Anton Pavlovics Csehov az abszurd dráma egyik előfutára: mára olyan alaptétel, mint az, hogy az abszurdot részben clownok, clownszerű (vég)lények népesítik be. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának hosszabb ideje sikerrel futó produkciója ? mely a Vendégségben Budapesten program keretében szerepelt a Thália Színházban ? biztos elemzéssel aknázza ki az író kínálta lehetőségeket. Mint ismeretes, az ?egymás mellett elbeszél(tet)és? dialógustechnikája a Három nővérben is érzéketlenné teszi az alakokat a más bajára. Mindenki mondja a magáét, valamelyes összhangzat csak akkor támad, ha épp közös a sérelem, a fájdalom. Sokszor elhangzik a kilátástalanság egyik kulcsszava, a mindegy. A tényleges jelentések háttérbe szorulnak, szavakon, formulákon lovagolnak az elmagányosodott, széttartó, konfrontálódó figurák. Csebutikin katonaorvos rogyásig hajtogatja: a csehartma húsétel, mire Szoljonij százados folyton visszavág: a cseremsa hagymaféle. Egy-két rokon szóelem elegendő, hogy teljesen mást mondjanak, indulatos üresjáratban.
Ugyanígy fellelhetők bizonyos cirkusziasság jelei is a drámában: a rosszcsont nebulótól elvett tanárcsúfoló maskara, a katonazenekar porondzenének is hallható tarara-bum-tiéja. Keresztes Attila rendező levadássza, felnagyítja az abszurd és a cirkusz üzeneteit. Ebben az is segíti, hogy a felhasznált fordítás, Kosztolányi Dezsőé, patinásan ? vagy pókhálósan? ? megindult az antikosodás felé. A mondatok, gesztusok lecsúsznak a tényekről, tettekről, a halottfehérre meszelt arcú szereplők replikái tragikusan nevetséges értelmetlenségbe torkollnak. Az asztalnál ? hiába számlálják nyomatékkal ? nem a babonás (itt szerelmet jelentő) tizenhárman ülnek; a tűzvészkor egy pernye sem hullik, de a részegségében fejét beverő katonaorvos (a mesterszínész Bíró József m. v.) koponyáján hatalmas foltban vöröslik a festett vér; az együgyű szolga Ferapont (a pirosra pingált orrú-orcájú bohóciasságot elsőrangú ?zötyögős-tötyögős? koreográfiával adó Zákány Mihály) türelmetlenségében szétdobálja az aláíratni hozott iratokat. A két irány, abszurd és cirkusz a Fedotyik és Rode hadnagyok örökébe lépett két Ismeretlenben (Nagy Orbán, Gaál Gyula) találkozik össze, akik keménykalappal kobakjukon, szedett-vedett uniformist viselve villámtréfákba, némajátékokba tömörítik az eseményeket.
Keresztes, Bodó A. Ottó dramaturggal együtt gondolkodva (szövegrészeket törölve, átcsoportosítva), megragadóan fűzi egymás után a négy felvonást. Például a másodikat képileg záró hókavargás a harmadikat nyitó füstködben köszön vissza. A gondos, türelmes játék felszínre hozza a csehovi motívum-összecsengéseket (Andrej Prozorov majdnem egyazon szavakkal menti neje, Natasa hűtlenségét, mint Kuligin Másáét). Új értelmezési irányok is megnyílnak (mielőtt Kuligin Olgát biztosítaná arról: ha nincs Mása, őt, a legidősebb Prozorov lányt vette volna feleségül, nos, ezt megelőzően a latintanár ? István István formálásában a pattogó kisszerűség ? Natasát próbálja tapogatni). Méhes Kati Anfisza dajkája mintha az ősöreg inas, Firsz variánsa lenne a Cseresznyéskertből (de talán a négy testvér halott anyjának megkövült szelleme is).
A csúcsteljesítmény a harmadik felvonás (a szerelmi rivális Kuligin és Versinyin közös muzsikálásával ? utóbbit Rappert Gábor kissé üresre hagyja, még az ürességben is), a gyenge láncszem a negyedik. A befejezés (vissz)hangosítási trükkjeiért alig érthető dialógusokkal fizet a rendező. Pedig a hangkulisszák addig pompásak, akár a közlekedési eszközök (hajó, vonat, helikopter, repülőgép) ismétlődő zajai zúznak bele a tehetetlenség, a mozdulatlanság drámájába, akár óraketyegés, -ütés, mentő- és tűzoltóautó-szirénázás, hegedűjáték vagy más keríti be hosszan, ingerlően a szcénákat. Akadnak vadhajtásai a Keresztes Attila művészeti vezetői bemutatkozásakor, ars poeticaként készült interpretációnak. Nem látszik értelme, miért ül tolókocsiban (jellegzetes abszurd kellék?) Szoljonij (Péter Attila-Zsolt), aki magát félig bénán a magaslati tetthelyre rángatva valahol a harmadik emelet rejtekében végez vetélytársával, Tuzenbachhal (őt viszont ? Nagy Antal játssza szelíden ? egykerekű ciklin pedáloztatja a párbaj előtt a rendező). Khell Zsolt irracionális tönkrementséget sugalló, ridegen otthontalan (mégis egy zongora köré szervezett) díszletéhez a két ormótlan, az ócskavas-telepről ideroskadt rozsdás víztartály ? henger, csővezeték, csap, mosogató működésképtelen monstruma ? keveset tesz hozzá.
A nem uralt ? folyton csak tervezett-álmodott, kommentált-bírált ? élet mint kérlelhetetlen sors gyűri maga alá a csehovi emberkertet. Bianca Imelda Jeremias jelmezei szürkén, feketén terülnek a szereplőkre, a fehér szín is gyászol. Lehet kisszerűnek nézni a ?megváltó? Moszkvába vágyakozó testvérek ? a nővérek és a bátyjuk ? kietlen létbevetettségét, vétkesen passzív jövővárását, a lepusztultság és reménytelenség marginalitását. A színpadot, mely sivár bútorait is elvesztve önmagára, egy partikuláris világra tátja száját. De ahogy a harang is mindig érted szól, úgy minden tönkremenés, még a legnevetségesebben kicsinyes is, a te tönkremenésed. Keresztes Attila rendezésének tengelyfigurája, Bíró József Csebutikinként csuklóig véres kézzel ül hintaszékében a végzetes párbaj után, és olyan sátáni kacajt hallat előre-hátra dőlve ? már Tuzenbach halálhírét is nevetéstől fulladozva tudatta ?, hogy az sokáig visszhangzik még a lelkünkben.
