Márkus Béla irodalomtörténész, Cseres monográfusa szerint az író Budapesten született 1915. április 1-jén Portik Tibor néven, és Gyergyóremetén töltötte kisgyerekkorát, amely legtöbb életrajzában szülőfalujaként szerepel. Cseres apja moldvai favágó, majd a katonai szolgálat után császári testőr volt a bécsi udvarban, aki az első világháború idején beállt a székely hadosztályba. A fronton román fogságba esett, és Brassóba vitték, ahonnan átszökött Magyarországra. Felesége és két fia 1922-ben követte, de az édesanya korán meghalt.
Cseres Tibor iskolai tanulmányait még Erdélyben kezdte, majd 1933-ban Budapesten érettségizett. Ezt követően a jogi, az állatorvosi és a bölcsészkaron hallgatott előadásokat, végül 1937-ben Kolozsváron szerzett közgazdasági diplomát, majd a Békésmegyei Közlöny szerkesztője lett. Békéscsabán jelent meg Pálos Tibor néven első verseskötete Tájkép, elöl guggolva én címmel. 1938 végétől gyakran teljesített katonai szolgálatot. A második világháború végéig összesen 56 hónapot szolgált és a hadnagyi rangig vitte. 1944 őszén megszökött a frontról.
A háború után Békéscsabán a Viharsarok című munkás- és parasztújság egyik alapítója és felelős szerkesztője volt. 1947-ben Budapestre került, miniszteri tanácsosi rangban egy ideig a honvédelmi miniszteri posztot betöltő Veres Péter mellett dolgozott, majd szabadfoglalkozású író lett. 1951 és 1956 között az Irodalmi Újság, 1963-tól 1970-ig pedig az Élet és Irodalom szerződéses munkatársa volt. Az 1980-as években aktívan rész vett a közéletben, 1983-ban mintegy ötven magyar íróval együtt nyílt levélben tiltakozott az Új Symposium jugoszláviai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának menesztése ellen. 1984-ben Csurka Istvánnal és Mészöly Miklóssal együtt tiltakozó nyilatkozatot tett közzé Duray Miklós szlovákiai magyar író letartóztatása ellen, akinek bírósági tárgyalásán személyesen is megjelentek. 1986 decemberétől 1989 novemberéig az Írószövetség elnökeként dolgozott.
A rendszerváltás után a Magyar PEN Club tiszteletbeli tagjává választották. Az írószövetség választmányi tagjaként a Füst Milán prózaírói jutalom kuratóriumának, valamint a Holland-Magyar Kulturális Egyesület elnökeként is tevékenykedett. Segítette a Tokaji Írótábort, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalakítását, a Kortárs és a Magyar Napló erősítését, a Lyukasóra indítását.
Műveiben főként a magyar történelem sorsfordító időszakait ábrázolta. Pályáját ugyan költőként kezdte, de a háború évei alatt és utána is folyamatosan írt prózát is, amelyeknek témája elsősorban a falusi létmód volt. Később pályakezdésének e korai műveit „érvénytelennek” tekintette, mivel a korszak sematizmusa az ő munkáira is rányomta bélyegét. Első vállalható művének az 1956-os Here-báró című regényét tartotta, amelyre Örkény István is felfigyelt. Jellemző írói módszere volt, hogy átírta, újra feldolgozta műveit, ismételten megformázta hőseit. Novellából ért kisregénnyé a Búcsú nélkül (1964) is, amely a Fenn az égen száll egy sas (1964) és a Bizonytalan század (1968) című regényekkel együtt szabálytalan trilógiát alkot a magyar ellenállási kísérletekről.
Legismertebb és legnagyobb visszhangot keltő műve kétségtelenül az 1964-ben megjelent Hideg napok című regény, amely az 1942-es újvidéki vérengzés hátborzongató napjait idézi meg. A tömör szerkesztésű, plasztikus alakrajzú, megjelenítő erejű műből Cseres drámát is írt, Kovács András pedig a nagy hatású filmváltozatot készítette el 1966-ban. Másik jelentős műve a szintén háborús tematikájú 1979-es Parázna szobrok, amelynek ikerregénye a bűnügyi történetnek álcázott falurajz, a Fekete rózsa.
Életműve a nyolcvanas években a történelmi regényekkel teljesedett ki. 1981-ban megírta Kossuth fiktív emlékiratát Én, Kossuth Lajos címmel, az 1990-es Őseink kertje, Erdély a trianoni békediktátum következményeit méri föl egy család hányattatásain keresztül. Fontos munkája még 1991-es dokumentarista prózája, a Vérbosszú Bácskában, amely az 1944 őszén a szerb partizánok által a bácskai magyarok ellen elkövetett kegyetlenkedésekről ad számot. Ez utóbbiról így vallott:
„Amikor a Hideg napokban regénybe ágyazva előadtam mindazt, amit krudélis hajlamú magyar tábornokok és törzstisztek a magyar nép nevében ezernyi ártatlan szerb és zsidó ember ellen Újvidék ama gyilkos három napján 1942-ben elkövettek, számoltam azzal a reménységgel, hogy válaszul s tán hálából, akad szerb író, aki emléket állít azoknak a magyar tízezreknek, akiket úgyszintén ártatlanul gyilkos gazemberek a jugoszláv nép nevében megkínoztak és halálba küldtek. Ám mindhiába! Közel három évtizedes várakozás után nem térhettem ki a végül is reám maradt feladat elől, hogy megírjam az 1944-es bácskai vérbosszú könyvét is.
A Jugoszláviában élő magyar százezrek lelkében izzó sebként máig ott ég a negyvenezernyi elpusztított rokon: apa, fiú, testvér megbecstelenített, eltiltott emléke. De a megbillent, megsértett, félbeszakított erkölcsi világrendet ki kell egyenlíteni. Megbékélés nélkül nincs igazi béke a lelkekben. A vérbosszú által kiontott vér eltörlésére nagyon kedvező lehetőség a töredelmes bűnvallomás. Erre ad alkalmat nyíltan feltárt szörnyűségeivel ez a könyv minden délszláv továbbélő számára: Bocsássatok meg ti is! És soha többé!
Utolsó két műve, a Kentaurok és kentaurnők című regénye, valamint a Felhők fölött száll a sas című esszékötete halálának évében, 1993-ban jelent meg.
Cseres Tibor munkásságáért több rangos kitüntetést is kapott: József Attila-díjjal háromszor ismerték el (1951, 1955, 1965), a Kossuth-díjat 1975-ben kapta meg. 1988-ban Vízaknai csaták című regényéért Az év könyve jutalomban részesült, 1990-ben a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetéssel, 1991-ben Magyar Művészetért díjjal jutalmazták.
A képen Cseres Tibor a szigligeti Esterházy-kastély, az Írók Alkotóházának parkjában 1865-ben. Fotó forrása: Hunyadi József / Fortepan
