Cirill idő

A Bárka Színházban ígéretes a Csehov-darab elnyújtott előjátéka. Tragikus iróniát lebbent, ahogy hangsúlyosan kerül fel a szegre ama "csehovi" puska, melynek ravaszát a dramaturgia tudvalevően a negyedik felvonásban húzza meg. A szinte a falakból előolvadó szereplők haláltáncszerű megjelenése rájátszik a félhomály kirajzolta tárgyi világ lerobbant századvégiségére, a mába érő tegnapra. A körvonalak, suhanások azzal biztatnak: a kis társulatban tökéletesen ki lehetett osztani a Sirály szerepeit.

  A kezdő színésznőként felszabadulni, felrepülni vágyó Nyina (a címszereplő), valamint a Szorin-udvarházban élők és vendégeskedők közelebbről-távolabbról a Sirály-lány drámájához igazított története a sikerült részletek ellenére sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Gados Béla iszákos Samrajev jószágigazgatója megtelepszik az otromba basáskodásban, Kardos Róbert a jelentéktelenségig triplázza a papucsférj Medvegyenko kisszerűségét, Ilyés Róbert passzív mogorvaságban landol Dorn doktorként, Varga Anikó Polina Andrejevnájából kifakul az eleinte zöld tigrismintás ruhát viselő asszony elszántsága, Seress Zoltán pontos ívű Szorin-alakításánál nyomatékosabb a roskatag, öreg férfi ünneplőjén fityegő két érdemérem, Tompos Kátya a fekete, hosszú bőrkabátot, csosszanó fekete bakancsot váratlanul félig narancssárga ruhára cseréli, s épp boldogtalanságának, szerelmi reménytelenségének fokozódásával húzódik vissza egyre inkább a szesztől. Valamennyi alakközelítésnek kipattintható a magja, sejthető a konvenciók lerázásának igénye, kétségtelen a kultúrája - de mind lemaradnak önmaguk mögött.

Meglehet, azért is, mert a bemutató egésze képtelen kitölteni a hatalmas lomtár díszlet dimenzióit: Khell Zsolt terve mindinkább a fölöslegességekbe szikkad. Elhagyott laktanya, lepusztult falusi iskola, özönvíz előtti művelődési ház, ahol vagyunk? A vén Szaratov hűtőszekrény (rajta a limlomokkal körülvett szamovár), a rozsdás lavórok, kannák terhelte három (azaz négy) szutykos vízcsap, a saját fénytelen kékségébe tompult őslény Rakéta porszívó valóságosan és jelképesen is alig avatkozik a játékba. A felcsapható moziszéksor-töredékekkel, a cirill betűs Andrej Rubljov-plakáttal, a kacatok különféle kazlaival sem sokkal jobb a helyzet. Kellékek, játékszegletek kényszerülnek emigrációba. A helyre kis színpaddal bíró óriási terem értelmetlenné teszi a semmibe ködösített vidéki tó, a tó mellett évekig verdeső tószínpad (az életre kelt és elhalt színház) csehovi emlegetéseit. A mondott itt és a látott itt nem ért szót. Nem tárul fel új jelentés az elhagyásban, kicserélésben, következetlenségben. Kifelé nyíló ajtó belülről való elbarikádozása, a családi lottó játékasztalának  már-már templomi gyertyatömkeleggel történő megvilágítása (miközben oldalt takarékos üzemmódban pillednek a fürdőszoba villanykörtéi), és a többi: rendezői önkény, figyelmetlenség, éca. A divatjamúlt csillár égői közé csavart egyetlen piros izzó vérszivárgása, a tömzsi falióra vonalcikkanásnyi sirálydísze, számos működő ötlet kárpótol mindezekért. Nagyjából egyensúlyt mutat a mérleg a bosszantó és felemelő megoldások között.

Nehezen értelmezhető, mi célja lehetett Szásznak az orosz színmű szovjetességével? Hányan értik a felhullámzó poszt-Viszockij könnyűzene, énekelt vers cirill sorait? ("Ki mondta, hogy meghalt a föld...?" - az írópalánta Trepljov mondja majdnem ezt félbeszakadó - színésznő anyja és a többiek szemének nyitogatására szánt - darabkezdő világvége-darabjában.) Világos-e a szláv (egyház)zenei ikonok üzenete? Messze van-e ide az áhított centrum-Moszkva, vagy közel...?

Benedek Mari jelmezei áthidalják az időszakadékokat, a jellemkanyonokat. Az Arkagyinára adott fehér utazóköpeny prémjének pávatoll színei, a harmincas éveire már hamuhajú Trigorin mindenestül szürke ruhája tökéletes. Varjú Olga a hétköznapi színésznőséget nem erőltető érett színésznő, Alföldi Róbert az íróságot értékén kezelő népszerű író: Arkagyina és Trigorin érdekszerelme sikeréhes és alkalmanként rátarti, ám illúziótlan művészlétben vegetál. Viaskodásukban a hódító testét még egyszer próbára tevő középkorú asszony félmeztelenkedése előkészítetlen. Varjú Olga nem az öltönyös szeretőnek, nem is Arkagyina-önmagának, hanem a közönségnek kell vetkőzzék. Ha lávázza szövegét, Alföldinek is meggyűlik a baja a játék tüzével, kráterével.

A Bárkában nem művészdráma a Sirály (legalább ennyire szerelem-, idő- és fölöslegesség-dráma), mégis természetes, hogy Nyina és Trepljov szólamaiban az "igazi" művészet mint megváltás, életmegoldás csillan fel. Bognár Gyöngyvér m. v. igen messze jár a delejező Sirályságtól, karcos közléseit iparkodás és izgatottság löki világra. Balázs Zoltán romantizáló, ernyedt energiája előnyösebben beválik, mint véres fejű dühkitörése. A száj- és testtépő csókok ebben a párosban sem hitelesek. Annyira sem, amennyire e távlat, hitel nélküli, ideakoholó életekhez kellene.

A színlap szerint Csehov darabját nem fordította senki. Egyik magyar tolmácsoló nevét sem tüntetik fel a Bárka (a kecskeméti Katona József Színházzal közösen jegyzett) premierjének internetes "szórólapjai" sem. (Az egyiken egyébként frappáns tézisek találhatók a mű értelmezéséhez, rávilágítva arra, mi valósult meg félbe-szerbe az elgondoltakból). Nem baj, a sirályos, tömzsi óra úgyis a maga nyelvén - a kisiklott jelen nyelvén üt. Több szereplő is odalép a szerkezethez, kinyitja kerek üveglapos ajtaját, állít a mutatóin, ütteti - ami azonban kizökkent, az kizökkent, és Szász János vontatottságban csapongó, felemás rendezésének tanúsága szerint sem a Hamlet-Trepljov, sem más nem született helyretolni az időt.