A művészetek városa

Egy gyönyörű téren, a Szent Rókus-templom előtt találkozunk Velencében. Miért éppen ezt a helyszínt választotta?

A Frari, amely mellett a San Rocco-templom található, Velence egyik legszebb temploma, bár kicsit dísztelen. A ferencesek töltötték fel ezt a helyet, és hozták létre ezt a hatalmas templomot, ahol ma is nagy társasági élet zajlik. Érdemes bemenni és megnézni Tiziano oltárképét, amelyet a ferencesek évekig nem is mertek kifüggeszteni, mert olyan érzékien szép, hogy az még itt, a színek városában is túlzásnak hat. Magyar szempontból különleges a San Rocco-templom bejárata. Itt található Gellért püspök, mellette pedig az Orseolo-család egyik tagjának, II. Orseolo Péternek a szobra, akinek a velenceiek nagyon sokat köszönhetnek. Ahol pedig most beszélgetünk, az a Scuola Grande di San Rocco épülete, amely a festők céhe, úgynevezett testvérisége volt, és Tintoretto-képek díszítik. Ma már nem annyira művészetszervezéssel, hanem inkább az idegenforgalommal foglalkoznak.

Ezek a scuolák kissé idegenül csengenek ma, vagy nem?

A velenceiek többsége, főleg az idősebbek és a kispolgárok, még ma is rendszeresen látogatják ezek többségét. A ?testvériségek? egyszerre voltak iskolák, bankok, jótékonysági intézmények, szakmai szervezetek. Bármilyen hihetetlen egy ennyire posztmodern városban, mint a barokkos és közben mégis 21. századi Velencében, még mindig középkori szervezési formák mentén éli életét az itteniek többsége. A társas élet is a szentek védnöksége alatt zajlik. Az iskolás gyerekek még mindig plébániák patronátusaiba járnak focizni, bulizni, szülinapozni. Máshova amúgy nem is járhatnak, Velencében kevés a játszótér és a sportpálya ? a patronátusok és a scuolák arra is jók, hogy elbújjanak a turistaáradat elől. Nagyon érdekes, hogy itt az íróknak hagyományosan nincs ?testvérisége?. Talán jellemző ez egy olyan városra, ahol a muzikalitás és a zene a legfontosabb kifejezési formák közé tartozik, az irodalom és a filozófia viszont kevésbé. Felületesen tekintve úgy tűnik, mintha a velencei társadalmi békét a szólásszabadság korlátozása biztosította volna. De akárhogy is volt, Kelet-Közép-Európa egyik legstabilabb rendszere alakult ki, amely a 8?9. századtól Napóleon bevonulásáig nagyon kiegyensúlyozottan működött. A kreativitás leginkább a festészetben és zenében csúcsosodott ki. Jellemző, hogy a Santa Maria Gloriosa dei Frari-bazilikában a legnagyobb képzőművészek, mint Tiziano és Canova, és a legnagyobb zeneszerzők, mint Monteverdi, híres sírjai találhatók. Most egyébként Monteverdi születésének 450 jubileumát ünnepeljük, a város szebbnél szebb zenei programokkal ünnepli szeretett fiát. Monteverdi sok csalódást és sikert ért meg ebben a városban.

Hogyan került a városba?

Kaptam egy tudományos ösztöndíjat, emellett a kiadó is támogatta, hogy jöjjek ide alkotóként, ráadásul a munkahelyem, a Károli Gáspár Református Egyetem is nagylelkűen hozzájárult ahhoz, hogy tömbösítve tartsam meg az óráimat otthon. Egy nagyon kedves és művelt velencei hölgy, Inge néni vendégszeretetét élvezve három és fél hónapig tudtunk maradni a kislányommal. Nagy szó, hiszen Velence Európa egyik legdrágább városa. Meg az egyik legérdekesebb is ? örülök, hogy a lányom itt járhatott három és fél hónapig általános iskolába. Most az utolsó napon vagyunk, de remélem, még visszajövünk. A hosszas tartózkodás végén hatalmas nosztalgiával gondolok Szerb Antal hősére, aki a velencei vasútállomáson, a nászútján ott hagyta az ifjú feleségét, hátrafordult, és átköltözött a képzelet birodalmába. Sok ellentmondás van ebben a városban, Velencében, ebben az eleven időcsapdában, és nagyon nehéz ettől elszakadni.

Milyen kutatással töltötte az elmúlt három és fél hónapot? Talán mondani sem kell az olvasóknak, irodalommal és történelemmel is foglalkozik, szépíróként is ismert, de írt már például könyvet a krimik filozófiájáról.

A kora középkori scuolák történetével és az Orseolo-dinasztiával foglalkoztam, tehát sokat jártam könyvtárban. De persze az ember mindig nehezen tud parancsolni a közlésvágyának, ezért az egyik portálon egy útirajz-sorozatot írtam a városról. Most arról is szó van, hogy ezek az esszék valamikor majd egy kötetben is megjelenhetnek. Történelem szakosként az egyetemen még keveset foglalkoztunk a középkori mindennapi élettel, amely ebben a városban ? ma is ? artisztikus formában tárul fel. Ma is nagyon elbűvölő, ahogy a velencei polgárok élnek, akik délelőtt a bankban dolgoznak, délután a patronátusokban, a keresztény közösségi helyeken epres süteményeket sütnek, este pedig elegánsan felöltöznek, és elmennek egy-egy fogadásra. Szemben a mi társadalmunkkal, itt az idő különböző rétegei ellentmondásmentesebben kapcsolódnak össze.

Már többször említette, hogy az első hódítóra egészen Napóleonig kellett várniuk a velenceieknek. Az a gazdagság, amelyet felépítettek, mintha az utcákon ma sétáló velenceieket is áthatná.

Valóban létezik egyfajta dölyf a velenceiekben, hiszen a világ egyik legkülönlegesebb városának polgárai, egyenes ágú leszármazottai azoknak, akik egy hatalmas birodalmat hoztak létre a középkorban. Velence az a különleges hely ? és ez nekünk, kelet-európaiaknak nagyon furcsa ?, ahol a pincér és a szállásadó is nagy valószínűséggel gazdagabb, mint te, aki igénybe veszed a szolgáltatásait. A gazdagság és kiegyensúlyozott életszínvonal egy nagyon stabil társadalompolitika eredménye. Velencében középkorias értelemben nagyon is tudatosan törekedtek a társadalmi szolidaritás megőrzésére. És ez ma is érezteti jótékony hatását. Nincs hajléktalan, nincsenek igazi társadalmi különbségek. Vagy van ennek a városnak elit negyede? Nincsen. Már csak a földrajzi adottságok miatt sem különülhettek el a szegények és a gazdagok.

Milyen különleges helyeken járt a kutatása után, például ahova magyarok alig jutnak el?

Elég kevés magyar fordul például meg Torcellóban, amely igen kicsi sziget Velence mellett. Ugyan viszonylag nagy a kiterjedése, jelenleg csak ötvenen lakják. Úgy hiszik, hogy azok a házak, amelyek most Velencében állnak, először Torcellóban épültek fel, míg ez a sziget (amolyan ős Velenceként) el nem mocsarasodott. Akkor lebontották a házakat, és Velencébe szállították a téglák. De ezen téglák többségét is úgy lopkodták össze a szárazföldről, hiszen a velenceiek római romok maradványaiból építették fel a házaikat. A ?háznak? valami hihetetlen kultusza él Velencében. Még az egyetemet sem a Foscari családról, hanem a Ca? Foscariról, tehát a Foscari család házáról nevezték el. Mintha a ház amolyan középkori felettes én lenne. Mindegyik épület egy családregény. A ?nagy családok? többsége amúgy a népvándorlás-kor viharai miatt költözött ki a tengerre. Attilának és a többi nomád vezérnek nem voltak jó hajói, csak lovai.

Nagyon érdekes az Attila-fogalom története Velencében, különösen Torcellóban, ahol még az étterem is az ?Attila trónjához? nevet viseli. Az Árpád-kor második felében Anonymus miatt terjedt el a hun-magyar rokonság gondolata, szép lassan mi lettünk ?Attila népe?. Mikor Napóleon elfoglalta Velencét ? micsoda trauma volt ez! ? új Attilának nevezte magát. Miközben ?Attila népét? épp egy velencei, Gellért püspök térítette meg.

Van-e kedvenc helye a városban?

Ebben picit Szerb Antallal értek egyet, miszerint Velence megtestesíti a kamaszkor álmát, ahol minden négyzetcentiméter jelent valamit. A múltnak ezt a hihetetlen varázsát vagy sűrűségét még a lányom iskolaépületében is látom, ahol a tornaórákon egy hajdani nemesi palota első fogadótermében zokniban ugrálnak. Szinte minden négyzetcentiméternyi hely része ezeknek a varázsosan összefonódó történetének. Ami számomra talán mégis az egyik legszebb és legérdekesebb tér, az a Frari, amely első látásra szegényesebb, mint a csodálatos palotákkal tarkított Szent Márk tér, de tulajdonképpen művészet és társadalom érzékeny viszonyáról mesél.

Velence nem biztos, hogy az a város, ahol mindenki tehetséges festő vagy zeneszerző lett, de létrejött egy olyan társadalom, amely saját különösségét a festészetben és a zenében ismerte fel.

Min dolgozik jelenleg?

Most a Fordított idő második részén dolgozom, amelynek bizonyos fejezetei Velencében játszódnak, abban a városban, amely abszolút birodalmi központ volt a 8?9. században, de egyszersmint hihetetlen hely az északi barbárok szemében. Hallottak róla, hogy lebeg egy város a tenger szélén, de mégis ?elképzelhetetlennek? tartották. A regény ebben a városban játszódik majd, és egy kora középkori kalandorról szól, aki itt próbál meg új életet kezdeni, nevet és identitást váltani, és egy félig-meddig rabszolgaként idekerült északi hercegnővel kalandba bocsátkozni.

Megérintette-e más témaötlet, amíg itt dolgozott, kutatott?

Velence annyira érdekes hely, hogy még krimit is érdemes lenne írni belőle. A Canal Grandén olvashatjuk a molinókat, miszerint nincs maffia a városban, Velence ?sacra?, azaz ?szent hely?. Mégis érdekes pletykák születnek az idősebbek behálózásáról, az ingatlan ugyanis hatalmas érték a városban. Velence mindig is ?öreg város? volt (a fiatalokat ? a társadalmi béke kedvéért ? gyakran elküldték kalandozni, üzletelni, ?követeskedni?), és ma is nagyon sok idős ember él ? akik gyakorlatilag aranybányákon ülnek, azaz hihetetlen értékű lakásokban laknak. Itt is van ?öregezés?, csak másképp, máshogy, mint Kelet-Magyarországon.

Takács Erzsébet

Fotó: Csákvári Zsigmond