„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”

Robert Capa, a világ legismertebb fotográfusa elsőként szülővárosában, Budapesten kapott állandó kiállítást a róla elnevezett fotógráfiai központban. A tárlat az első megbízásaitól az indokínai háborúban utolsóként elkattintott felvételig mutatja be az életművet.

A kiállítás anyagának alapját az a sorozat adja, amit fotográfus öccse, Cornell és monográfusa, Richard Whelan válogatott ki a hagyaték közel hetvenezer negatívja közül. A Master’s Set nevű kollekció 937 kópiát tartalmaz, és az a különlegessége, hogy ebben a méretben és technikával mindössze három széria nagyítás készülhetett. Az első kettő New Yorkban, illetve Tokióban található, míg a harmadikat, amit 2008-ban vásárolt meg a magyar állam, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Múzeum kezeli. Ennek a képeiből állt össze most ez az állandó kiállítás, amelynek fotóit műtárgyvédelmi okból nagyjából másfél évente cserélni fogják.

Erről Kőrösi Orsolya, a Capa Kortárs Fotográfiai Központ vezetője is beszélt lapunknak.

A kiállítás Capa első megbízásaival indul – politikusokról készült portrék sorát látjuk, amelyek itt attól válnak izgalmassá, hogy érzékeltetik: az emelvényen minden nagy ember nagyjából hasonló gesztusrendszerrel kommunikál. Nagyra nyitott szájak, elszánt tekintetek, intenzív karmozdulatok jellemzik őket, és így, egymás mellett szerepeltetve le is lepleződnek, láthatólag bizonyos mértékig mind szerepet játszanak.

Ez az az időszak, amikor Capa még Friedmann Endreként, egy fotóügynökség megbízásából dolgozik. A következő falszakaszon azonban már ott látjuk a közös portréját szerelmével, Gerta Pohorylle-lel (művésznevén Gerda Taróval), akivel 1936-ban megalkották a hírneves amerikai fotóriporter, Robert Capa legendás alakját. A felvételt Capa édesanyjának küldött levele egészíti ki, amelyben beszámol arról, hogy új művésznevet vett fel. Ezután pedig az egyes helyszínekre fókuszálva haladunk az időben, és követjük végig a haditudósító útját Spanyolországon át Indokínáig.

Az első nagy tér a spanyol polgárháborúval foglalkozik: ezek a felvételek hozták el Capa számára az ismertséget. Különlegességük, hogy nem általánosságban szólnak a háború borzalmairól és brutalitásáról, hanem az egyén szemszögéből mutatják meg, mit jelent lövészárokból rálőni embertársunkra. Embereket látunk, akik nem akarják ezt az egészet, a tűzszünetben született barátságokat; férfit, aki talán utoljára lehel csókot gyermeke arcára, az utcán lélekvesztetten menekülő nőket... De mosolygó ajkakat és nevető tekinteteket is, amelyek azt jelzik, hogy a külvilág borzalmai nem szüntetik meg a boldog pillanatainkat, nem tudják az egyénből kiölni a tüzet.

Egy kisebb beugróban Capának a második kínai-japán háborúról készített felvételei láthatók. Az a 15 éves gyerekkatonát ábrázoló felvétele is, amely a Life magazin címlapján megjelent. A felszegett fejjel, önérzetesen felfelé néző fiú tekintete megrendítő. Bátorsága előtt meghajlunk, ám elborzadunk attól, hogy a háború milyen gyorsan felnőtté teszi az embereket.

A következő állomás Mexikó, ahova Capa a Life megbízásából érkezett, hogy az elnökválasztásról tudósítson, ám végül ott is „háborús” tudósítóvá vált: a választások napján kitört fegyveres zavargásokról az ő felvételei segítségével kaphatunk hiteles képet. Megörökítette az első halálos áldozatot, az utcára vonuló tömegeket is, az egyént és a népet egyaránt. És Trockij haláláról is tudósított.

A kiállítás alsó szintje második világháborús felvételekkel indul. Találunk köztük olyanokat is, amelyek jelzik, hogy a borzalmak nemcsak a frontokon hatottak, de a mindennapi életet is teljesen felborították. Installáció és a magasban futó vetítés erősíti fel a képek atmoszféráját, a D-nap elmosódott alakjai a történések gyors voltát jelzik.

Ezt követően, 1948 és 1950 között Izrael mindennapjait örökítette meg. Bevándorlók, holokauszttúlélők, menekülttáborokban élő családok mindennapjainak apró mozzanatait látjuk; várakozó, kétségbeesett, olykor pedig fájdalmas tekinteteket.

1947-ben a Szovjetunióban járt, 1948-ban pedig rövid időszakot töltött Magyarországon. Ahogy a kiállítás szövege írja: „Capa fényképezett többek közt az általa oly jól ismert V. kerületben: az omladozó Vigadó előtt, a romos pesti szállodasoron a Dunakorzón, a Kossuth téren a Parlament előtt, de a Duna másik oldalán is. Ott volt a Városligetben a Budapesti Őszi Vásáron, a 100 éves a Magyar Honvédség emlékünnep megannyi helyszínén és a Déli összekötő vasúti híd avatásán. Zsánerképei nemcsak a főváros mindennapjait örökítették meg, társaival együtt bejárták a Balaton környékét, Keszthelyt, Kecskemétet és Ceglédet.”

A kiállítás utolsó szakasza megmutatja, hogy Robert Capától nem volt idegen az élet napos oldala sem. Empatikusan tudósított a háborúk borzalmairól, de képes volt megmutatni azokat a derűs pillanatokat is, amelyek még a legszörnyűbb években sem nem tűntek el teljesen. A Holiday magazin megbízásából Európát járva a társasági élet eseményeit, a szórakozás helyszíneit, modelleket, filmszínészeket és világhírű képzőművészeket fényképezett. 1948-ban Picassót és családját, egy évvel később pedig Matisse-t is fotózta.

A kiállítás az utolsó missziójával, az első indokínai háború során készített felvételeivel zárul. Látható az utolsó képe is, amit közvetlenül az előtt kattintott el, hogy taposóaknára lépett volna. Híressé vált mondása szerint „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”.

A kiállítást négy kisebb kiegészítő terem gazdagítja, amelyek extra információkkal egészítik ki a kronológiát. Az első térben Robert Capa gyermekkorába, családi hátterébe leshetünk be, a következő a hírnevéről tudósít, a harmadik 41 pontban összegzi az életét, míg a negyedik fotótechnikai érdekességeket taglal.