A Covid-lezárások idején nagy hasznomra volt az 1998-ban megjelent magyar nyelvű ősverzió, a Nagy Budapest könyv, amelyből az alcím szerint minden kiderülhetett, „amit tudni kell a 125 éves Metropolis élvezetéhez”. A szerző ugyanis ünnepi jelleggel, a főváros kérésére, saját angol, majd német nyelvű Critical Guide-ját folyamatosan fejlesztve, azt a magyar közönségre szabva írta meg hangsúlyozottan informatív, ám személyes élményekkel teli, szubjektív hangú útikalauzát. Öt sétájával öt napot töltöttem el meg-megállva, körülnézve. Nem, nem a fényes délibábot szemléltem – mert olyat már sokat láttam az Alföldön –, hanem azt kerestem, ami 2020-ban még megvolt, és arra próbáltam visszaemlékezni, ami akkor már nem állt.
2013-ban kijött egy átdolgozott, bővített, küllemében, tartalmában is frissített verzió. A címből a jelző eltűnt, maradt a Budapest Könyv, de a személyességet aláhúzva kiegészült azzal, hogy Simplicissimus szerint a világ (ez Török írói álneve), és szándéka is megváltozott: Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak. A rajzok és alaprajzok mellé kerültek archív fotók, kisesszék, tárcák, de szerkezete és igazán használható térképekkel illusztrált öt sétája változatlan maradt. A szerző átdolgozta a bevezetőt, a Városligeten meg a Körúton túl egy pillantást vetett a Rákóczi hídra, a Müpára, az Egyetemvárosra, a budai váron túl átugrott Óbudára és Újlakra, továbbá vízi örömöket, válogatott bibliográfiát, listázott érdekességeket, készített kvízeket és még www-vel kezdődő honlapcímeket adott az olvasónak. A hangnem megmaradt, Török András ajánlatai azonban kiegészültek más híres budapestiekével.
(Kár, hogy ebből a cím helyesírásának felülvizsgálata kimaradt, mint ahogy a kötőjel a Budapest és a könyv közül. Pedig a helyesírási szabályzat semmit nem változott.) Bár a jó lokálpatrióta 11. számú ismérve az (tucatnyi van Török szerint), hogy „szívesen elhagyja a komfortzónáját, hogy jobban megismerje Budapestet”, a tíz évvel ezelőttihez képest nem változott a lefedettség. Bizonyos szócikkek értelemszerűen rövidültek, mások hosszabbodtak, a bibliográfia frissült, az először piros, majd narancssárga térképek ezúttal zöldek lettek, a sok betűt Fortepan-fotók és ezúttal Gráf Dóra rajzai oldják, vannak QR-kódok, amelyeken további információ vagy kiegészítés érhető el, listák itemei pedig részben kicserélődtek. És ezt a kiadást már csak Térey Jánosnak, pontosabban az ő emlékének ajánlotta.
Török András nem vállalkozik a lehetetlenre, nem akar mindent is. Továbbra is csak arról ír, ami számára fontos, érdekes és értékes, ahová szeret járni, ahol szeret színházat, kiállítást, filmet nézni vagy enni. Ahol közelebbi vagy távolabbi ismerősei dolgoznak. Ahol neki emlékezetes esemény történt, ami az ő életének a helyszíne. Ez térben nem feltétlenül megy túl a turisták érdeklődési körén, de nagyon sokszor nem esik egybe a hop on, hop off buszok megállóival. A Budapest Könyv művelődéstörténeti munka és a várost állandó változásában bemutató bennfentes városismertető, amely egyáltalán nem akar mindenkinek szólni.
A Budapest Könyv nagyvonalú, olyan, mint egy alternatív valóság, mert „alapvetően a szépről és a jóról szól. Nem huny szemet a rossz, a szegényes és a bűnös felett – mégsem az a tárgya.” Török András saját fejlesztésű egyszemélyes társasjátékában, a Maximalyban a mindent látni akarás a tét és a cél. Ciceronénk közönsége az elitkultúra legalább középkorú, anyagilag jól eleresztett, minimum középső középosztálybeli, mennyiségileg gourmand, minőségileg gourmet fogyasztója – esetleg az ő mini me gyereke –, bennfentes vagy wanna be bennfentes, így a halvány régen-minden-jobb-volt-ozás, a listázott veszteségek és elszalasztott lehetőségek is csak ebből a szempontból érvényesek.
Profilozott ajánlatai között azért vannak megkérdőjelezhetőek. Nem kézenfekvő, mi több, kockázatos lenne esti programként egy előadás a Fővárosi Nagycirkuszban, a Stúdió K-ban vagy a MU Színházban, egy film a Cirkóban, bármi a Trafóban vagy a Fugában, netán egy nem magyar nemzeti est a Fonóban? Még iróniával sem gondolom, hogy ezek lennének azok a kulturális méregtelenítésre szolgáló események, amelyek kéthavonta egyszer minden polgári lénynek ajánlottak.
Mások az én ízlésemnek inkább kínosak, mint szellemesek. Ilyen a magunkat idegenként meghívatáshoz adott tanácsok, és különösen a Kulináris ámokfutás képzeletbeli ismerősökre című fejezet, amelyben étkezési javaslatot kap hús- és borimádó, de egészségtudatos fiatal nagypapa, aki Debrecenből évente egy szombaton felrándul, és felfedezi Budapest új helyeit, meg olyan meleg banki középvezető is, akit tíz nap múlva személyesen is felkeres egy torinói ismerőse, aki eddig őt csak Skype-on át, deréktól felfelé látta, és addig mindenképpen szeretné módosítani a súlyát, mégpedig lefelé. Az árak meg inflációs időkben teljesen fölöslegesek, gyorsan veszítenek nemhogy aktualitásukból, de még körülbelüliségükből is.
Mindezekkel együtt is
Dokumentál helyeket és hűlt helyeket. Erényei a pontosság – bár a Katona József Színház 250 fős nézőterét érdemes lenne újraszámolni, és a Páris Nagyáruház is régebben van zárva, mint a legutóbbi szerkesztés lezárult –, a szemléletesség, az adatok, az anekdoták és az arányok. Sétáit végigjárva, ajánlatait érdeklődés és pénztárca szerint személyre szabva Budapest-lakóból tudós Budapest-szerelmessé válhatunk.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
