Brian Eno, az ezerarcú „nem-zenész”, aki még David Bowie-t is új útra terelte

Brian Peter George Eno néven született a suffolki Meltonban. 1959-ben az ipswichi St Joseph’s College-ban, a Keresztény Iskolatestvérek rend iskolájában kezdte meg tanulmányait. Itt kezdett érdeklődni a művészetek és a zene iránt. 1964-ben beiratkozott az Ipswichi Művészeti Iskolába, ahol egyik tanárával, Tom Phillips vizuális művésszel életre szóló barátságot kötött. 1969-ben a Winchesteri Művészeti Iskolában szerzett képzőművészeti diplomát.

Még winchesteri évei alatt részt vett a későbbi Who gitárosának, Pete Townshend egyik előadásán. Ez az előadás rádöbbentette, hogy formális képzés nélkül is tudna zenélni. 1964-ben csatlakozott első együtteséhez, a négytagú Black Aceshez, amelyben dobolt, majd 1967-ben több avantgárd zenei formációban is alkotott.

Profi zenei karrierje Londonba költözése után kezdődött el. Egy vasútállomáson véletlenül összefutott korábbi iskolatársával, Andy Mackay szaxofonossal, aki meghívta az akkoriban alakuló Roxy Music együttesbe. 1971-től két évig volt a banda tagja. Játszott az első két albumukon, a Roxy Musicon (1972) és a For Your Pleasure-ön (1973). Koncertjeiken eleinte a színpadon kívül felállított keverőpult mellett zenélt és vokálozott, majd miután az együttes lemezszerződést kapott, Eno csatlakozott hozzájuk, a színpadon játszva szintetizátorozott.

Carol McNicoll tervezővel közösen megálmodott jelmezei és extravagáns sminkjei miatt hamarosan közönségkedvenc lett, amely miatt elmérgesedett kapcsolata az énekes Bryen Ferryvel.

1973-ban Eno otthagyta a bandát és szólókarrierbe kezdett.

A következő években olyan, a szakma által elismert art pop lemezeket adott ki, mint a Here Come the Warm Jets (1973), a Taking Tiger Mountain (By Strategy) (1974), az Another Green World (1975) és a Before and After Science (1977). A szalagkésleltetés- és hurkok, valamint a hangmanipuláció más korai formáinak úttörőjeként a hetvenes évek elején Robert Fripp-pel közös munkái (No Pussyfooting és Evening Star) már megmutatták, hogy

eltökélt szándéka a túllépés a hagyományos dalformátumokon.

1975-ben Peter Schmidt multimédiás művésszel megalkotta az Oblique Strategies nevű, kreatív gondolkodást ösztönző, aforizmákat tartalmazó kártyakészletet. Még ebben az évben kiadta a Discreet Music című lemezt, és – miközben a minimalista zeneszerzők, köztük John Cage, Terry Riley és Erik Satie inspirálták – saját munkái meghatározására megalkotta az ambient zene kifejezést. Ezt követte az Ambient-sorozata: Music for Airports, a The Plateaux of Mirror Harold Budd billentyűssel, a Day of Radiance Laraaji amerikai multiinstrumentalistával, valamint az On Land.

A nyolcvanas években filmzenéket is szerzett, többek között az 1980-ban bemutatott Egon Schiele – Exzesse drámához. Majd bátyjával, Roger Enóval és Daniel Lanois-val közösen készítette el az Apollo: Atmospheres and Soundtracks című albumot Al Reinert 1989-es For All Mankind című dokumentumfilmjéhez.

A kilencvenes években főleg az öngeneráló zenei rendszerekkel, generatív zenével kísérletezett, amelyet saját művészeti és hanginstallációiban, valamint más művészekkel együttműködve készített installációkban mutatott be.

Ilyen volt az I Dormienti (The Sleepers), a Lightness: Music for the Marble Palace és a Music for Civic Recovery Centre. Az önfejlődő kompozíciók iránti érdeklődése a Generative Music 1 létrehozásához vezetett a Sseyo Koan szoftver segítségével. Zenei munkái közül ezt tartja a legizgalmasabbnak, mivel soha nem hallható kétszer ugyanúgy.

2005-ben jelent meg az Another Day on Earth, amely az első olyan nagylemeze volt a Wrong Way Up óta, amelyen a vokál is hangsúlyosan szerepelt. Ezt a tendenciát folytatta a 2008-as Everything That Happens Will Happen Today című albumával. 2010 végén újabb szólóalbumot adott ki Small Craft on a Milk Sea címmel, amelyet régi munkatársaival, Leo Abrahamsszel és Jon Hopkinsszal közösen készített. Ezt követte többek között a 2012-es Lux, a The Ship (2016), a Reflection (2017), valamint a tavaly megjelent ForeverAndEverNoMore.

Brian Eno az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb lemezproducere.

A művészeket radikálisan új utakra terelő képessége először a Talking Headsszel készített három albumán mutatkozott meg, amely az 1980-as a Remain In Lightban csúcsosodott ki. Produceri munkásságának hosszú sora többek közt a U2, a Devo, az Ultravox és az eJames albumokat foglalja magában. David Bowie-val íróként és zenészként is együtt dolgozott a 1977–1979-es „Berlin-trilógián”, azaz a Low, a Heroes és a Lodger című albumokon, majd Bowie későbbi Outside című korongján, valamint az I’m Afraid of Americans című dalon. Az évtizedek folyamán olyan művészek felvételein működött közre, mint Nico, Robert Calvert, a Genesis vagy Zvuki Mu.

Többek közt ő komponálta – ironikus módon egy Macintoshon – a Windows 95 operációs rendszer hat másodperces indítózenéjét, illetve a 2006-ban megjelent Nokia 8800 Sirocco Edition mobiltelefon exkluzív csengőhangjainak egy részét is.

Enót, aki magát „nem-zenészként” jellemzi, a Roxy Music tagjaként 2019-ben beválasztották a Rock and Roll Hírességek csarnokába, idén októberben pedig átveheti a digitális hangzás minősége, szépsége és terjedése terén kifejtett kutatómunkájáért, valamint az akusztikus tér mint kompozíciós eszköz koncepciójáért a Velencei Zenei Biennále életműdíját.

Nyitókép: Brian Eno 2013-ban. Fotó: Pierre-Philippe Marcou / AFP