A Ludwig Múzeum Velencei Építészeti Biennále-pályázatát a 12 közép- és kelet-európai építésziroda együttműködéséből létrejött Othernity csoport nyerte a Modern örökségünk újrakondicinálása című projekttel. Ezt a kiállítást láthatjuk a májusban nyíló biennále magyar pavilonjában. Hogyan született meg, milyen előzményekre támaszkodik a közösség?

Kovács Dániel, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológusa, kurátor: Az Othernity kurátori csapata – Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid és jómagam – a Kortárs Építészeti Központ támogatásával 2015-ben hozta létre a Translations of Modernism kollektívát. Olyan közösséget szerveztünk, ahol a közép- és kelet-európai régió háború utáni építészete iránt érdeklődő építészek, történészek, kutatók találkozhatnak, beszélgethetnek. Ez az informális társaság, amely a következő években három konferenciát szervezett – ebből kettőt Berlinben, nemzetközi előadókkal –, mára élő hálózattá nőtt. Ennek az evolúciónak volt a következő lépése a velencei biennáléra benyújtott pályázatunk. Fontos különbség azonban, hogy ezzel már – a kutatás, a történészi érdeklődés, az épített örökség megismerése mellett –  aktív építészek és irodák bevonásával gyakorlati kezdeményezéseket is meg akartunk mutatni. Ezért lett a program az, hogy 12 irodát felkértük 12 kiválasztott budapesti épület újragondolására.

Az Othernity projekt résztvevői a 2019-es budapesti workshopon a Ludwig Múzeumban.
Fotó: Ludwig Múzeum/Rosta József

A kiállítás alcíme Modern örökségünk újrakondicionálása. Ám mielőtt a tartalomra kérdeznék, fontos felvetni: van közös építészeti öröksége vagy kortárs építészeti kultúrája a régiónak, Közép-Európának?

K. D.: A válasz véleményünk szerint igen, sőt úgy gondoljuk, hogy ezt az örökséget és kortárs kultúrát csak együttesen megmutatva tudjuk elérni az ingerküszöböt. Természetesen amögött, hogy az idei biennále magyar pavilonjában kilenc ország – Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Lettország, Ukrajna, Románia, Szerbia és Szlovénia – képviselői mutatkoznak be, az is ott van, hogy így nagyobb figyelmet kapjunk. De ennek a kilenc országnak és 12 praxisnak a kiválasztása nem véletlen. A történeti kutatások és a személyes találkozások is megerősítettek bennünket abban, hogy

van közös épített örökségünk, s ennek felismerése nem kis részben a közös történelmi tapasztalaton alapul.

Ez nem csak a „keleti blokk” időszakát jelenti; visszamehetünk akár a Monarchia idejéig is, amikor a Kárpát-medencei nemzetek építész képviselőit a közös iskoláztatás és a hasonló építészeti feladatok kapcsolták össze. Gondoljunk csak arra, hogy a kor magyar építészeinek munkáit Rijekától Brassóig megtaláljuk! Később a nemzeti építészeti nyelvezet keresése, a két világháború között pedig a modernizmus mint a progresszív állam formanyelve kapcsolta össze a régió több országát. Bőven van mire alapozni, amikor közösséget keresünk a környező államok építészetével – és ez a kortárs tapasztalatra is igaz.

A Planetárium a Népligetben
Fotó: Hypeandhyper.com

A pályázati szövegben találtam egy félmondatot: „a közvélemény merevsége és ellenszenve nem oldódik a modernnel kapcsolatban”. Kétségtelen, hogy Berlintől Budapestig sokfelé divatba jöttek az olyan rekonstrukciók, amelyek régi épületeket akarnak újraalkotni, de azért a modern stílusirányzatok is népszerűek. A minimalista formavilág ma nagyon eleven, a modernizmus népi építészetben megjelent változata, a Kádár-kocka ma is meghatározó eleme a magyar településeknek. Hogyan látják a fiatal alkotók ezt a kettősséget?

K. D.: A szövegből idézett félmondat arra utal, hogy a közvélemény elfogultsága a szocialista időszak építészetével kapcsolatban nehezen oldódik. Bár egy szűk réteg valóban érdeklődik a brutalizmus vagy a szovjet modernizmus formakultúrája iránt, sőt a korszaknak is kialakult egyfajta kultusza, az átlagember képtelen ezekre az épületekre ugyanúgy az építészeti örökségünk részeként tekinteni, mint például a historizáló házakra. Úgy gondoljuk, hogy bizonyos okokból – részben a közelmúlt feldolgozatlansága, részben a megváltozott társadalmi körülmények, részben az épületekbe kódolt avulás miatt – ez a negatív percepció nem is egyhamar fog változni. Ennek ismeretében

nem a társadalomnak kell az épülethez idomulnia, hanem az épületnek a társadalomhoz.

Az Othernity ebbe az irányba szeretné kinyitni a téma iránt érdeklődők gondolkodását. Hogyan szélesíthetjük ki azt az eszköztárat, amellyel hozzányúlunk egy ilyen korú épülethez? Mik azok az értékek, amiket megtartanánk, és mik azok, amiket el tudunk engedni? A projekt alapvető célja a párbeszéd serkentése, az ehhez szükséges elméleti eszköztár bővítése.

Az Othernity projekt résztvevői a 2019-es budapesti workshopon a Kortárs Építészeti Központban. Fotó: Kovács Dániel

A pályázati szövegből az is kiderül, hogy az Othernity körül összegyűlt fiatal építészek elavultnak gondolják a modern építészetet. Mit jelent ebben az összefüggésben az elavultság? Milyen kérdésekre nem tud választ adni a modernizmus?

K. D.: Jellemző, hogy az épületállomány alól kicsúszott az azt létrehozó és működtető társadalom. Szerte a régióban üresen állnak a tömegkultúra és a politikai propaganda terjesztésére emelt, gigantikus kultúrházak. Megüresedtek a pártközpontok, a pártállami erőszakszervezetek székházai – hogy a laktanyákról ne is beszéljünk. De a társadalom természetes változásai is óhatatlanul avuláshoz vezettek: a csökkenő lakosságszám például egyre több és több iskolaépületet tesz feleslegessé. A változó energetikai elvárások ugyancsak a korszak építészetének gyors avulását eredményezték. Végül, de nem utolsósorban a modernnel kapcsolatban az esztétikai avulásról is szükséges beszélni.

A külső-kelenföldi református templom az Ildikó téren
Forrás: Fortepan/Gárdos György

Az idei biennále központi témáját – Hogyan fogunk együtt élni? (How will we live together?) – és főkurátori koncepcióját az emberiség által megoldandó nagy kihívások – a klímaváltozás, a migráció, a politikai polarizáció és a növekvő etnikai, szociális és gazdasági egyenlőtlenségek – ihlették. Hogyan függ össze a magyar kiállítás a biennále koncepciójával?

K. D.: Hashim Sarkis főkurátori koncepciójának hatalmas ívébe elég sok, napjainkat foglalkoztató kérdésfeltevés és probléma belefér. Mi sem mutatja ezt szebben, mint hogy a központi téma kihirdetése óta a világon végigsöprő járvány csak még aktuálisabbá tette a kérdésbe kódolt üzenetet. Szerencsére sem a járvány, sem az Othernity felvetése nem vesztette érvényét: továbbra is úgy gondoljuk, hogy az építészet számára az a leginkább képviselhető gondolkodásmód, amikor elődeink munkájából, a meglévő épületállományból indul ki, annak továbbfejlesztését, maradandóságát vizsgálja. Ez az álláspontunk hatalmas támogatást kapott azzal, hogy idén a francia Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal kapták a Pritzker-díjat, a globális építészet legjelentősebb elismerését, akiknek épp az az alapelvük, hogy „semmit sem bontani, csak továbbépíteni”.

Boros Géza: A biennále témáját 2019-ben hirdették meg, amikor még nyoma sem volt a világjárványnak. A „Hogyan fogunk együtt élni?” kérdésfelvetése prófétikusnak bizonyult, hiszen ma ez a kérdés határozza meg a mindennapjainkat. Min kell változtatnunk annak érdekében, hogy az eddigi életmódunk fenntartható legyen? Ebben igen nagy felelősség hárul az építészekre is, akik az épített környezetünket, az életterünket alakítják, és kreatív szintézis révén az emberi élet szinte minden aspektusát képesek képviselni.

A Ludwig Múzeum Velencei Biennále Irodájának vezetője, Boros Géza a 2019. évi biennálén. Fotó: Lakó Zsigmond

Mi az, amit érdemes megőrizni a modern örökségből? Mit és hogyan lehet újragondolni?

K. D.: Erre a kérdésre épp tizenkétféle választ kínál a kiállításunk, tizenkét épület kapcsán. És persze a lehetséges megoldások száma még ennél is többféle: minden esetben az épület, a helyszín, a felhasználó, a jövőbeni cél és persze az építész tudása, tapasztalata, ideái is befolyásolhatják. A kiállítással azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a meglévő értékek mérlegelése, beépítése, továbbtervezése nemhogy szűkíti, de kifejezetten színesíti és bővíti a lehetőségeket.

B. G.: A biennále minden alkalommal kioszt egy életműdíjat. Ezt idén az olasz születésű brazil építész, Lina Bo Bardi kapta posztumusz, aki Hashim Sarkis főkurátor indoklása szerint megtestesítette a biennále szellemiségét: az építészet, a természet, az élet és a társadalom egyensúlyát kereső tervezői beállítottságot. Az, hogy idén őt választották, a modern építészeti örökség megbecsülésének fontosságát jelzi.

Hashim Sarkis főkurátor Kovács Dániel művészettörténésszel Velencében, 2019-ben. Fotó: Bálványos Anna

Most dőlt el, hogy a járvány csitulásával májusban megnyílhat a 2020-ban elhalasztott 17. Velencei Építészeti Biennále. Gondolom, már javában zajlik a készülődés. Milyen részletek derültek ki a rendezvényről? Mit érdemes szem előtt tartania annak, aki meg akarja nézni? 

B. G.: A biennále vezetése optimista és bátor döntést hozott, amikor nem halasztották el a májusi nyitást. Jelenleg szigorú beutazási korlátozások vannak érvényben Olaszországban, de ez májusban remélhetően változni fog. A biennálelátogatóknak továbbra is számítaniuk kell az olyan biztonsági követelmények betartására, mint a maszkviselés, a távolságtartás, a kézfertőtlenítés, amiket itthon is megszoktunk. A kiállításokon nem lesznek érintőképernyős eszközök, és idén a sajtónapokon megszokott megnyitók és fogadások is elmaradnak. A magyar kiállítás kiszállításra kész. Május elején rendhagyó budapesti kültéri sajtótájékoztatót fogunk tartani a projektben szereplő valamelyik épület helyszínén. Újdonság, hogy a biennále után, decemberben a Ludwig Múzeumban is bemutatjuk a kiállítást, így azok is láthatják, akik idén nem jutnak ki Velencébe.

A nyitóképen az Othernity kurátori csapata: Molnár Szabolcs, Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert és Smiló Dávid. Fotó: Ludwig Múzeum/Rosta József