Bodrogi után most Stohl utazóügynöke bukik bele az amerikai álomba

Mikor volt Magyarországon reális forgatókönyv az amerikai álom? Talán a rendszerváltás utáni egy-két évben lehetett azt gondolni, hogy most már tényleg a kemény munka meg a hozzáértés fog majd számítani az előrejutásban, nem a kapcsolati tőke, de a privatizációbárók és a kárpótlásijegy-lovagok gyorsan bebizonyították, hogy erről itthon szó sem lehet. Ennek ellenére Arthur Miller leghíresebb darabját, Az ügynök halálát jó párszor színre vitték már nálunk is, először 1959-ben, tíz évvel az amerikai ősbemutató után. Ebben Tímár József már nagybetegen játszotta az amerikai álomba belebukó utazóügynököt, Willy Lomant. Bőröndöket cipelő megtört alakja azoknak is ismerős lehet, akik nem látták az előadást vagy a belőle készített, első magyar színházi közvetítést, hiszen szobor őrzi alakítását a Nemzeti Színház előtt.

Nyilván az akkori és későbbi rendezői felfogások sokban különböztek, és nagyban formálta őket a társadalmi, politikai környezet is. Éppen ezért izgalmas, hogy Alföldi Róbert első, tháliás rendezése után húsz évvel ismét hozzányúlt a darabhoz: immár a Centrál színpadán láthatjuk a Loman család keserű vergődését. Szerencsére az Országos Színháztörténeti Múzeumban  fellelhető a két évtizeddel korábbi verzió is, így van lehetőség az összevetésre.

Ami elsőre szembetűnő, hogy a korábbi, Kentaur által tervezett díszlet mennyivel bevállalósabb a mostani egyszerű és funkcionális verziónál: a jelenetek nagy része a hatalmasra nagyított székek, fotel, asztal és hűtő körül zajlik, a szereplők mint apró liliputiak járnak fel-le közöttük. A bútorok mérete egyértelmű utalás a fogyasztói társadalom nyomasztó voltára, amelyben valójában csak kevesen nyertesek. A többiek pedig, akik kétségbeesetten próbálnak feljebb kapaszkodni, gyakran nyújtózkodnak túl a lehetőségeik paplanján, akár súlyos, életfogytig tartó hitelek árán. Ahogy Lomanék is, akiknél még a hűtő részleteinek kifizetése is problémákba ütközik.

A 2004-es verzióban Bodrogi Gyula játszotta a főszereplőt, aki akkor már hetvenéves volt. A gigantikusra növelt bútorok apró alakját még tovább zsugorítják, így sokkal hitelesebbnek látszik a nyugdíj előtt álló, munkájába belefáradt, kiábrándult ügynök szerepében, mint Stohl András, aki kopott, unalmas mellényében is még mindig ereje teljében lévő férfinek néz ki. Ugyanez még fokozottabban igaz Lindára, a feleségre. Vári Éva otthonkás, nagymamás karakterétől rendesen elüt a negyvenes éveiben járó Balsai Móni, aki melegítőben is elegáns jelenség, így nehéz belelátni az elnyomott háztartásbelit meg azt az anyát, akinek semmirekellő felnőtt fiai miatt fő a feje.

Biff, az idősebb fiú évtizedek óta csak keresi a helyét, csapódik jobbra-balra, képtelen megvalósítani apja vele kapcsolatos álmait. Gyenge jelleme ellenére – többször keveredett már lopási ügybe – ő az egyedüli, aki meri vállalni kisszerűségét és képes szembesíteni családját a mindent átszövő hazugságokkal. A két évtizeddel ezelőtti előadásban ezt a szerepet László Zsolt alakította, aki 2024-ben már a Willy hallucinációiban felbukkanó, mocskosul meggazdagodott és irigyelt testvérét, Bent jeleníti meg.

Fehér Tibor Biffként sokkal erőszakosabb elődjénél, de ez nem véletlen. Míg a Bodrogi játszotta apáról még el lehet hinni, hogy nagyrészt a szerencsétlen körülmények áldozata, addig Stohl Willyje egy végtelenül abuzív, elnyomó alak, aki megérdemli sorsát. Hazugságaival, nagyzási hóbortjaival, kitöréseivel, de még összeszorított szájával is állandó feszültséget kelt környezetében, nem csoda, hogy nagyobbik fiából heves agressziót vált ki. A kisebbik gyerek, Happy viszont teljesen máshogy reagál: piálással, nőzéssel tereli el a figyelmét arról, ami az orra előtt zajlik, és próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne. És bár igyekszik közvetíteni apja és bátyja között, ennek ellenére mindkét verzióban – korábban Czapkó Antal, most meg Szécsi Bence – ez a karakter tudja a legkevesebb szimpátiát begyűjteni.

Alföldi két évtizeddel ezelőtti rendezésében összességében szánjuk a családot, amelynek belső dinamikáját a külső erők is erősen alakítják. Willy persze itt sem ártatlan: „Az öreg akkor a legboldogabb, ha vár valamire” – mondja Happy. Tovább építgetné illúziói kártyavárát a szép jövőről, de a pénztelenség, a kifizetetlen számlák, majd az elbocsátása végül visszarántják a földre. Szembe kell néznie azzal, hogy hiába a végigdolgozott élet, valójában nem ért el semmit, és még a gyerekeiből is léha felnőttek lettek. Egyetlen megoldásnak az életbiztosítása tűnik: balesetnek álcázott öngyilkosságával ugyan megoldódnak az anyagi gondok, de özvegye végül egyedül marad az immár végtörlesztett lakásban.

A mostani előadás – bár a végkimenetel természetesen ugyanaz – sokkal inkább szól arról, hogy az erőszakos, hatalmaskodó apa mérgező viselkedésével milyen diszfunkcionális működésre kényszeríti családját. Szenvedése és a család széthullása így sokkal inkább az ő felelőssége, önteltségétől még akkor sem tud szabadulni, amikor már minden összedőlni látszik. Így hiába akar szomszédja, Charley segítő kezet nyújtani – ő a korábbi verzióban nem szerepelt –, fafejű makacssága megakadályozza ennek elfogadását. Nagylelkűnek gondolt végső önfeláldozásának ezért nem sok értelme van, a vágyott hála helyett csak közöny marad utána. Teljesen érthetően.

Az ügynök halála a Centrál Színházban látható.

Fotók: Horváth Judit