Csupán néhány hónapig volt latintanárunk Huleŝ Béla, mert a szovjet csapatok és Kádár „[a]pró [d]ögei” rendcsinálása folytán letartóztatták más gimnáziumi tanárainkkal együtt. Huleŝ is és a szintén letartóztatott Alaksza Ambrus is költők voltak. Huleŝ tanár úr néhány versét a Zalai Hírlapban olvashattuk 1956. október 23‑a előtt, Alaksza tanár úr még a Nyugatban publikált; ő az önképzőkört vezette, itt egyik versem kapcsán, amelyik a megyei lapban jelent meg, megkérdezte tőlem, hogy mostanában sok Heinét olvastam-e, mert arra emlékezteti. Én viszont azt sem tudtam, ki lehet a Heine… Huleŝ Béla egyik versét az ötvenedik évi érettségi találkozón még többen tudtuk fejből idézni:
„A kerékgyártó kereket csinál,
az énekmondó éneket csinál.
A jó kerék a jó után röpít,
a szép ének meg égbe felröpít.
A kerék aztán lassan elkopik.
Az énekmondó szíve is kopik.
A kerékgyártó megszedi magát;
az énekmondó kifosztja magát.” (Négy sorpár)
Egyik találkozásunkkor Huleŝ Béla megmutatta, milyen verset írt Kanizsára jövet a vonatban. A költemény számos lapon volt olvasható, szövegmondatonként egy-egy lap, az utolsó papiroson egy pont díszlett. Amikor barátommal, a költő Takács Lászlóval – ő még a gimnáziumban, az 1956 előtti években volt tanítványi kapcsolatban a két költő tanárral – elköszöntünk, le akarta diktálni a címét. Más papiros nem lévén Laci barátom az asztalon heverő Huleŝ-vers utolsó lapjára készült írni, amikor Béla bátyánk műgondtól zaklatottan felkiáltott: „Atyámfia! Még te sem látod, hogy ez a versem vége?!”
A költői műgond kevéssé volt látványos egy másik esetben. Amikor 1967 februárjában Illyés Gyula és felesége néhány napot Nagykanizsán töltött, volt szerencsém megismerni, Raffaelli Rosina Rafaela mutatott be, aki a Ranolder intézeti tanítóképző növendékeivel adta ki 1936-ban a Cantus Catholicit. A költői est után, vacsoránál Illyés dedikálta nekem a Dőlt vitorla című kötetét. Előtte azonban Kozmutza Flóra asszonynak adta át, aki, föllapozva a könyvet, öt helyen – fejből! – javította a sajtóhibákat: sorcserék és -hiányok, az a névelő pótlása stb. A dedikáció előtt Illyés belelapozott a könyvbe, megnézte a javításokat.
A szövegmondatok befejezési jeleinek is van története. A Halotti beszéd és könyörgés lejegyzője a Pray-kódexban pontokat alkalmazott, amelyek után vagy kis kezdőbetűs, vagy nagy kezdőbetűs és pirosra színezett betűt alkalmaztak:
„Latıatuc feleym ſumtuchel mic vagmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc. Menyı mıloſtben terumteve eleve muv ısemucut adamut […]” (Sermo super sepulchrum)
A pont írásjel gyanánt a befejezettséget jelzi, ez a jelentés a nemzeti nyelv számos rétegében használatos. Radnóti Miklós szaknyelvű tanulmánya is ad erre példát:
„[Kaffka írói fejlődése] a Csendes válságoktól A révnél-ig tart; a lélekábrázoló novellától a társadalmi novelláig, sőt ezen túl a mese felé vezet. Felé csak, mert fejlődése közben pontot tett halála.” (Kaffka Margit művészi fejlődése)
A pont írásjel lezár, befejez nyelvi szerkesztményeket, hasonlatként lehet tehát használni a közvetlen írásbeliségtől függetlenül, illetőleg az abban lévő szerepére utalva. Illyés Gyula a dunántúli puszták cselédjeinek sorsáról szóló művében írja:
„Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze.” (Puszták népe)
Az arculcsapással ellentétben a befejezettség érzése persze másféle is lehet, ha valamilyen örvendetes dolog történéséről esik szó. Radnóti Miklós azt a verset mondja boldognak, amelynek végén „szusszanó arany pont” van, mint hasonlatában a nő nyakán lévő arany(szőke) konty lehet
„Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után. (Este a kertben)
Juhász Gyula a csak önmagukról szóló költőket (Petőfi módján) ítéli el:
„Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj,
S ha minden második szód végtelen,
De érdekelsz te tündöklő kicsiny pont,
Ha önfényed ragyog szemben velem. (Vojtina uj ars poetikája a fiatal költőkhöz)
Ugyanez a nézet jelenik meg Weöres Sándor költeményeiben:
„[…] vesd le nagy‑költőségedet, ormótlan sárcipődet
szolgálj a géniusznak, add neki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.” (Ars poetica)
⁕
„Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont.” (A teljesség felé. Tér és pont)
A pont ’jelentéktelen személy’‑t is jelenthet. Kassák Lajos szövegművében ennek is megfelel a szó, de célzás is lehet a legendás arkhimedészi pontra, amelyből a szürakuszai tudós ki tudta volna mozdítani sarkaiból a Földet:
„Városok fekete tavaiban fürdetjük
életünket néha felénk hajolnak a dol-
gok hogy megsimogassanak néha kiál-
tunk néha jégoszlopok alszanak ben-
nünk mozdithatatlanul
egészen kicsi pont vagyok
ó jaj jaj […]” (25 új vers, 43)
1832 óta a magyar írásmód és benne a pontok, vesszők és egyebek használata tudós testületek ajánlása alapján egységesül valamelyest:
„Nem akarván […] a’ Társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy el szabásokat, midőn tulajdon személyükben állnak elé munkájokkal, általlásukhoz képest követhessék.” (Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai)
Füst Milán névaláírása után mindig pontot tett. Összes verseinek kötetére 1969-ben a kiadó rá is nyomtatott tőle ilyen aláírást:
Kassák Lajos ponthasználatának egyéni jellegéről számol be Bogár Edit tanulmánya:
„A kérdőjelek elszaporodása azt is jelzi, hogy a kérdés fontosabb lett, mint a válasz, s ha a pont helyén kérdőjel áll, az alkotó rejtélyesebbé, agresszívebbé teszi vele a költői üzenetet. Kassáknál ez a folyamat ellentétes, ő a bizonytalanságot jelző kérdőjelnél szívesebben használ pontot.” (Központozási jelenségek Kassák Lajos verseiben)
A magyar írásrendszer némelyik (latin eredetű) betűjén két egymás melletti pont van, Tamási Áron megírja, hogy ez is tudnivaló:
„Az én irodám ajtaja előtt egy-két ámulót rendesen találok ilyenkor. Ugyanis az üvegajtóra magyarul és románul is ki van írva egy-egy kereskedelmi vezényszó. Az ámulók tekergetik a fejüket s nem akarják elhinni, hogy ennek az írásnak is lehet azért valami értelme. Silabizálják és és próbálgatják, amit magam mosolyogva élvezek de aztán ők röhögnek egyet udvariasságból, s továbbállanak. Jó esetem volt a mázolóval is, ki ezen idegen írás megszerkesztésénél három pontot tett az »o« betűre, s az »ü«-t egészen karóba húzta két vonással, a gyilkos.” (Bajszerző nagyvilág)
Talán ennyi pontoskodás után most már illő pontot tenni e témaszál végére.
