A budapesti ingatlanbiznisz egyik legsúlyosabb pusztítása a Római-partot érte. A háború előtti zajos vízi élet, majd egészen a rendszerváltásig jól működő nyaralóközösségek, vállalati üdülők és csónakházak világából, az egykor több száz sport- és üdülőlétesítményből ma jó, ha öt működik. A legtöbbet eladták, lebontották és a helyükre üdülőnek, wellness-telepnek álcázott lakóparkokat húztak fel. Mata János 2008-ban elkészült, de csak most bemutatott dokumentumfilmje az üdülőpart történetét, hangulatát az egykori ?rómaisok? visszaemlékezése és családi fényképei, régi újságcikkek, archív fotók alapján eleveníti föl. Mozaikszerű szerkezete ingázik a múlt és a jelen között, a riportokban családok története kel életre, soha nem halványuló emlékek törnek elő, a sporttelepeken, a szűk kabinok környékén töltött napfényes, boldog gyerekkorok, ahol a családok csupán néhány méterre éltek egymástól egész nyáron, a gyerekek a vízparton nőttek föl, együtt, közösségben, és megtanulták szeretni a fákat, a vizet, a madarakat. Mert aki gyerekként csónakba ül, az egész életében tisztelni fogja a természetet.
A rendező a háttérbe vonulva, kevés kérdéssel, szépséges vágóképekkel illusztrálva hívja elő a városlakók egykori harmonikus, természetközeli életének emlékeit, a harmincas riportalanyoktól a száz éves hölgyig, aki még mindig ereje teljében idézi vissza a múltat. Mata megszólaltatja azokat is, akik ma is kitartanak a Római-part csodája mellett: az ingyen gyerektábort szervező családot és a sportklubot újraélesztő egykori versenyzőt, a megszállott vízrajongót, aki egy római bárkát épített meg és azon viszi a kisiskolásokat, és néhány családot, akik még mindig hajót tartanak egy bércsónakházban, pedig már a harmadik helyről álltak tovább, mert az előzőket lebontották.
Mégis, úgy érzem, a film egyensúlya billeg, hiszen a másik oldalról senki nem szólal meg. Nem találkozunk azokkal, akik az újonnan épült lakóparkokban élnek. Nem tudjuk, hogy ezekben a házakban, ahová az építési engedély kötelezően csónaktárolót írt elő, a földszinten ? ahová még rámpa is vezet a part felől ? valójában mi van. Nem derül ki, hogy ők maguk miért jöttek ide, közrejátszott-e a lakásválasztásukban a vízparti élet vonzása, hogy a gyerekeik ott eveznek-e a klubokban. Még azt sem tudjuk meg, hogy az önkormányzat miért gondolta hosszabb távon jobb megoldásnak a telkek eladogatását, mint ennek az európai viszonylatban is egyedülálló nagyvárosi víziéletnek a megtartását, továbbfejlesztését.
Akárhogy is, tény, hogy Budapest egyik kivételes vonzereje, a városközeli pihenő, nyaraló, rekreációs vízpart mára egészen kicsire zsugorodott. Természetes közege nem hasonlítható össze sem a pedánsan helyreállított, sportoknak szentelt Kopaszi-gáttal, sem a jachtkikötős Marina-parttal. Rómaiból csak egy volt, és bár csírájában még él, de a százötven évnyi virágzásnak a rendszerváltozás, a privatizáció, az ingatlanpiac egyértelműen véget vetett. Ezt a veszteséget énekli meg a film, egyszerű, hangulatos eszközökkel és finom melankóliával.
