2013 végén költöztél Budapestre: milyen különbségek vannak Budapest és Pécs között a fotós szemével?
Pécsen nőttem fel, ott születtem, majd ott is éltem 25 évig, ezért természetesen ahhoz a városhoz egy sokkal bensőségesebb viszony fűz. Mivel fotózni csak később kezdtem el, érdekes módon a fotós szemén át nagyon nehezemre esett megbarátkozni a várossal, nehezen találtam meg Pécsben azokathangulatokat, amelyeket kerestem. Furán hangzik, de túlságosan ismertem a várost ahhoz, hogy igazán el tudjak merülni benne, el kellett költöznöm ahhoz, hogy kicsit messzebbről nézve megint érdekesnek lássam. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor felköltöztem Budapestre. Akkor minden teljesen új ingerként ért: a város kisugárzása, múltja, az utcák, kerülete, a Duna, a hidak, a metrók. Varázslatosnak éreztem ezeket, rengeteg inspirációt adtak.
A témáid itt tulajdonképpen valóban az utcán fekszenek.
A városfotózással való aktívabb foglalkozásom kezdete és Budapest összekapcsolódott, a streetfotózáson belüli témák meg persze a városból adódnak. Lehet, hogy ezek egy itt született, tősgyökeres budapestinek már fel sem tűnnének: nekem például a hidakon átkelni az egyik oldalról a másikra még mindig nagy kaland. A különböző kerületek sajátosságai, a tömegközlekedés, az emberek áramlása mind lekötik a fantáziámat. Konkrét, kedvenc témáim nem igazán vannak, inkább egy bizonyos különleges hangulatot keresek, és talán ez a hangulatiság és vizualitás az, amely összefogja a képeket.
Egyik fotósorozatod címe A Duna két oldalán (Two sides of the Danube). Mi volt a sorozat alapkoncepciója? Mi lett a végeredmény?
A projekt elképzelésként már régóta élt bennem, sokszor mondogattam magamban, hogy ?bezzeg, ha fent laknék Pesten, belekezdenék egy új fotósorozatba is?. A felköltözés után már nem volt kifogás, neki kellett állnom azok után, hogy annyit beszéltem róla. A végeredmény egyelőre egy négy részből álló sorozat: az, hogy a fotókból egy hasonló gyűjteményt állítok össze, nem volt tudatos tervem. Az ideérkezésem után alig négy hónappal azonban már elkészült annyi fénykép, hogy szinte adta magát, hogy ezeket sorozattá rendezzem. Úgy képzeltem, ennek négy része négy különböző évszakban mutatja majd meg a várost. Ez többé-kevésbé sikerült, ugyanakkor úgy érzem, ez az egy év, amit a projektre rászántam, nem volt elég: legalább még két évre lenne szükségem ahhoz, hogy ezt egy erős, összeálló anyaggá formáljam.
A Dunás projekt nagy részét az iPhone-oddal készítetted.
Igen, a mobilfotózás iránti érdeklődésem is a felköltözést közvetlenül megelőző időszakhoz köthető: a Dunás sorozatot körülbelül 95 százalékban csak iPhone-nal fotóztam, kisebb-nagyobb korrekcióktól eltekintve azzal is szerkesztettem. Szerencsére állt már mögöttem egy erős analóg és digitális fotótechnikai ismeret és tudás. Szerintem a mobilfotó műfajában is remek lehetőségek rejlenek, főleg a streetfotózás szempontjából nézve. Hozzáteszem, a fotósorozaton való munkának körülbelül a negyedénél kezdtem érezni, hogy az eszköz adta lehetőségek talán szűkösek ehhez, de utólag visszatekintve nagyon örülök annak, hogy kitartottam mellette, feszegettem a határait.
A fotóid legtöbbször fekete-fehérek, néha ködösek, elmosódottak: tudatosan alakítottad ki ezt a stílust?
Egyáltalán nem volt ez tudatos: az útkeresésem első éveiben a témáim többnyire a klasszikus kezdő fotós témái voltak. Erdei képek, napsütéses tájképek, makro fotók bogarakról, és így tovább. De később sokat kísérleteztem különböző alternatív fotós eljárásokkal, a jelenlegi stílusom kialakulásában biztosan ez is közrehatott, hiszen a filmtekercsek gyakran kissé roncsoltak, szemcsések voltak. Persze előfordult már, hogy kételkedni kezdtem, valóban jó irányba haladok-e, de egy annyira természetes folyamatnak az eredménye ez a stílus, hogy megbarátkoztam vele, végül meg is szerettem. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének terveim, miképp hagyhatnám el ezt a fajta vizualitást, de egyelőre még élvezem.
Milyen Budapest utcáin idegeneket fotózni? Hogyan reagálnak az emberek, ha észrevesznek?
Kap az ember hideget-meleget is. Voltak már, akik negatívan, ellenségesen reagáltak, de sosem szabad ezeket a reakciókat az embernek magára vennie, nyugodtnak, kedvesnek, megértőnek kell lenni. Ha lehetőség van rá, el kell magyarázni, miről is van szó, miért készült a fénykép. Ha nincs, egyszerűen odébb kell állni, és kész. Meg kell találni az egyensúlyt. Vannak, akik pozitívan reagálnak, ha észreveszik, hogy fotózom őket, mosolyognak, érdeklődnek, vagy egyszerűen egykedvűen tudomásul veszik. Sokkal jobb ez így, mintha semmiféle hatást nem váltana ki az emberekből, legalább olykor valamiféle interakció is létrejöheta fotó készítője és a fotóalany között, és ez szerintem jó.
Mire vagy az eddig elértek közül a legbüszkébb?
Jelenleg büszke vagyok a Dunás fotósorozatomra, rengeteg munkám van benne. De persze ennek a büszkeségnek is vannak különböző oldalai: egyes képeket azért szeretek jobban, mert bizonyos általam nagyra tartottfotósok, vagy barátoktetszését elnyerték, míg mások személyes élmények miatt fontosak. Amiatt például, hogy vasárnap reggel vettem a fáradságot és kiutaztam a megfelelő helyre, hogy az adott pillanatban a helyszínen tudtam lenni, és elkészülhetett az adott kép.
És min dolgozol jelenleg?
A Duna két oldalán sorozatnak a bővítésén munkálkodom. Bár ezt eredetileg a negyedik rész után be akartam fejezni, azóta annyi új fotót készítettem, hogy néha úgy érzem, soha sem fogom tudni végleg lezárni. De tervezek egy ehhez a fotósorozathoz kapcsolódó, abból mégis kilépő projektet is: Örkény István egyperces novelláival szeretném valahogy összekapcsolni a fényképeimet. Ehhez még csak tesztképeim, vázlataim vannak. Olyan típusú streetfotókat szeretnék készíteni, amelyek, bár valamelyest megtartják a képeim eddigi hangulatát, elmozdulnak a humor és az abszurditás felé is. Ötleteim, új elképzeléseim mindig vannak, remélem, időm is lesz megvalósítani őket.
