A magyar néző szívét büszkeséggel tölti el, hogy a Velencei Filmfesztiválon Ezüst Oroszlánnal és még további díjakkal jutalmazott, a közelmúltban hét Golden Globe-jelölést kapott és több Oscar-díjra is esélyesnek tartott The Brutalist című filmnek sok magyar vonatkozása van. Nagyrészt Magyarországon forgatták, a filmet Jancsó Dávid vágta, Adrian Brody személyében magyar származású a főszereplője, és ráadásul az általa megszemélyesített főhős is egy kitalált magyar építész, bizonyos Tóth László, aki a történet szerint holokauszttúlélőként Amerikába emigrál a háború után, és a brutalista építészet mesterévé válik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években.
A történet kitalált, de nagyon közel áll a valósághoz, voltak hasonló magyar életutak. A legkézenfekvőbb párhuzam Breuer Marcell élete, aki ugyan nem a holokauszt után került Amerikába, hanem már a harmincas években, de mindvégig magyarnak tartotta magát, és valóban világhírű lett, egyebek mellett a brutalista épületeivel.
De mi is az a brutalizmus? Hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődik egy ma írott cikkben, az annak a következménye, hogy nálunk nem igazán volt használatos kifejezés egészen a 2010-es évekig. Építészkörökben ismerték, de a köz inkább – sok egyéb modern építészeti formával együtt – szocmodernnek (rosszabb esetben tévesen szocreálnak) nevezte, és nem szerette. Ezekben a nyers betonfalakat mutató, gyakran vaskos, dísztelen és barátságtalan épületekben magát a szocializmust látta. Pedig ilyen küllemű, rideg stílusban emelt épületek nyugaton is léteztek, egyébként ott is gyakran szociális jóléti szándék (olcsó lakhatás) kötődött hozzájuk, vagy eleve közösségi, intézményi épületek voltak (és általában nyugaton sem szerette őket a közvélemény), ott brutalistaként vagy késő modernként emlegették őket.
A brutalizmus nem gúnynév, azaz nem az épületek rondaságára utal, bár sokan így értik. Az elnevezésnek többféle eredetmagyarázata van, a legelfogadottabb álláspont szerint a béton-brut, vagyis „nyers beton” szókapcsolatból ered. A nyersen megmutatkozó beton ugyanis a stílus emblematikus hordozója, esztétikájának mondhatni alap-„köve”. Az irányzat kialakulásának idejét az ötvenes évek közepére teszik, születésének helyét pedig Angliába helyezik, ahol elsősorban Alison és Peter Smithson épületeit nevezik meg mint a stílus úttörőit. Az előfutárok közt említik például Le Corbusier-t, aki a beton esztétikáját ekkoriban már használta.
A stílust képviselő épületeken valamiféle építészeti őszinteség, puritanizmus jegyében gyakran nyíltan megmutatják a roppant erőket hordozó vasbeton vagy acél tartószerkezeti elemeket, festetlenül, burkolatlanul hagyják a falak alkotó anyagát, amely többnyire beton, de akár vakolatlan tégla is lehet. Így az ilyen épületek sokszor bunkerszerűek, rejtett vagy kicsi ablakokkal. Nevezik bunkerstílusnak is a barátságtalan külső megjelenés miatt. De ez nem minden épületére igaz, mert másfelől jellemzője a szoborszerűség is: meghökkentő kompozíciókba rendezett elemekkel, extrém felfüggesztési módokkal, konzolos megoldásokkal megvalósítva („lebegővé” téve ezzel a súlyos tömegeket). Egyik jellemző megoldása a lépcsőzetes, zikkurat- vagy fejre fordított zikkuratszerű épületforma. Látványuk erőt sugároz, szoborszerű formai megoldásaik meghökkentenek. Szépségük éppen a csúnyaságukban, kimutatott nyers erejükben van.
Az elnevezés az általánosan elfogadott álláspont szerint Reyner Banham angol építészetkutatótól és kritikustól származik, aki 1955-ben előbb egy esszében, majd 1966-ban egy kötetben foglalta össze az akkorra már javában kibontakozott irányzat elveit és bemutatta megépült példáit.
1968-ban a Magyarország című hetilap is beszámolt a szokatlan nevű építészeti irányról, fanyalgó cikket közölt a stílusról, megemlítve néhány amerikai példáját. De az elnevezés egyáltalán nem vált használatossá. Itthon aztán a 2010-es évek elejétől kezdett egyre gyakrabban felbukkanni a név, és egyre több cikk született róla képzőművészeti, építészeti, lakberendezési lapokban. Mindez főleg annak volt köszönhető, hogy az ezredforduló után rengeteget lebontottak, átépítettek ezekből a „nemszeretem”, „megnemértett” épületekből világszerte, miután az állaguk elavult, a szociális környezetük elviselhetetlenné vált vagy egyszerűen megszűnt a funkciójuk. Fenyegető volt, hogy a 20. század második fele egyik jellegzetes stílusirányának képviselői sorra eltűnnek. A műemléki szakma és a civil építészeti értékvédelem a világon sokfelé riadót fújt, és cikkek, könyvek, kiállítások születtek a brutalizmusról, amelyek az értékeit, a különlegességét igyekeztek megmutatni. Ezek egyike volt 2017-ben a frankfurti Deutsches Achitektmuseumban nyílt SOS Brutalism című kiállítás, amelynek azóta is működik honlapja, szervezői tovább folytatják a stílus épületeinek dokumentálását. Eddig 2000 ilyen objektumot raktak fel a világtérképükre, lakóházakat, irodaépületeket, múzeumokat, templomokat és más, főleg közösségi vagy szociális funkciót betöltő épületeket a londoni National Theatertől (Denys Lasdun, 1976) Breuer Marcell New York-i Wihtney Múzeumáig (1966). Magyarországról mindössze öt építményt találunk a gyűjtésben. Ennél persze sokkal több van.
Itthon az építészettörténeti kutatás a 90-es években és a 2000-es évek elején a gazdag Bauhaus és a modernista építészeti örökség feltárásában nyitott új utakat, főleg Ferkai András és munkatársai révén, majd a 2010-es évek közepén Bolla Zoltán albumainak köszönhetően a gazdag art deco örökségre nyílt rá a közönség (meg a szakma) szeme, és vált karakteresen megkülönböztethetővé a hazai (háború előtti) modernizmuson belül ez a stílusréteg. Körülbelül ekkoriban kezdődött a brutalista építészet itthoni példái iránti intenzívebb érdeklődés is.
Branczik Márta művészettörténész, a Kiscelli Múzeum munkatársa több cikkben foglalkozott már a 2010-es évek közepétől a stílus megismertetésével, magyar képviselőinek és hazai példáinak bemutatásával. Ráirányította például az olvasók figyelmét Goldfinger Ernőre, a magyar származású, de Angliában alkotott építészre, aki a stílus egyik vezéralakja volt, és a 60-as évek elején sok fiatal magyar építésznek tette lehetővé, hogy átléphessen a vasfüggönyön, egy-egy évet londoni (főleg középületeket tervező) építészirodákban tölthessen, megismerkedjen a korabeli nyugati trendekkel (köztük volt Borvendég Béla, Hofer Miklós, Tokár György, Jurcsik Károly, Callmeyer Ferenc).
Angliában már hamarabb kitágították a műemlékvédelem köreit, nálunk 2000 körül került a műemlékvédelem látókörébe a 60-as, 70-es évek, a szocialista korszak minőségi épületeinek védelme, de azóta sem nőtt a korban keletkezett védett épületek száma jelentősen, miközben jó néhány értékes korabeli építészeti teljesítmény vált a „változó idők” – a bontógépek vagy átalakítás – martalékává.
Branczik Márta 2020-ban egy kis könyvben, a 10+1 Budapest könyvsorozatban megjelent Brutalizmus című kiadványban ismertette magyarul kötetben először az irányzatot, és mutatta be néhány (pontosabban 10+1) érdekes (és még álló) budapesti példáját, olyanokat, mint a Radelkis Ktsz Csikvári Antal tervezte főépülete Óbudán (1973-ból), a Szabó István tervezte farkasréti Mindenszentek-templom (1978), a Mónus János által megálmodott OKISZ-székház a Thököly út és a Hungária körút sarkán (1973), és olyan lakótelepi toronyházak, mint Farkasdy Zoltán és Bognár István kelenföldi tornya (1969), Tenke Tibor újpalotai víztoronyháza (1975) vagy a Jánossy György és Bálint Jenő tervezte Váci út 60-62. szám alatti toronyház (1970), amely némi hasonlóságot mutat Goldfinger Balfron Towerével.
Az egyik emblematikus, gyakran idézett darab például az éppen Jánossy György és Hrecska József által tervezett kazincbarcikai kórház (1963–69). Az egyik – ha talán nem a – leglátványosabb hazai brutalista épület pedig a később Svájcba emigrált Zalotay Ernő szombathelyi Szputnyikfigyelője (1967-68). Jellegzetes brutalista (ebből kifolyólag kétségtelenül nem kedves) épület volt Mikolás Tibor debreceni Kölcsey Művelődési Háza (1978), amelyet 2003-ban lebontottak, helyén új művelődési ház és a Modem épült.
Sok magyar építész használt brutalista gesztusokat a hatvanas, hetvenes években, ha nem is dolgozott folyamatosan ebben a stílusban. A Nyíregyháza számos középületét tervező Bán Ferenc például. Vagy Finta József a Volga szálló (1971, lebontva 2012) és a Duna-parti InterContinental (1969, ma Marriott) hotel esetében. Pázmándy Margit a XIII. kerületi pártház (1979, ma Államkincstár), vagy férje, Virág Csaba a budavári országos teherelosztó épületén (1979, lebontva jelentős szakmai tiltakozás ellenére 2020) – mindkettő szerepelt a 2021-es Velencei Biennálé említett magyar projektjében. Vadász György pedig a Jókai téri Medosz-irodaház (1981) és a gellérthegyi víztározó felszíni elemeinek (1980) megformálásakor (Széll Andrással).
Utóbbi egyébként, mármint a víztározó feltűnik A brutalista című filmben is, amely számos más magyar építészeti vonatkozást is felvillant. Főhőse a Bauhaus iskolában alapozta meg építészeti tudását, s onnan jutott el a brutalizmusig. Brady Corbet rendező szeme előtt olyan amerikai építészek lebegtek a forgatókönyv írásakor, mint a magyar származású bauahausler Breuer Marcell, az észt származású Louis Kahn vagy a Gropius-tanítvány Paul Rudolph. A Hollywood Reporternek nyilatkozva Corbet elmondta, hogy őt elsősorban az érdekelte, hogyan alakította a háború utáni pszichológia a háború utáni építészetet, ezen belül a bevándorlói tapasztalat hogyan vált művészetté. Ebben inspirálta az az intolerancia, amely a stílussal szemben a mai napig megnyilvánul, akár politikai részről is. Az első Trump-elnökség idején például – mint említette – célkeresztbe kerültek a brutalista stílusú kormányzati épületek, és program született a szövetségi épületek „széppé tételére”. Így hát filmje kicsit ennek ellenhatása is.
Hogy egy jó film változtathat-e a stílus megítélésén? „Szerintem minden építészettel kapcsolatos film jó lehet az építészeti értékvédelem szempontjából, mert az épített környezetre irányítja a figyelmet. De itt a nagyközönség figyelméről van szó, nem a döntéshozókéról” – válaszolta kérdésünkre Branczik Márta.
A film egyébként formailag is igyekezett a brutalista stílushoz illeszkedni: hossza több mint három és fél óra, így két részletben vetítik. Felvételeit pedig olyan széles látószögű, retró formátumban rögzítették VistaVision technikával, amelyet 1961 óta nem használtak amerikai filmben. Január 20-tól látható a magyar mozikban.
