A Magyar Állami Operaház Örökös Tagja és Mesterművésze nem az első díj, amit kapott, de talán nem tévedek nagyot, hogy már csak a családi hagyományaik miatt is különleges lehet az ön számára.

Többet jelent, mint bárki másnak, mert ritkaság az a família, ahol a szülők is az Operaház örökös tagjai. Ez a gyönyörű palota az anyaszínházam. Miután Moszkvában végeztem, itt lettem magántáncos, innen indultam el a világba magyarként, hoztam el például Tokióból a legjobb férfitáncos díját és aranyérmet, öregbítve ezzel is a teátrum hírnevét. Évekig táncoltam itthon az Operaházban, Bécsből, Münchenből is hazajártam fellépni, soha nem szakadt meg a kapcsolatom a színházzal. Ez olyan díj, amelyet azok a művésztársak adnak, akik már örökös tagjai a színháznak; és úgy vélem, ha ők úgy látták jónak, hogy közéjük tartozzam, akkor rászolgáltam erre a nagy megtiszteltetésre.

A szülei révén mindig a szakma közelében volt, de mi volt a személyes indíttatása, hogy kövesse őket a pályán?

Az Operaházban nőttem fel, a szüleim már kiskoromtól kezdve vittek előadásokat nézni A diótörőtől a Ludas Matyin át a Coppéliáig. Borzasztóan tetszettek az előadások, és ezért mindig is erre a pályára akartam lépni. Soha nem szerettem volna vonatvezető, rendőr vagy katona lenni, mint a legtöbb „becsületes” gyerek.

Apám (id. Harangozó Gyula táncművész, koreográfus – a szerk.) teljes mértékben ellenezte, hogy balett-táncos legyek. Tudta, hogy egy tízéves gyerekről – hiába veszik fel a Balettintézetbe – nem lehet előre megmondani, milyen táncos lesz. Ezért édesanyám vitt el a felvételire, amely akkor öt vizsgából állt. Több mint háromezren voltunk, húsz gyereket vettek fel, köztük engem. Apám végül beleegyezett, hogy elkezdjem a balett-tanulmányaimat, de azt mondta, ez az én döntésem, csináljam, de csak a diploma vizsgakoncertemet nézi meg, ha eljutok odáig. Sajnos azt már nem érhette meg.

Egyszer-egyszer a tánctanulmányaim legelején szerepeltünk együtt a Coppéliában és a Térzenében, akkor látott csak a színpadon. Viszont annak örülök, hogy a kitűnő érettségimet még letehettem elé. Soha nem politizált, nem volt párttag. A harmincas években Európa-szerte fellépett, tanított, koreografált: a milánói Scalában, Londonban… A háború után, amikor kitört a „szabadság”, nem lehetett elhagyni az országot. Apám nehezen viselte ezt a „felszabadulást”, és ennek hangot is adott. Sok problémája származott ebből, bár a világhírű elismertségének köszönhetően bizonyos fokig érinthetetlen volt. Tudta, hogy ha bekerülök a Balettintézetbe, lesz egy lehetőség, amivel ütni tudnak rajta. Így is lett: 14 évesen három szakmai tantárgyból, köztük balettból is megbuktattak. Nem hiszem, hogy annyira tehetségtelen voltam, ha öt évre rá a világ legnevesebb balettakadémiáján, Moszkvában kitűnővel végeztem.

Fotó: MTI/Molnár Edit

Ezért ment ki Moszkvába?

Bukásom után pár évet még itthon töltöttem, és Gál Jenő mesterhez kerülve már jó jegyeim lettek balettból. Miután arról szó se lehetett, hogy állami ösztöndíjas legyek a Szovjetunióban, turistaként utaztam ki Moszkvába felvételizni. Úgy voltam vele, hogy ha felvesznek, otthagyom a Balettintézetet, és kint folytatom a tanulmányaimat, ha nem, visszajövök. Nemhogy felvettek, hanem ugrattak is egy osztályt, így visszanyertem a bukásom által itthon elvesztett évemet.

Nagyon nagy szerencsém volt, mert Alexander Prokofjev mester osztályába kerültem, aki akkor a legjobb tanár volt az akadémián. Kemény iskola volt, de minden lehetőséget megadtak a növendékeknek. Fantasztikus volt az épület, a tanárok! Szigorúbb, de jóval nagyobb tudású mesterek tanítottak, mint itthon. Nem véletlenül, hiszen ott több száz éves tradícióra néz vissza ez a műfaj. Teljesen más volt a rendszer, mint Magyarországon. Már az is óriási megtiszteltetésnek számított, hogy oda járhattam, arra viszont álmomban sem gondoltam a kiutazásomkor, hogy a tanulmányaimat az osztály legjobbjaként, vörös diplomával fejezem be, ami azért egyedülálló teljesítmény volt.

A Kalóz című balettben

Nem lehetett bonyolult elhelyezkednie a pályán. Merre indult?

Először nagy csalódás ért, mert a diplomámat, amelyre olyan büszke voltam, soha nem kérték sehol; a szerződtetéseknél nem az volt a lényeg, hogy kinek milyen papírja van, hanem az, hogy ki mit tud. A híres moszkvai versenyen, ahol felvonult a szakma krémje, magyar férfitáncosként a legjobb eredményt értem el, a Legjobb fiatal táncos díját kaptam. Nemzetközi karrierem ekkor, 1978-ban indult be egy operaházi balettgyakorlat után, amelyet két külföldi úr nézett végig.

Seregi László, az Operaház akkori balettigazgatója megkérdezte, hogy én gyakoroltam-e aznap lila lábmelegítőben, mert ha igen, akkor a Skót Balett igazgatója – ő volt az egyik, aki nézte a balettgyakorlatot – meghív a Bournonville: Napoli című balett főszerepét táncolni a londoni balettbemutatójukban. Egy évre rá, amikor visszahívtak, a Napoli mellett a Hattyúk tava főszerepét táncoltam az anyakirálynő 80. születésnapjára adott előadáson.

Közben Münchenbe a Bayerische Staatsoperhez szerződtem, és érdekes módon éppen Venezuelában léptem fel, amikor a Wiener Staatsoperből keresett dr. Brunner, a balettigazgató, hogy szeretne szerződtetni. Ott is aláírtam mint állandó vendég, így Bécsben és Münchenben 20-25 fix előadásom lett szezononként, miközben Budapesten is felléptem.

Emellett jártam a világot, mert sikerült bekerülnöm abba a táncoselitbe, amelyet tíz-tizenkét férfitáncos alkotott világszerte, akiket folyamatosan hívtak fellépni. Klasszikus balettszólista voltam, ami akkor nagyon keresett volt, és extrém adottságaim miatt rendkívül látványos dolgokat tudtam csinálni. Ha így negyven évre visszatekintek, ma is megállja a helyét, amit a színpadon előadtam. Kitűnő képzést kaptam Moszkvában, de szerencsém is volt, és éltem is vele. Beismerem, sokszor nem volt egyszerű velem, mert nem kellett szerződésekért kopogtatnom, hanem én válogathattam, ami teljesen más státuszt ad az embernek.

Mitől volt annyira különleges a színpadi előadásmódja?

Hihetetlenül hajlékony voltam, sokkal magasabbra tudtam emelni a lábam, mint a lányok, és annak ellenére, hogy akinek ilyen adottsága van, általában anatómiai okból nem tud magasra ugrani, ez nálam nem így volt. Annyira hajlékony voltam, hogy ki tudtam bújni hátrafelé a lábaim között, és ennek ellenére nagyon magasakat tudtam ugrani. Ehhez társultak azok a balettos úgynevezett „C elemek”, amelyek egy részét Moszkvában tanultam, a másik részét édesanyámmal – aki az Operaház vezető balettmestere volt – a versenyekre való felkészüléseimen dolgoztam ki.

Tudtam, hogy ha valahol gyakorolok, előbb-utóbb minden szem rám szegeződik, és azt is, hogy a színpadon melyik mozdulatomra jön a taps és a bravózás. Élveztem, amit csináltam. Hála a szüleimnek, a képességeimnek és nem utolsósorban a képzésnek, amit kaptam, rendkívül felszabadultan tudtam táncolni. Stabil biztonsággal tudtam komoly technikai kihívásokat teljesíteni, nem kellett a színpadon azon izgulnom, hogy sikerül-e egy-egy nehéz mozdulat, ezért, ha a szerep engedte, szabadon, könnyedén játszottam. Őszinte örömmel tudtam a színpadon lenni, és ez átjött a zenekari árkon keresztül a nézőkhöz is.

Angyalugrás a tokiói verseny próbáján

Gondolom, ilyen múlttal a háta mögött nem tud egyetlen kedvenc előadást megnevezni.

De igen, a Coppélia, amelyben Ferencet és A rosszul őrzött lány, melyben Colast táncoltam, mert azokban teljes mértékben magamat adhattam. Ugyanolyan vagány, csibész mindkét szerep, amilyen én voltam akkor.

A modern műfajban is szívesen kalandozott?

Igen, például Maurice Béjárt Tűzmadarát táncoltam. Sok időm nem maradt erre a műfajra, mert abban az időben kevesen voltunk azok, akik nagy klasszikus darabok főszerepeit magas színvonalon tudtuk eltáncolni, míg a modern táncosok jóval többen voltak. Kezdetben jobban is izgatott a klasszikus balett, és mire átálltam volna a modernre, 34 évesen abbahagytam a táncot.

Béjárt Tűzmadara

Miért?

Sok operációm volt. Négy térd-, két könyök-, két sérvoperációm volt, a sípcsontomból kivágtak egy kockacukornyit stressztörés miatt, és volt két bokaműtétem is. Csoda, hogy járni tudok. Töréseim nem voltak, csupán szakadások. Hihetetlenül jó az izomzatom – ezt sínylették meg az ízületeim. Az orvosaim azt mondták, olyan a testem, mint amikor egy Trabantba Jaguár-motort építenek be. Az ízületeim jóval puhábbak voltak, mint amilyen elképesztő dinamika volt az izomzatomban. Abbahagytam, mert úgy éreztem, hogy nem tudom az általam elvárt színvonalat teljesíteni. Eljutottam oda, hogy már akkor is fájdalmat éreztem, ha csak ránéztem egy balettrúdra.

A Wiener Staatsopert, a Volksopert és az ottani balettiskolát öt éven át vezette. Úgy hallottam, szerették a táncosai. Hogyan került a színpadról Bécsbe az igazgatói székbe?

Egy kicsit kacskaringós úton. A matematika volt a kedvenc tantárgyam, és érdekelt a kereskedelem is, ezért amikor abbahagytam a táncot, nyitottam egy nemzetközi kereskedelmi céget. A World Trade Center tagja lettem, és Tungsram-égőtől a búzán keresztül a Lada-alkatrészekig mindenfélét eladtam. Jugoszláviától Jamaicáig a világ számos pontján kereskedtem. Először sok pénzt veszítettem, de ha az embernek a saját zsebéről van szó, gyorsan tanul.

WTC-igazolványom 1992-ből

Pár évvel ezután egykori moszkvai táncos osztálytársaim és különféle színházak vezetői is megkerestek, hogy segítsek nekik különböző területein a táncnak. Amikor kellett egy fellépő művész vagy vendégjáték, megszerveztem. Aktív korom ügynöke, Paul Szilárd világhírű New York-i impresszárió megkért, hogy segítsek neki az európai előadások szervezésében. Ez inkább gesztus volt felém, hiszen addig is jól elboldogult nélkülem az Alvin Ailey társulattal vagy a New York City balettel, de tekintettel arra, hogy én Európában voltam, sok mindent egyszerűbb volt így intézni.

Az is hasznos volt, hogy öt nyelven tudok tárgyalási szinten. A világ legnevesebb színházait, produkcióit és előadóit kötöttem össze és vittem turnéra, így például az Alvin Ailey társulatot, Victor Ullate együttesét vagy a szentpétervári Kirov és a moszkvai Nagyszínház balettegyüttesét és operatársulatát is. Rengeteg feladatom lett, el kellett döntenem, hogy kereskedem vagy menedzserkedem, és mivel a szívem a színházhoz húzott, bezártam a cégemet, és önálló menedzserirodát nyitottam Bécsben osztrák társammal felesben.

Ekkor jött az ajánlat a Magyar Állami Operaház balettigazgatói státuszára. Tekintettel a merkantilista múltamra, teljes anyagi szabadsághoz, önálló balettköltségvetési kerethez kötöttem a beleegyezésemet, amit sem azelőtt, sem azután senki nem tudott elérni. Elég makacs voltam az igényemmel kapcsolatban, mert nyolc hónapig nem vettem át a kinevezésemet, amíg meg nem kaptam a kért szabad kezet Magyar Bálint minisztertől. Innen hívtak tovább Bécsbe, ahol korábban tíz éven át a Wiener Staatsoper első szólistája voltam. Amikor igazgató lettem – már megvolt a bécsi feltételeimhez Pestről a „know how” –, példátlan módon ott is önálló kerettel rendelkeztem, a balett költségvetését leválasztották úgy a Staatsoperről, mint a Volksoperről. Utódomtól, Manuel Legris-től már megvonták ezt a szabadságot.

Eleve eldöntött volt, hogy mint annyi táncos, ön is koreografálni fog?

Soha nem állt ilyen a szándékomban. Apám istenadta tehetség volt, a múzsa csókolta homlokon alkotás közben, és úgy voltam vele: ő volt a koreográfus, én a táncos. Amikor hét éve már a Magyar Nemzeti Balettet vezettem, leltárt készítettem magamban, hogy mennyi mindent tettünk színpadra addig, és arra jutottam, hogy egyedül egy családi darabbal maradtam adós.

A Hófehérkét választottam, mert száz megkérdezettből 99-en biztosan A diótörőt vagy A hattyúk tavát említik, ha balettről van szó; ha pedig meséről, akkor a Hófehérkét. Eszem ágában nem volt megkreálni. Elutaztam Kijevbe megnézni az ottanit, de rendkívül felháborodtam azon, hogy mennyire infantilis volt, és a hazaúton azt sorolgattam magamban, mit hogyan kellett volna csinálni. Dühömben felhívtam Kocsák Tibor zeneszerző barátomat, és megkérdeztem, nincs-e kedve a Hófehérke musicales verzióját megírni nekem. Mérgemben döntöttem el, hogy ha nem találok a nemzetközi piacon Hófehérkét, akkor megkoreografálom én.

Legnagyobb örömömre a darab azóta a Moszkvai Nagyszínháztól kezdve Ausztráliáig bejárta szinte az egész világot. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Így lettem véletlenül koreográfus, jóllehet nem tartom magam kifejezetten annak, mert csak akkor alkotok, ha kedvem van és csak azt, amihez kedvem van. Óriási dolog, hogy az élet megadta: ezen a téren is válogathatok. Most A diótörőt állítom színpadra az Operettszínházban, ami egészen más, mint a megszokott klasszikus előadás. Tallinnba is kaptam felkérést 2023-ra, de közben a Táncművészeti Egyetemért Alapítvány kuratóriumának tagjaként a nemzetközi kapcsolataimmal igyekszem segíteni a felnövekvő táncosnemzedéket.

Harcosnak tűnik.

Lehet, hogy az vagyok, mert nem adtam fel, amikor Harangozóként megbuktattak. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy nem leszek táncos. Maximalista vagyok: mindent megteszek, amit adott pillanatban helyesnek találok, így utólag nem tehetek magamnak szemrehányást.

Sok lemondással járt kilenc évig a Balettintézet növendékének lenni. Hétköznap délelőtt tánc, utána estig iskola, majd próbák vagy fellépések, ezek sokszor a hétvégeken is. Mégsem éreztem soha, ahogyan egyetlen osztálytársam sem, hogy kimaradunk valamiből. Szerettük és élveztük, amit csináltunk. Ilyen karrierről viszont soha nem álmodtam. Amikor elkezdtem a Balettintézetet, akkor az Operaház szólótáncosa szerettem volna lenni, de azt nem gondoltam, hogy egyszer majd az angol anyakirálynő születésnapján főszerepet táncolhatok Londonban vagy a világhírű Natalia Makarovával hajolok meg a Rómeó és Júlia-premierem végén. Sok nehézség volt a pályafutásom alatt, de minden megérte.

Makarovával a Rómeó és Júlia premiere után

És hogyan viselte az igazságtalanságot?

Volt olyan a kommunizmusban, hogy engem hívtak meg külföldre fellépni, de az Interkoncert mást küldött helyettem. Engem ez nem tönkretett, hanem megerősített. Pozitívan tudtam veszíteni és újra felállni, még az operációim után is. Képes voltam meglátni a dolgokban a szépet és a jót, hinni bennük, és azoknak örülni. Hálás lehetek a sorsnak. Sokat kaptam, és a táncosoknak, akik mint igazgatóra rám voltak bízva, igyekeztem a lehető legtöbbet visszaadni.

Ugye jól tudom, hogy otthon kizárólag nők veszik körül?

Három lányunkat, Szonját, Vandát és Amirát neveljük a feleségemmel, akik rengeteg örömöt szereznek nekünk. Ha időm engedi, németül olvasok újságot, spanyolul és angolul könyvet, hogy kondícióban tartsam a nyelvtudásomat, az oroszt pedig igazán gyakran tudom használni a balett köreiben világszerte. Széles körű érdeklődésem van. Ha tehetem, motorozom, biliárdozom, úszom és búvárkodni járok a családommal. Azt hiszem, hálát adhatok a Jóistennek.

Feleségével a Szegedi Szabadtéri Játékokon

Nyitókép: Harangozó Gyula koreografálás közben