Mágikus realizmus – Cipőfestés közben Kentaurral viaszbábokról és színházról

Jó fej, humoros ember, magas fokú öniróniával és hihetetlen életkedvvel. Erkel László, művésznevén Kentaur a Himnusz zeneszerzőjének leszármazottja éppen a május 23-án nyíló Madame Tussauds Budapest látványvilágával készül lenyűgözni a publikumot, de közben tucatnyi más izgalmas hazai és külföldi projekten is dolgozik. 

Milyen produkcióhoz festesz kékre egy színpadi cipőt, miközben beszélgetünk? 

Több dologra készülök egyszerre. Az egyik a Madame Tussauds Budapest interaktív kiállítás május 23-ai megnyitója. Nagyszabású projekt, izgalmas munka, amelynek a finisében vagyunk, de a tervezése még három évvel ezelőtt, a járvány idején kezdődött. Ez lesz az első franchise-rendszerben készült Madame Tussauds a világon, tehát nem a londoni cég működteti, tervezte és rendezte be, hanem velük egyeztetve ugyan, de non-replika módon mi, magyarok kreáltuk a látványt és koncepciót. A figurákon kívül minden, ami a múzeum területén látható, hazai gyártásban készült. Az összes Madame Tussauds világszerte óriási népszerűségnek örvend, de a budapesti a leghíresebb londonival minimum azonos minőséget fog képviselni. Ez elsősorban Kreinbacher Józsefnek köszönhető, aki megálmodta és finanszírozta ezt a hatalmas projektet. A Palazzo Dorottya teljes alsó szintjén ötvenvalahány viaszfigura fog állni, köztük nemzetközi sztárok, hazai hírességek és történelmünk egykori nagyjai. Az angol cég által készített bábuk és a hazai mesterek díszletei egyaránt csodálatosak lettek. Ez utóbbiak egy részét a cégem kivitelezte. Nem átlagos múzeumi szinten megoldott kiállításról van szó. Azt mutatjuk be, hogy mit tud a magyar kézműves- és építőipar, a belsőépítészet, a díszletkivitelezés, és milyen világszínvonalú szakemberek dolgoznak itthon. Rengeteg munkát tettünk bele mindannyian. 

Ha megkérném, hogy legalább egyetlen személy nevét áruld el, akit viaszbáb formájában viszontláthatunk majd, nemet mondanál?

Pontosan. A filmjei bemutatása előtt Tom Cruise-ról sem árulják el, hogy ki fog-e ugrani a repülőből. A Madame Tussauds Budapest iránt óriási az érdeklődés. A kiállításnak helyet adó épületet egyébként Hauszmann Alajos és Pollack Mihály tervezték, és a1860-as évek végére érte el jelenlegi formáját gyönyörű architektúrával. A klasszikus tér adottságait éppúgy kihasználtuk, mint a legmodernebb technikák adta lehetőségeket. 

Na és a kék cipő ehhez készül?

Nem, ez egy június eleji musicalbemutató jelmezének a része, ami egy szintén többéves sztori végeredményeként Londonban, a West Enden lesz látható. Évekkel ezelőtt a We Will Rock You című Queen-musical előkészítésére Londonba utaztunk tárgyalni a darab jogtulajdonosával, Phil McIntyre-rel. Mindenben megegyeztünk, így a hazai közönség Miklós Tibor fordításában magyarul is hallhatta Freddie Mercury költeményeknek is beillő dalszövegeit. Az együttműködés annyira sikeres lett, hogy amikor a Queen Magyarországon járt, meglátogatták az éppen folyó próbáinkat. Roger Taylor, Brian May, Jim Beach, és a teljes menedzsment eljött. Elképesztően kedvesek, nyitottak voltak, és nagyon tetszett nekik, amit csináltunk. Még a másnapi, a Papp László Sportarénában rendezett koncertjükre is elhívtak minket, és külön fogadást szerveztek a budapesti társulatunk számára. 

Briannek dizájnkönyvet készítettünk az általam létrehozott díszlet- és jelmeztervekkel. A musical egyébként a kétezres évek egyik leghosszabban futó előadás-szériája volt: London legnagyobb színházában 11 éven keresztül telt házzal játszották, világszerte pedig több mint százmillióan láthatták. A hazai bemutatót követően két évvel a We Will Rock You a jelmezeimmel és a magyar előadást színpadra állító (a Vámpírok bálja musicalt is jegyző) Cornelius Bartus rendezésében három évig turnézott Nagy-Britannia-szerte. 2021–22-ben ugyancsak Cornelius rendezésében a produkció Németországot, Svájcot és Ausztriát is bejárta. Most a világhírű Ben Elton – aki a Queen mellett a darab szövegkönyvét írta – rendezői változatát állítjuk színpadra a West Enden a Coliseum Theatre-ben. 

Hajtós időszak! Mindkét munka teljes embert kíván, és közben több látványtervezői kiállításon is túl vagyok. A nemrég Székesfehérváron bemutatott díszletterv-, makett- és jelmeztárlatom anyagát ősztől a szegedi zsinagóga kiállítótermébe visszük, a Látványtér 15 év című pedig a Vigadóban látható, és a Színházi Olimpia égisze alatt jött létre. 

Itthon és külföldön is sok felkérésed van? Mi alapján választasz a munkák között? Mi inspirál egy-egy projekt elvállalásakor?

Itthon kevesebb a színházi munkám mostanában. Az utóbbi három évben a Madam Tussauds tervezői, kivitelezői munkái szinte minden időmet felemésztették. Meglehetősen elfoglalt és maximalista vagyok, mostanában elsősorban nagy volumenű produkciókat csinálok, és többnyire ilyenekhez is szoktak megkeresni. Ebből pedig nem sok valósult meg az elmúlt járvánnyal terhelt időszakban. 

A szerzői jogok kérdése – amelynek 25 éve az élharcosa vagyok – a látványtervezők esetében komoly problémákat vet fel. Míg a világon mindenütt elfogadott dolog, hogy az összes színházi alkotóhoz: zeneszerzőhöz, darabíróhoz, rendezőhöz és koreográfushoz hasonlóan a látványtervezőket is megilleti a szerzői jog és a felhasználással elért bevétellel arányos jogdíj, itthon ez nem általánosan elfogadott a színházi gyakorlatban. Pedig a díszleteim és a jelmezeim révén jómagam is hozzájárulok a produkciók sikeréhez, azok ugyanúgy meghatározó elemei egy-egy darabnak, mint a zene vagy a koreográfia. Nagy harcok folynak most ez ügyben, hogy szélesebb körben elfogadtassuk és betartassuk ezt a jogot, de több színházi vezető nem szeretné, ha általánosan elfogadottak lennének a látványtervezők szerzői vagyoni jogai. A feleségem, Póka Júlia is szerzői jogász, és az elmúlt három évtizedben sokat tettünk együtt azért, hogy e téren változás legyen. Egyébként a tervezők jogait törvény szabályozza, de állandóan le akarják őket mondatni róluk, holott ez megélhetésük egyik alapforrása. Külföldön ez a zenés színház világában alap, és bár a mértéke változó.

Milyen külföldi felkéréseidnek teszel eleget a közeljövőben? 

Tallinnba készülök Harangozó Gyulával (táncművész, koreográfus – A szerk.) A diótörő-produkció létrehozása miatt. Az ottani opera számára korábban együtt készítettük a Hófehérke balettváltozatát, amivel a táncosok körbeturnézták Ázsiát, és mindenhol nagy sikert arattak. A diótörő is izgalmasnak ígérkezik: ez az első produkció, amiben Luciával, a nagyobbik lányommal együtt dolgozom az előadás háttéranimációin. Prágába a Quadriennáléra (négyévente megrendezett kortárs színházművészeti kiállítás – A szerk.) várnak, ahol a Nyomorultak musical szabadtéri változatához készített hatalmas makettemmel szerepelek. Nyáron festeni készülök, mert ősszel több kiállításom is nyílik itthon. 

Megint ecsetet fogtál? Ez nálad rendszeresen visszatérő szerelem. 

2000 óta, majd hat év kihagyás után egész komolyan dolgozom újból. Most Bodó János galerista barátom kezdte el menedzselni a képeimet. Az elmúlt két év csoportos kiállításai után először Székesfehérváron, aztán Budapesten, Szegeden és még több városban nyílnak önálló kiállításaim. Ilyen utoljára 2018-ban volt.

Mindig megleped az embert az újabb és újabb projektjeiddel, terveiddel, ötleteiddel. 

Magamat is meglepem és szórakoztatom, de értsd ezt jól! Számomra fontos, hogy változatos legyen az alkotói karrierem. Azért fogtam újból ecsetet, amiért anno letettem. Festőként végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, kitűnő mesterek tanítottak, elég sikeres kiállításokat rendeztem külföldön és itthon egyaránt, ösztöndíjakat nyertem, és sok képemet eladtam. A húszas éveim közepén hirtelen kiszakadtam a főiskola alkotói közösségéből, ahol az akkori munkáim festőtársaimmal egymás és a világ közös megtapasztalásából születtek. Azon kaptam magam, hogy otthon, egyedül alkotva annyira magányos festőművész lettem, hogy már nem éreztem jól magam. Ráadásul a ’90-es években mindenki politizálni kezdett, és senkit nem érdekelt itthon a kortárs képzőművészet: nem volt valódi piaca. 

Közben színházi díszleteket, plakátokat, lemezborítókat készítettem és zenéltem is. Letettem az ecsetet, mert úgy éreztem, hogy a színház és a rock sokkal izgalmasabb közösségi műfaj. A díszlet- és jelmeztervezés az alkotóművészet minden ágát érinti. Érdekes, kísérletező időszak volt. Hosszú éveken át folyamatosan dolgoztam itthon és akkor már külföldön is. 2000-ben eldöntöttem, ideje egy kis önvizsgálatnak, kicsit befelé is figyelek, megszabadulok a „démonjaimtól” és kitisztítom a lelkemet. Ehhez remek a festészet, így sok év kihagyás után újból aktív festői korszakom következett. Sokat koncerteztem, kiadtam egy lemezt, majd Az Operaház fantomja, Vámpírok bálja és a We Will Rock You című produkciók nyomán – amiket Simon Edittel, Póka Balázzsal (PS Produkció) és párommal, dr. Póka Júliával szinte családi vállalkozásként mi hoztunk Budapestre – végleg beszippantott a színház világa. 

Ezt követően annyira beindult a látványtervezői karrierem, hogy alig volt időm mellette festeni. Az elmúlt öt-hat évben viszont megint vonzani kezdett a vászon, és amikor „énidőre” van szükségem, festek. Hiába kapok nagy szabadságot tervezőként, az mégiscsak alkalmazott művészet, ezért jót tesz a festés, mert az csak én vagyok. Elég sokan szeretik a képeimet; gyűjtők, alkotótársak is vannak körülöttem. Két párhuzamos életet élek: a fősodor nyilván a díszlet- és a jelmeztervezés, amihez a Madame Tussauds kapcsán már belsőépítészeti munka is társul, de ehhez kiegészítőként kell valami, ami befelé, a környezetemre és a családomra való figyelésre késztet.

Miről festesz manapság?

A témáim nem változtak: ma is a belső, lelki ügyeimet öntöm képekbe, nem pedig a világot foglalkoztatókat. Hol absztraktabb, hol realistább módon festek. Ennek most megtaláltam egy köztes változatát, amit az irodalomban mágikus realizmusnak mondanak. A direkt realizmus mögötti mély, látomásos álomvilágról van szó. 

Volt honnan hoznod ezt a sokrétű tehetséget. Hogyan viszonyulsz az Erkel család művészi örökségéhez? Nagy elvárások voltak veled szemben?

Csak apámnak volt egy, amit nem volt nehéz teljesítenem: hogy tanuljak zenét. De ezt is csak azért kérte, mert már ötévesen zongoráztam, és látott bennem tehetséget. A művészet anyai ágon is hagyomány nálunk: a nagyapám tüdőgyógyász-radiológusként szerezett magának hírnevet, de a természetjárásai során művészi fotókat készített. A pincében volt egy kis műhelye, ahol faszobrok, lámpák, kiegészítő háztartási dekorok kerültek ki a keze alól. Fontos volt számára, hogy az orvosi lét mellett alkosson is, és ezáltal nyugalmat találjon. Valóban volt honnan örökölnöm az „őrületet”. 

A feleségemnél is érdekesen alakult a családi vonal: a felmenői között van az első híres magyar filmes díszlet- és jelmeztervezőnő. Az apósom, Póka Balázs a nagyapámhoz hasonlóan radiológusként kezdte a pályáját, majd híres operaénekes-bariton lett. Anyósommal, Simon Edittel, aki a Rock Színház egyik alapítója volt, zenés színházi előadásokat hoznak létre, és sokat dolgozunk közösen, ezen a vonalon évek óta ők a producereim. Júlia, a párom gyerekkorában színész vagy táncosnő akart lenni, de végül jogász lett, és az ügynökségével azokat képviseli, akik a színpadon, színházi tervezőként vagy szerzőként, alkotóként dolgoznak. Elképesztő módon keverednek nálunk a művészi vénák; nem lep meg, hogy a gyerekeink is követnek minket. Darinka és Lucia is a képzőművészeti szakgimnázium tanulói. Sikereik vannak, és ami a legfontosabb: őket is boldoggá teszi az alkotás. 

És az apai vonal?

A közvetlen környezetemben apám volt az egyetlen, aki művészként kereste a kenyerét, de ő is zenészként, nem látványtervezőként. A bátyám geofizikusnak tanult, majd a rajzfilmes világban futott be producerként, és sok fiatalt nevelt ki, akik ma mind vezető pozíciókban dolgoznak az animációs vagy mozgófilmes szakmában. Senki sem várta, hogy képzőművész vagy zenész leszek, csak a tanáraim nyüstöltek a családi vonal miatt, hogy karmesternek vagy zongoraművésznek tanuljak. A gyerekkoromat az Erkel Színház, az Operaház, a Magyar Rádió zenei stúdiói, hangversenytermek és a Zeneakadémia vonzásában töltöttem. Rengeteg zenész barátunk volt, és pontosan tudtam, hogy az nem könnyű szakma. Szépnek és elegánsnak tűnik, de iszonyatos sok munkát és gyakorlást igényl. Tisztában voltam vele, hogy ha valaha zongoraművész lennék, még hetvenéves koromban is napi nyolc órát kell gyakorolnom ahhoz, hogy szinten tartsam magam. Mint rendes kamasz, úgy gondoltam: „Na, ezt én biztosan nem szeretném, a képzőművészet viszont bizonyára laza festegetés.” Brutálisat tévedtem, mert itt legalább ugyanannyit kell dolgozni, de hát már gyerekkoromtól megszállottan rajzoltam, papír és falfelület nem maradt üresen mellettem. Így aztán ez lett az utam.

Milyen értékek fontosak számotokra? Elsősorban mit adtok tovább Júliával a lányaitoknak?

Három lányom van, mind tudatos; nem kell nekik sulykolni, hogy amit csinálnak, vegyék komolyan, mert maguktól is így tesznek. Csak a kisebbikbe, Darinkába kellett több önbizalmat pumpálnom a kisképzős felvételije előtt, mert tudtam, hogy milyen tehetséges. Lucia, a nagyobbik eleve arra készült, hogy képzőművész lesz. Ráadásul a mai világban nincs olyan skatulya, hogy csak festő, csak zenész, csak jelmez- vagy csak díszlettervező lehetsz. A magam példájából kiindulva mondom, hogy ha ez a fajta szabad alkotás nekik is annyi örömet és boldogságot tud adni, mint nekem, akkor jó helyen vannak. Ők sem szeretnének semmibe beleragadni, minél gazdagabban tervezik élni az életüket, sok mindent vágynak csinálni, és maximalisták. Szakmai szempontból nálunk alap, hogy ha valamit csinálsz, száz százalékig csináld, és ugyanazt várd magadtól, mint a környezetedben levőktől, akik a munkádat segítik. Alapvető élettapasztalatom, hogy akkor leszel sikeres, ha elismered a munkatársaid kreativitását, segítségét, nemcsak meghálálod, hanem meg is becsülöd őket, és ennek hangot is adsz. Csapatmunka, egymás és mindenfajta világnézet, életmód tolerálása is beletartozik abba, amiben élünk, és amire a lányainkat neveljük. 

Sose akartál külföldre költözni?

2000 körül fontolgattam, hogy Londonba költözöm, de végül másként alakult az életem. És nem a nacionalizmusom miatt, mert szerintem az ember mindenhol lehet magyar. Szeretek itthon lakni, sok minden köt ehhez az országhoz. Anyám is itt tart, aki már a 86. évét tapossa, kitűnő állapotban van, és fantasztikus személyiség. És a családom mellett a rokonságomhoz, a sok barátomhoz is ragaszkodom. Mérhetetlenül fontos, hogy az embernek alkotóként stabil háttere legyen, amit nehéz más országban megteremteni. Sokat járok külföldön, de mindig hazajövök.