Klement Csaba animációs tervező figurái kedvességet, játékosságot, optimizmust sugallnak, ám a cuki felszín alatt komoly mondanivaló lapul meg. Interjú.
A figuráid vidámak, mókásak, szeretetre méltók. ha rájuk nézek, elpárolog a rosszkedvem.
Éppen ez a célom: hogy szórakoztassak és örömet szerezzek a rajzaimmal. És úgy gondolom, hogy minél egyszerűbb figurákat, karaktereket rajzolok, annál hamarabb el tudom ezt érni. Nagy adag gyermekiség és naivitás van bennem, és abban szeretnék segíteni az embereknek, hogy ezt ők is visszahozhassák az életükbe. Legtöbbször csak ezt szeretném elérni az alkotásaimmal, de az is megesik, hogy hírekre, történésekre, társadalmi jelenségekre reflektálok, és olyankor azért komolyabb mondanivalót is találhatunk bennük. Játékos humorral üzenek a rajzaimmal.
Pár éve felkértek egy fiataloknak szánt, nemi betegségeket bemutató füzet illusztrálására. Nem volt egyszerű feladat. Sokat gondolkodtam, hogy rajzolhatok-e a vírusoknak mosolygós arcot. A borítóra „csoportos szexjelenetet” ábrázoló kép került, ami első ránézésre színes, kerekded lények ölelkezésének tűnik, és a lényeget csak akkor tudjuk kibogarászni, ha alaposabban megnézzük.
A leggyakrabban állatfigurákkal találkozunk a neved alatt; férfi létedre nagyon sokszor unikornisokat és dinókat rajzolsz.
Gyerekkorom óta imádom az állatokat, és számomra valahogy kézenfekvő, hogy ezeket rajzolom le. A ’90-es években voltam gyerek, amikor az országba berobbantak az amerikai animációs filmek: az Én kicsi pónim, a Szíves Bocsok, Denver. Folyton azokat néztem áhítattal. A Jurassic Park is óriási hatással volt rám. Szeretem ezeket a figurákat. A dinók kifejezetten a kedvenceim, mert bár tudományosan bizonyított, hogy léteztek, fantázialények. Nem kell őket kitalálni, és mégis. Ez a kettősség izgat és szakmailag motivál.
Azt pedig nem tartom különösnek, hogy ezeket a cuki figurákat férfi rajzolja. Nagyon sok férfi ír gyerekeknek cuki meséket, amiket aztán egy másik férfi illusztrál kedves rajzokkal. Van, akiket a gyerekeik inspirálnak, másokat a gyermekkoruk: annak az ártatlanságát, kedvességét próbálják visszahozni.
Szerinted megtaláltad már a saját hangodat, vagy még úton vagy?
Meg, a stílus csak minimálisan változik, és például a figurák szemének formáin lehet észrevenni. A fekete kontúr és a pasztelles cukorkaszínek a kezdetek óta jellemzők a munkáimra. Előfordul ugyanakkor, hogy a megrendelő mindenáron azt szeretné kapni, amit korábban látott tőlem, míg én úgy érzem, mást is tudnék neki nyújtani. Olyat, ami adott esetben jobban illene a brandjéhez vagy az elképzeléseihez. Örömmel eveznék új vizekre, készítenék valami izgalmasabbat. Az is én lennék.
Erre nagyon jó példa a tavaly készült animációnk Bödőcs Tibor novelláskötetéhez. A rendezőnek komoly elképzelései voltak a látványt illetően (krétaanimáció), a film hangvétele is elég komoly, mégis engem kért fel a feladatra, és úgy gondolom, hogy jól tudtam a stílusomat ehhez a műfajhoz illeszteni.
A művészi alkotások gyakran beszélnek az alkotóról, személyiségéről, lelki beállítódásairól is. Ez rád is igaz?
Igen, mert alapvetően gyermeki lelkületű vagyok, optimista, derűs és empatikus. Megérintenek a világban zajló dolgok, de stresszesen vagy szomorúan nem tudok dolgozni. Az totálisan leblokkol. Ezért gyakran kénytelen vagyok kizárni az életemből a külvilág negatív eseményeit, és inkább a saját buborékomba bezárkózni. Ha viszont oda valami mégis bekúszik, akkor gyakran addig nem hagy nyugodni, amíg ki nem rajzolom magamból. Azáltal, hogy formát adok neki, kívülről látom a problémát, esetleg másokat is elérek vele, és összekapcsolódunk.
Bár gyerekkorod óta imádsz rajzolni, először külkereskedő akartál lenni, majd a MOME animáció szakát végezted el. Minek hatására váltottál?
Azért kötöttem ki a külker szakon, mert nyolcadik osztályosként fogalmam sem volt semmiről. Úgy gondoltam, a külkereskedelem a világban való utazgatásról és a pénzkeresésről szól, de hamar rájöttem, hogy semmi közöm az egészhez. Középiskolában is a rajzóra volt a kedvencem, egy sulis pályázaton nyertem is egy képemmel. Ezért érettségi után már tudtam, hogy mindenképp valamilyen művészeti irányba kell elindulnom. Egyetemre még nem mertem jelentkezni, mert semmilyen tapasztalatom nem volt. Így kerültem a Novus animációs képzésére.
A MOME animáció szakja ezután egyértelmű választás volt, mert már a Novus alatt nagyon megszerettem azt a műfajt. Éreztem, hogy megtaláltam az utam. A stílusom pedig: az, ahogyan és amit rajzolok, ott, az egyetemen alakult ki. Mivel az animáció elég munkaigényes folyamat, és ahhoz, hogy egy kép megmozduljon, sokszor le kell rajzolni, törekedtem rá, hogy nagyon egyszerű legyen, és ne kelljen órákig ülni felette. De még így: egyszerű, stilizált figurákkal is nagyon sok időbe telik egy kisebb film gyártása. A legelső „komolyabb” animációm két-három hónapig készült, pedig csak egyperces volt. Ezért elkezdtem nagyon rövid, tízt-tizenöt másodperces, csattanóra épülő videókat készíteni, és feltölteni őket a YouTube-ra. Ezzel egy időben jelentek meg (újra) a GIF-ek, amelyek esetében ugye már a hanggal sem kellett foglalkozni. Úgy éreztem, nekem találták ki őket.
A pár másodperces GIF-jeiddel berobbantál a köztudatba, sőt nemzetközileg is ismertté váltál.
Nagyon tetszett ebben a formátumban, hogy bár gyorsan elkészíthető, animált, mozgó képeket tudok létrehozni, egy nap alatt akár többet is. Annyira magával ragadott a GIF-ek gyártása, hogy csak úgy ontottam őket magamból. Eleinte csak a közösségi oldalaimon osztottam őket, és viszonylag hamar felfigyeltek rám. Először a GIPHY, majd nekik hála olyan projektekben vettem részt, amelyek később több munkát is hoztak magukkal. Például az amerikai Fox csatorna online felületére készíthettem napi hírekre reflektáló GIF-eket. Ezzel nagyjából egy időben keresett meg a Comedy Central a YouTube-ra kitett kis videókat látva, és azt kérték, hogy készítsek hasonlókat a csatornának. Velük körülbelül két évig dolgoztam együtt. Minden hónapban nyolc animációt kértek, amelyek a nagyobb ünnepekre és tematikus napokra reflektáltak.
Pár évre rá folytattuk a közös munkát Kabai Danival, akivel a Comedy Central-os animációkon dolgoztunk, de ezúttal a Nickelodeonra gyártottunk rövid gegekre épülő animációkat. Ez volt a Silly City sorozat. Videókat vettek fel Budapesten, és arra terveztem figurákat. Animátorral dolgoztunk, így nekem csak terveznem kellett. Nagyon kedvelem a valós háttér használatát. Szeretem abba belehelyezni a figuráimat, élvezem kombinálni a realitást a fantáziával.
Több helyen nyilatkoztad, hogy az Odett Fehér fény című dalához készített videóklip fontos mérföldkő volt az életedben.
Igen, mert először talált meg ilyen jellegű munka, és imádtam a kihívásait! Ők eredetileg élő szereplős klipet szerettek volna forgatni, de akkor tört be a Covid-járvány, és újrarendezte az elképzeléseket. Így jöttem képbe én és az animáció. Tök jó, mert szabad kezet kaptam az alkotásban.
Fontos szempont volt, hogy ne a szöveget illusztráljam. Elsőre vonal nélküli asszociációs formákban gondolkodtam, de aztán egyszereplős, sztorisabb verzióban állapodtunk meg, ami valójában Alice csodaországban-remake. Csak Alíz idősebb, és szerelmi bánat emészti.
Nagyon sokszor reagáltál különféle társadalmi jelenségekre, sőt jótékonysági akciókban is részt vettél a tárgyaiddal.
Elég sok civil szervezettel dolgoztam már együtt. Volt, hogy megkerestek, de az is előfordult, hogy egyes hírek rosszul érintettek, és rajzolni akartam róluk. Készült animációm emberi jogi témában, a Pride hónapra mindig igyekszem készíteni valamit, és a Föld sorsa is foglalkoztat, vagyis inkább aggaszt, hogy mennyire rossz irányba mennek dolgok. De ezt is igyekeztem kedvesen, ölelkező gyárkéményekkel kifejezni, vagy boldog műanyag palackkal a szelektív hulladékgyűjtőben.
Néha teljesen kifordítok magukból jelenségeket. Így születtek azok a rajzok, amelyeken olajban úszó állatok mosolyognak, és hüvelykujjukkal mutatják, hogy minden oké. Remélem, így mindenki számára egyértelművé válik, hogy a helyzet nagyon nem oké.
Amikor pedig örökbe fogadtunk két kiskutyát, beleláttam a menhely nyomorúságos és pénztelen életébe, és persze hogy rögtön segíteni akartam. Kitaláltam, hogy aki támogatná őket, annak a kutyájáról egyedi animációt készítek ajándékba. A befolyt összeget, amit egyébként maga a támogató határozott meg, a menhely kapta meg. Emellett még részt vettem az Autistic Art Alapítvány aukcióján is, ahol az én kerámiáimra is lehetett licitálni. Szóval igen, azt gondolom, empatikus vagyok abból a szempontból, hogy együtt tudok érezni másokkal és igyekszem megérteni a problémáikat, de nem tudok ezekbe a már említetteknél mélyebben belemenni, az aktivizmus például nagyon távol áll tőlem, de nagyon sokat köszönhetünk nekik, tulajdonképpen mindent!
Másik fő profilod most a különféle kedves kerámialények készítése. Ezt mi ihlette?
Mindig is erős késztetést éreztem, hogy a figuráimat életre keltsem és kiemeljem a digitális világból. Próbálkoztam flip bookkal, kitűzővel, vászontáskára, bögrére nyomtattam őket, naptárat készítettem belőlük, de nem értem el a vágyott hatást. Igaz, már kézbe tudtam venni őket, de még mindig nem volt az igazi. Aztán egyszer meghívtak egy karácsonyi vásárra, amelyre hőre száradó gyurmából készítettem el a figuráimat, de az még mindig elég amatőrnek tűnt nekem, amit bárki el tud otthon készíteni. Ezután jött szembe a Susu kerámia egyik workshopja, ahol tálkákat lehetett készíteni. Elmentem, és rögtön beleszerettem a kerámiába, s már ott 3D-figurákat tettem az edénykére. Éreztem, hogy a gyermekisége megmaradt, de a végeredmény az anyagnak köszönhetően mégis értékesebb, nemesebb.
Esze Dorka műhelyében aztán elsajátítottam a kerámiakészítés különféle technikáit. Ez volt négy éve, s azóta sorozatban gyártom a kis kerámiafiguráimat. Az elején nem teljesen úgy néztek ki, mint a rajzaim, de mára, azt gondolom, sikerült elérnem a hasonlóságot. Ez azért fontos nekem, mert én a rám jellemző figuráimat szerettem volna életre kelteni, kézbe vehetővé tenni, nem pedig újakat megalkotni. Most már olyan is elő szokott fordulni, hogy előbb készül valami agyagból, és utána válik rajzzá. Oda-vissza hatással vannak egymásra a kerámia és a rajz.
Azt mondtad, hosszabb animációs műfajokkal eddig még nem foglalkoztál, most pedig mégis valami ilyesmibe vágtad a fejszédet. Mesélsz róla?
Most egy animációs sorozat fejlesztésén dolgozunk közösen a Salto Filmsszel. Domonyi Rita és Sipos Orsi, egykori tanáraim kerestek meg, hogy ha lenne animációs ötletem, dobjam be, hátha ki lehet belőle hozni valamit. Két ötletemről is folytak a beszélgetések, végül választottunk, és most azt készítjük elő.
A sorozatgyártás nagyon időigényes folyamat, az ötleteléstől az első rész megszületéséig minimum két év telik el. Mi most ennek a folyamatnak még nagyon az elején tartunk. Tulajdonképpen a fotókra rajzolt lényeim adták az alapötletet, erre húztunk rá egy sztorit, főszereplővel, motivációval, üzenettel. Nagy szerepet kap a különböző epizódokban a természet, annak szeretete, valamint a gyermeki fantázia és naivitás. Már csak pár év, és minden kiderül...
CsaK, ez a YouTube-csatornád neve, és máshol is láttam, hogy használod. Ez a neved monogramján túl üzen mást is?
Sokszor volt téma az egyetemen, hogy ha valaki megkérdezi, milyen alkotói szándék vezérelt egyik vagy másik munkánk során, akkor ne mondjuk, hogy csak, inkább adjunk magyarázatot. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy igenis lehet pusztán csak az alkotás szeretete miatt művészeti alkotásokat létrehozni. Nem kell feltétlenül mindennek mély tartalmat adni. Azért készült, mert. Mert csak. Én ebben nagyon hiszek, s ha már a monogramom is ezt üzeni, előszeretettel használom a különböző felületeken is.
