Az angol (fehér) apa és fekete anya gyermekeként egy kis jamaicai faluban, Nine Mile-ban született Marley – miután tízéves korában meghalt tengerész édesapja – Kingston szegénynegyedében, Trenchtownban nőtt fel, ahol vézna félvérként sokszor kellett megvédenie magát a faji támadások ellen. Miközben kamaszként – elsősorban marihuána használata miatt – gyakorta került összetűzésbe a törvénnyel.
Bob Marley első felvétele, tizenhét évesen (Judge Not, 1962)
Alig tizennyolc évesen két barátjával, Bunny Wailerrel és Peter Toshsal megalapította a Teenagerst, ebből lett később a Wailin’ Wailers, majd a Wailers. A hatvanas évek derekán őket tartották Jamaica egyik legmenőbb együttesének. Az évtized második felétől Marley dalaiból csak úgy áradt az emberi büszkeség, az életigenlés, az életöröm, a „pozitív vibráció”. És az erős társadalmi töltésű szövegek.
Sokan éppen ebben látják a reggae jelentőségét: ez a zene egy elnyomott nép, egy felszabadulásra vágyó kisebbség egyetlen önkifejezési eszköze. A zenészek csaknem kivétel nélkül a rasztafári vallás képviselői voltak, akik hajukat jellegzetes copfokba, úgynevezett dreadlockba fonták. A rasták hazájukban roppant tiszteletnek örvendtek, többen közülük a sziget belsejében, a dzsungelben éltek. Őket tekintették a szökött rabszolgák azon utódainak, akik soha nem fogadták el a gyarmatosítók uralmát, és Vissza Afrikába! felkiáltással küzdöttek azért, hogy népüket visszavezethessék őshazájukba.
A rasták békés jelszava – Love and Peace – a hatvanas évek végén az Egyesült Államokban, a hippimozgalom egyik legtöbbet idézett, legnépszerűbb szlogenje volt. Erőszak nélkül harcoltak céljaik megvalósítása érdekében, az uralmon lévők mégis minden ürügyet megragadtak bebörtönözésükre, főként azt, hogy a rasták a marihuánát (ganja) gyógyfűként, rendszeresen és nyilvánosan szívták.
Bob Marley & The Wailers – Soul Rebel (1970)
„Nincsenek előítéleteim magammal szemben. Apám fehér volt, anyám fekete. Néhányan félvérnek hívnak. Nem állok sem a fekete, sem a fehér ember oldalára. Én Isten oldalára állok, aki megalkotott engem, és aki miatt fekete és fehér vagyok” – jelentette ki egyik nyilatkozatában, és visszaemlékezései szerint épp a börtönben határozta el, hogy zenéjét, életét a Rasta mozgalom szolgálatába állítja. Így született meg az a lázadó és lázító, vallásos, misztikus, profetikus zene, amely már egy közösség nevében szól. A húszak évei közepén járt ekkor, és a korabeli fényképeken gépfegyverrel, automata pisztolyokkal, a Fekete Hatalom mozgalom képviselőinek jellegzetes pózaiban volt látható. Az üzlettel is szakított, Tuff Gong – Marley fiatalkori beceneve – néven önálló lemezstúdiót hozott létre, amely később az egész mozgalom amolyan kommunatanyája lett.
Bob Marley & The Wailers – Concrete Jungle (Live 1973)
Chris Blackwell, a brit Island Records jamaicai származású tulajdonosa mindig szívesen kísérletezett új előadókkal – ő fedezte fel többek között a Spencer Davis Groupot, a Trafficet, Cat Stevenst és a Roxy Musicot –, így a hetvenes évek elején megpróbálkozott a Wailersszel. Az együttműködés első eredménye a Catch A Fire album, amely 1973 elején került a brit üzletekbe, alig fél évre rá pedig a Burnin’ LP követte. A kritika mindkettőt nagy lelkesedéssel fogadta, Bob Marley személyében új sztárt, a reggae-t pedig a rock megújítójaként ünnepelte.
Az 1973-as Burnin’ albumon hallható I Shot The Sheriff Marley egyik legismertebb dala lett:
Bob Marley – I Shot The Sheriff (Live, 1977)
Különösen, miután egy évre rá Eric Clapton feldolgozta, és alkalmanként évtizedekkel később is előadta:
Eric Clapton – I Shot The Sheriff (Live, 2010)
Az albumokat követő turnék szintén hatalmas sikert arattak. Eddigre azonban Peter Toshnak és Bunny Wailernek elege lett a hercehurcákból, és a Wailers gyakorlatilag szétszéledt (mindketten szólistaként folytatták). Egyedül a Barrett testvérek maradtak Bob Marley mellett, aki ezt követően újjászervezte a csapatot (kísérőzenekarát a továbbiakban is Wailersnek nevezte), és az 1974-es Natty Dread LP-vel – ezen hallható a No Woman, No Cry – ismét fényes diadalt aratott, és egyértelművé tette, ő a reggae utazó nagykövete.
Bob Marley – No Woman No Cry (1974)
Marley dalaival generációkat ébresztett és késztetett gondolkodásra. Hatására és jelentőségére jellemző, hogy 1976. december 3-án fegyveresek hatoltak be kingstoni lakásába, és megpróbálták megölni. A lövések Marley-t könnyebben, feleségét súlyosan, menedzserét életveszélyesen megsebesítették. A merénylet körülményei azóta is tisztázatlanok, de biztos szerepet játszott benne, hogy korábban elterjedt: a radikális nyilatkozatairól, lázító dalszövegeiről ismert, nagy népszerűségnek örvendő énekes pályázik a jamaicai miniszterelnöki székre.
Bob Marley – Get Up Stand Up (1974)
Bob Marley a merényletet követően azonnal elhagyta az országot, Londonba költözött, koncertezett, együttesével bejárta a fél világot, és mindenhol népszerűsítette a reggae-t is. Csak másfél évvel később, 1978 áprilisában tért vissza hazájába. A nagy eseményt a rasták kezdeményezték, akik jelszavukhoz híven a rivalizáló politikai csoportok kiegyezéséért, a sziget békéjének helyreállításáért tevékenykedtek, és fáradozásuk megkoronázásaképpen békekoncertet rendeztek a legjobb reggae-előadók részvételével. A kingstoni stadionban, a nagy demonstráción 30 ezer ember tolongott a lelátókon. A koncerten hosszas rábeszélés után fellépett Bob Marley is. (A legenda szerint abban a pillanatban, amikor repülőgépe landolt, a szigetet közepes erősségű földrengés rázta meg.)
Bob Marley – Ambush In The Night (1979)
Műsorában elénekelte az Ambush In The Night (Éjszakai rajtaütés) című dalát is, amelyben a következő szövegrészek hallhatók: „Megvesztegetnek fegyverrel és pénzzel. Azt mondják, tanítanak bennünket, de politikai stratégiájuk az, hogy kiéheztessenek, a fegyvereket ellenünk fordítják, és az éjszaka sötétjében tüzelnek ránk.” A lelátón helyet foglaló újságírók döbbenten hallgatták a lázító, vádoló szavakat, mert az énekes ellen megkísérelt merénylet feltételezett tettesei, a miniszterelnök testőrei is a nézőtéren ültek. De nem történt semmi. A koncert végén a felháborodott Marley lesétált a közönség közé, és magával vitte a színpadra a két ellenségeskedő párt vezérét, Michael Manley miniszterelnököt és Edward Seagát, az ellenzék szóvivőjét. A pódiumon kezeiket összekulcsolta, és felemelte, hogy mindenki lássa a jelképes cselekedetet, együtt táncoltak a reggae ritmusára. „Legyen szeretet és béke! Legyen vége a háborúskodásnak!” – énekelte együtt a harmincezres tömeg.
Bob Marley – One Love (1977) (a rajongók által a 2010-es években összerakott klip)
Az 1977-es Exodus LP-ről – mely ötvenhat hétig szerepelt a legsikeresebb albumok listáján – különösen a Jamming és a One Love lett sláger (utóbbi lett a címe a tavaly bemutatott életrajzi filmjének). A két évvel későbbi Survival Marley politikai kiállását, az 1980-as Uprising pedig vallásos meggyőződését demonstrálta.
Még az Exodus megjelenésének idején diagnosztizálták nála a rákot, daganatos lábujja amputálásához viszont nem járult hozzá. A kór később más szerveire (agy, tüdő, máj, gyomor) is átterjedt. Az 1980-as világturné során a Madison Square Gardenben adott koncertje után összeesett, kórházba került, és 1981 májusában Miamiben meghalt.
A két évvel Bob Marley halála után, 1983 májusában megjelentetett stúdióalbum, a Confrontation legismerebb dala a Buffalo Soldier volt.
Temetése Jamaicában nemzeti gyászünnep volt. Holttestét a kingstoni stadionban ravatalozták fel; egyik kezében gitár, másikban a Biblia. Koporsójához tízezrek zarándokoltak el. A szertartás alatt a Wailers játszott, felesége, Rita Marley pedig gospeleket énekelt. A gyászbeszédet Edward Seaga, az ország frissen megválasztott miniszterelnöke mondta: „Nincs rá szó, mit érzek és mit érez Jamaica népe Robert Nesta Marley-t gyászolva. Munkásságának döntő szerepe volt abban, hogy a jamaicai reggae-zenét a világon mindenütt megismerték. Jamaica kulturális nagykövete volt, aki elősegítette a különböző bőrszínű, nyelvű és vallású fiatalok együttműködését és kölcsönös megértését.”
