 |
| |
A kellékes kitűnő, mindenestül színházi alapötletéhez most már csak egyetlen kellékre lenne szükség: mono-drámaként eljátszható darabra, valamelyest érdekes, koherens emberi sorsra. Ez az, ami - akárcsak a legtöbb hasonló egyszemélyes ötletszínműben - nincs Eberhard Streul, illetve az átdolgozó Parti Nagy Lajos színpadán. A pompás szituáció-alapozás, a feszes kezdés elfoszlik. Egy kellékes naplójává egyszerűsödik - ahelyett, hogy gogoli vagy más módon bonyolódna. Az emlékek nem csekély részben Kern András le nem becsülendő személyes színházi emlékei. S az csak természetes, hogy memóriájának fotóiból, az anekdotikus hangalbumból (meg az így-úgy szellemes darabféleségből) az utánozhatatlanul sokoldalú művész, az évtizedek óta megtapsolt parodista tökéletes biztonsággal válogat. Angol, orosz, német, kínai, japán nyelvű színjáték-karikatúra? Pliszeckaja-kifigurázás lámpaernyőselyemből tekert rózsaszín szoknyában balettozva? Gábor Miklós majdnem fél évszázaddal ezelőtt hódító Hamletjének, Greguss Zoltán gyakran a súgóra hagyatkozó egykori Claudiusának, a legendássá lett Shakespeare-előadást színre állító Vámos László kifakadásának imitáló felidézése? Kern magabiztos nevettető, s elég keserű bohóc ahhoz, hogy az ironikus nosztalgia a színészi-színházi mulandóság mementója is legyen. Más kérdés, hogy a bemutató közönsége - a közönség fiatalabb része - látszólag csak tétován ismerte fel, ha felismerte a klasszikus nagyok utánzott hangját, pedig például Gregussból még egy kiadós Örkény-repetát is kapott, a Macskajáték Csermlényijét.
Öreg hiba, hogy A kellékesben valami csodadarabot kellékezhet a másnap esti előadás tárgyait, rekvizitumait bekészíteni akaró (mert holnap "csúsztató") kellékes. Minden eszköz Kern keze alá dolgozik. Koponyától (Hamlet) bőröndig (Az ügynök halála) a fél világirodalomhoz, a Kern András által eljátszott vagy el nem játszott szerepek garmadájához akad előkészített alkalmatosság. Oda a véletlen találkozás, a rendkívüli este mágiája. Nem a semmiből, hirtelenjében kell megteremteni a mesélés eszköztárát: eleve ott terpeszkedik, előre hirdeti magát minden. Ennek megfelelően a zsúfolt polcról le-leemelt kellékek vizsgáznak a legrosszabbul Iványi Árpád egyébként jótét módon szinte üres, kibelezett díszletében.
A látványegyüttes majdnem minden eleme csak illusztrációul szolgál. Kérem, az esetlen színész ilyen ügyetlenül rántja ki hüvelyéből a lendület kedvéért beolajozott kardot (kirántja, elhajítja), a germán színjátékos kettős fogsorral vicsorítva harapja a szavakat (műanyag poharat kap fel, beleharap), Claudius bácsi reflektorfényt kért a súgóra, hogy aztán még így se tudja leolvasni a szavakat az ajkáról (felkattint egy zseblámpát, szájára világít). Súlyos, elsősorban engedékeny rendezői kézre valló vétés ez, mert nem készteti a színészt az alakítás koncentrálásának bensőbb, takarékosabb fajtájára. Holott Kern akkor megejtő, amikor - híven a kellékes egész elpackázott, kibicsaklott életéhez, köztudottan a múlt hétig (...) folytatott, kézremegtető alkoholizáló életmódjához - szűkre vonja mozgáskörét. Ha behúzódik az árva figurába, s nem kikacsintgat az alakból. Bieder a zsúrasztalt megkerülve tett ismétlő, fölösleges körei - ahogy az egyik anekdotát lepecsételi, s máris az újabbat kezdi - szegényes formai rajzolatként hatnak, még Kern laza, esendőséget sugalló járásával is. Konferansziék mozdulnak ki így egyik poénos sztorijukból, hogy máris beálljanak a következő patronsorozatba.
Ilan Eldad rendező sajnos abba is belement, hogy Kern időnként maga legyen adomáinak, utánzásainak, az egyes epizódok slusszának előnevetője. A váratlanul a széksorokba varázsolódott, hazamenni a kilátástalan este ellenére nem óhajtó darabbeli publikummal csak az első percekben van jól, tudatosan kiépített viszonya Bieder alakítójának. Később már nemigen, s ez a viszonyhiány (is) megbosszulja magát a játék egyenetlenségeiben. A folyamat, a szöveg, az anekdotázás jellegében végtelenül csordogál. Bár "csak amíg a Sanyi megjön!" határolással s egy kis ötletes illuminációval sikerül elvágni (a főnök ugyan nem jön meg, hogy saját szemével lássa, mi is történik), zárt, markáns alakot nem ölt a premier.
A Pesti Színház nyilván nem ezzel a leegyszerűsítő szándékkal, nem csupán jutalomjátékként tűzte műsorára a darabot (producer: Orlai Tibor). A röpke másfél óra - még annyi sem -, amelyre "betévedtünk", megéri. De megérhette volna sokkal jobban is.
