Budapest szerbiai (meg)írója – Beszélgetés Dragan Velikićtyel

Mikor járt először Budapesten? Úgy rémlik, már az is eléggé kalandosra sikeredett…

Dragan Velikić: Abszolút! 13 éves voltam 1967-ben, amikor a pulai iskolám részt vett egy csehszlovákiai zenei fesztiválon. Nyolcvanan voltunk. Két busszal mentünk, és jött velünk egy kísérő, egy Skodával – ez még fontos lesz. Megálltunk Budapesten pihenni, a Keletinél, egy félórára. Volt nálam forint, és elindultam néhány képeslapot venni. Kétségtelen, kicsit elkalandoztam, mert úgy negyven perc múlva értem vissza, és megdöbbenésemre a buszok már nem voltak sehol! Még ma is libabőrös leszek ettől! Ráadásul csoportos útlevelünk volt, nálam nem maradt semmiféle irat. Kellett valamit kezdjek magammal és a helyzettel, ezért megszólítottam két katonatisztet, akik, úgy rémlett, oroszul társalogtak. Szerbül elmondtam nekik, mi történt, jót kacagtak rajtam. Aztán egy fagylaltos meghallotta a dolgot, aki valamiért tudott szerbül (vagy horvátul), és elkísért a talált tárgyak osztályára. Innen hívták fel a jugoszláv nagykövetséget. El tudom képzelni, hogy a konzul mennyire örült az egésznek pénteken, déltájban. De kijött, és valahogy elintézte, hogy a talált tárgyak osztályáról befogadjanak a gyermekvédelmi ügyeleten…

Odatelefonáltak a határátkelőhelyre is, jelezvén, a hiányzó gyerek megvan.

Úgyhogy a vámosok már azzal fogadták a csoportot, hogy Pesten maradtam. Ők az egyik buszon azt hitték, a másikon ülök, és fordítva. Itt jön képbe a skodás kísérő, akinek az lett a feladata, hogy szépen visszaforduljon, és eljöjjön értem. De jó sokára ért csak vissza, addig remekül szórakoztam a válogatott utcagyerekek között. Kétóránként kapott mindenki egy szál cigarettát… Még nem dohányoztam, 13 évesen nem is csoda, úgyhogy jó fiú lettem azzal, hogy az én cigimet mindig megkapta valamelyikük. Aztán megérkeztek a Skodával, és máig előttem van, ahogy megyünk át az éjszakai, üres, kihalt Budapesten. A csehszlovák határon meg már úgy fogadtak, mint valami hírességet!

Szokás szerint mindez legalább egy novella, gondolom, meg is írta már. De ennél sokkal regényszerűbb és persze komorabb az 1999-es, szintén kényszerű, de egészen más okból kényszerű budapesti tartózkodása…

D. V.: Akkor éppen A Bréma-ügy című regényen dolgoztam. Egy villamosvezető a főhőse, aki öt különböző városban élt úgy, hogy mindig villamosokat vezetett. Szabadkán, Prágában, Bécsben, Belgrádban és Budapesten. Négy várost nagyon jól ismertem, a legkevésbé a magyar fővárost. Töprengtem is rajta, mi legyen, és úgy döntöttem, hogy a budapesti rész majd picit rövidebb lesz… És akkor, néhány hónappal később, a NATO szerbiai bombázása miatt már Budapesten éltem, úgyhogy a regény budapesti része nemcsak a leghosszabb, hanem a legfontosabb is lett.

Várjunk egy kicsit: miért volt automatikus, hogy a bombázások elől épp Budapestre menekültek, nem pedig máshová?

D. V.: Az akkori feleségem filozófusként kapott egy vendégprofesszori meghívást a CEU-ra. Ez még 1998 szeptemberében történt, aminek persze én is nagyon örültem. Oda is ment, a Kecskeméti utcában kapott egy kis lakást, és minden jónak tűnt. Aztán 1999. március 24-én, a bombázások megkezdésének másnapján hajnalban én és a fiam is jöttünk, vagyis inkább menekültünk utána. Szóval a helyzet kicsit átalakult ahhoz képest, ami lehetett volna, de itt legalább biztonságban voltunk. A feleségem szerződését aztán meghosszabbították, és átköltöztünk az Erzsébet körútra, a New York kávéház szomszédságába. Végül 2000. december 21-ig voltam budapesti lakos, ha kisebb megszakításokkal is.

Miképp alakult a várossal való viszonya?

D. V.: Megvallom, nagyon mély kapcsolatom alakult ki Budapesttel, annak ellenére, hogy nem beszélek magyarul. Ez elég nagy hátrány, ám azt tapasztaltam, minden egyéb képesség, módszer, aminek segítségével megismerhetővé lesz egy város, valamiképpen kifinomodik. Az érzéseimre hagyatkoztam. És azt hiszem, elég alaposan ismerem Budapestet, mint ahogy a fiam, Vid is, aki éppúgy 13 évesen jött velem ide, mint annak idején én 1967-ben. Úgy látszik, mi, Velikićek 13 évesen kellett megismerkedjünk Budapesttel. Írtam, mert más dolgom nem volt, és emellett minden nap elmentünk egy-egy felfedező túrára. Főképp villamossal.

Fogtuk magunkat, és a felültünk a 40-es vagy 41-es járatra, és akkor végállomástól végállomásig.

Kimentünk Csepelre, például. Állítom, hogy bizonyos értelemben jobban ismerem Budapestet, mint Belgrádot, mert itthon vannak olyan kerületei a városnak, ahová sosem tettem be a lábam, mert semmi nem indokolta. De ez Budapesten akkor részben szórakozás volt, részben valamiféle elkeseredett próbálkozás otthonra lelni abban a városban, ahol ugyan szívesen, de mégis csak kényszerűen éltünk.

Milyen volt ez a „menekültélet” a villamosutakon túl?

D. V.: Hát, ahogy a mindennapok hozták. Teljesen bagatell dolgok is ide tartoznak: miképp szereztem porzsákot a porszívónkba, hogyan találtam egy rendes szabót és egy remek fogorvost a Villányi úton. Az Orosz ablak című regényemben írtam is róla, némi reklámképp… Nem beszélve az írógépemről: akkor még a régi kis Olivetti gépemen írtam, és el kellett vigyem rendbe rakatni. A Szív utcában egy olyan igazi, régi vágású mesterre leltem, amilyenek manapság már bizonyára nincsenek. Akkor ismer az ember egy várost igazán, ha van szabója, fogorvosa, szerelője, vagy nem?

És kedvenc étterme, ne ad’ isten, kocsmája…

D. V.: Naná! A Café Kör a Sas utcában. Nekem az a csúcs. Szerintem hetente 3-4 alkalommal beültem oda. Jól összehaverkodtam a főnökkel, Gáborral.

Elég hamar levette, hogy szerb létemre nem valami maffiózó vagyok, nem járok dzsippel, sőt különös embereket hozok oda, nagyköveteket és más csodabogarakat.

Talán mondtam neki, hogy író vagyok, de vagy nem tudott vele mit kezdeni, vagy nem hitte el. Aztán jóval később, öt év múlva újból beállítottam oda, az új partneremmel. Hétvége volt, telt ház. De Gábor, amikor észrevett, rögtön mondta, lesz asztal, ráadásul a galérián, a legnagyobb asztal. Dumáltunk picit, és megkérdezte, na, most mivel foglalkozom. Megmondtam az igazat: én vagyok a bécsi nagykövet. Nagy szemeket meresztett, és csak nevetett. Az biztos, hogy a végén, amikor kértem a számlát, a cetlin csak egy nagy, áthúzott nulla ékeskedett. De amikor a hely valamiféle jubileumát ülték, és Gábor csak a legjobb 50 törzsvendégüket hívta meg, én is közöttük voltam.

Fotó: Milovan Milenković
A teljes interjú az 1749 oldalán olvasható.