Függünk tőle, de uralni is akarjuk a vizet
Az ember és a víz kapcsolata törékeny és sérülékeny, ugyanakkor egyszerre lehet idilli és harmonikus, pusztító és végzetes vagy kizsákmányoló is e kötelék. A Capa Központ Hullámtörés című kiállítása a vízhez való kapcsolódásunkat mutatja be hat fotográfus művein keresztül.
Hat fotóesszét látunk izgalmasan fluidáló installációkban. A lineáris rendezés lehetővé teszi, hogy a sorozatok történetté álljanak össze a fejünkben, a vertikális elmozdulások pedig a hullámzás érzetét keltik bennünk. A kiállított anyag ráébreszt, mennyire változatosan kapcsolódunk a vízhez, milyen sokféle formát ölthet a természetben és a mindennapjainkban, s mennyire ambivalens a hozzá fűződő viszonyunk. Függünk tőle, de uralni is akarjuk, és csak nagyon ritkán alakul úgy, hogy organikus egységben létezünk vele, vagy képesek vagyunk meglátni nagyságát, és alárendelni magunkat akaratának.
Nem meglepő, hogy klímavédelmi, éghajlatváltozással kapcsolatos jelenségek is előkerülnek a tárlaton, mind lokális, mind globális szinten. Bácsi Róbert László fotóesszéje például Nicaraguába repít minket, és arra mutat rá, hogy míg régen a kakaóbab a természetes környezetében anélkül létezett, hogy külön öntözéssel kellett volna életben tartani, az esőerdők pusztítása miatt ez már nem lehetséges, ami le is szűkíti a termelhető mennyiséget, hiszen nem mindenhol van folyó vagy tó, amelynek vizével öntözhetnének. E fotók azonban a Nicaragua-tó közelében élők mindennapjairól mesélnek: arról, hogy milyen kemény munkát jelent a tó adta lehetőségekből megélni, valamint hogy milyen sokféle módon hasznosítják a vizet: halásznak belőle és mosnak benne, isszák, és öntöznek is vele. Az esszé arra is rámutat, mennyire ki vannak szolgáltatva az itt élők a víznek, megélhetésük és életük egyaránt a tótól függ.
Molnár Zoltán fotói a víz közösségépítő erejéről szólnak: a művész a Föld legkülönbözőbb területeiről készített képein azt vizsgálja, mit is jelent a víz közelében élni, hogyan teremt az emberek között kapcsolatot, ha karnyújtásnyira van egy folyó vagy épp a tenger. Lírai, csendes, olykor melankóliával átitatott fotók ezek, a víz hatalmas kiterjedése az ember kicsinységével sokszor izgalmas ellentétet képez, máskor pedig a víz hiánya, az aszály okozta problémák kerülnek felszínre.
Zoltai András Indiában készült, klímaváltozással kapcsolatos sorozata a Brahmaputra folyó környezeti problémáit vizsgálja. Ahogy az alkotó egy interjúban elmondta: „A világjárvány előtt kezdtem el foglalkozni az Északkelet-Indiában elterülő Brahmaputra folyóval és az árterületen élő emberek életével. A folyó ökológiai egyensúlya lassan felborul, és emiatt rendkívül instabil a térség helyzete. A klímaváltozás okozta egyre váratlanabb monszunidőszakok és az ezzel járó árvizek veszélyeztetik az ott lakó emberek lakóhelyét.” A sorozatnak külön izgalmat ad a víz szentségének vizuális megjelenítése: Zoltai számos fotóján láthatóvá válnak a folyóhoz kötődő szertartások.
Kállai Márton Feloldódó létezés című fotóesszéjében hosszú évek óta követi a Kárpátalján található Aknaszlatina összetett és rétegzett társadalmi, ökológiai és gazdasági helyzetét: az ukrajnai település a sóbányászatáról volt ismert, azonban a bányák szerkezete egyre instabilabbá vált, a Tisza beszivárgó vize, valamint a terület határainak ismételt átírása is problémákat okozott. A helyiek a turizmus segítségével próbálnak túlélni. Kállai fotóin a vidék kizsákmányolása, folyamatos pusztulása jelenik meg, amely egyre bizonytalanabbá és kiszámíthatatlanná teszi az ott élők mindennapjait. A fotók egyediségének része, ahogy a szocreál múlt találkozik a jelennel.
Balázs Zsolt fotói rámutatnak, hogy az éghajlatváltozás nemcsak az egzotikus világokat, hanem például az Alföldet is érinti. A Tisza szabályozásának negatív hatásait mutatja fel, az installáció pedig nagyon mozgalmassá lett attól, hogy Balázs a dokumentarista fotók alá helyezett néhány olyat is, amelyeken a mintázatok dominálnak. Az egyiken megkövesedett madárlábnyomok idézik meg a folyó emlékét, a másikon pedig egy műanyag terítő ornamensei kerülnek a középpontba, amelyek a több évtizeddel ezelőtti vadvilágot jelenítik meg, azt a gazdagságot, ami ma már csak az emlékezetünkben lehet jelen.
Végh László alanya is a Tisza, képei a folyó ősi erejét, misztikumát tükrözik. A sorozat legérzékenyebb darabja talán az, amelyen Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke vízkereszt ünnepe alkalmából Szolnoknál megszenteli a folyót. E fotó éles ellentétben áll az aszályt ábrázoló képekkel.
A tárlat problémaérzékeny, lokális és globális jelenségeket jár körül. A képek közösségek és egyének életének pillanatait rögzítik, azt is világossá téve, hogy az ember a természet elválaszthatatlan része, szerves egységben van vele, akár idomul hozzá vagy ellenáll neki, élvezi lehetőségeit vagy elszenvedi adottságait.
A kiállítás augusztus 25-ig látogatható a Capa Központban.
