyezkednek, és közben mondják a dumát. Színházi szövegeknél az írói szempontból igazán érdekes munka amúgy is a próbákon történik, amikor életre kel a szöveg, és kiderül, mi működik és mi nem. Igyekszem úgy intézni, hogy ha lehet, a dramaturgja is én legyek a daraboknak, amiket írok, mert így a próbákon van lehetőségem kijavítani, amit az íróasztalnál elcsesztem.

A Katona József Színházban játszott Megrág, kiköpöt és a Jurányiban látható Mit csináljak, hogy jobban érezd magadot is improvizációk alapján írtad.

Több okból kötöttünk ki Kizlinger Lillával, a darab rendezőjével ennél a munkamódszernél. Ő színészként sokat imprózott más rendezőkkel, és tetszett neki, hogy nagyon valóságszagú, életes, aluldramatizált, mégis izgalmas szövegeket lehet így létrehozni. Én meg ugye másodéves filmes hallgatóként nem nagyon hittem el magamról, hogy meg tudok írni egyedül egy színdarabot, ezért nagy biztonságot jelentett, hogy nem a semmiből kell nekifognom. A színészekkel együtt beledolgoztuk magunkat a történetbe, az így felhalmozott alapanyagból pedig már csak ki kellett gereblyéznem, ami igazán jó, és azt még kicsit felturbóznom, kipofozgatnom. A Megrág, kiköpnél azért is adta magát ez a technika, mert a történet két színész kapcsolatáról szól – egy intim párkapcsolati cucc ez a szerelemben megélt alá-fölé rendeltségi viszonyokról és egymás akaratlan elnyomásáról. És mivel Rujder Vivien és Béres Bence színészek, az improvizációk során ők is belepakolhatták az anyagba a saját élményeiket, tapasztalataikat, szorongásaikat.

A forgatókönyvírás és a dramaturgi munka közösségi tevékenység, a prózaírás viszont magányos. Melyik létformában érzed jobban magad?

Sokkal élvezetesebb színházat és filmet csinálni, főleg a heurékaélmények miatt: csodálatos érzés valakivel együtt rátalálni valamire. Ami az irodalmat illeti, nem szeretek egyedül dolgozni, prózát írni viszont annál inkább, és ez végül is mindenért kárpótol. Alapvetően azért nekem az irodalomnál nincs fontosabb a világon. Talán a foci. Vagy a szerelem, esetleg.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu