A műsor első felében a Pannon Filharmonikusok két Saint-Saëns-kompozíciót adott elő vezető karmesterük, Bogányi Tibor vezényletével: a Phaéton című, ritkán hallható szimfonikus költeményt és az 5., F-dúr (?Egyiptomi?) zongoraversenyt; ezeket a szünet után Beethoven 6., F-dúr (?Pastorale?) szimfóniája követte.
Ha a rövid szimfonikus költemény inkább kozmikus léptékű mitológiai eseményt ? Phaethón Naphoz túlságosan közel merészkedő szekerének megsemmisülését ? ábrázol is, az utolsó Saint-Saëns-zongoraverseny valóban nem csupán egzotikus színekben tobzódik és egy núbiai népi dallamot épít be zenei anyagába, hanem ? különösen második tételében ? egy Nílus menti este természeti hangjait: békák, tücskök és madarak koncertjét is felidézi, nem minden hasonlóság nélkül Bartók 3. zongoraversenyének lassú tételével. Így a Pastorale mintegy a természetközeliség kiteljesedéseként koronázta meg a programot.
Nem tagadom, felfokozott várakozással néztem a hangverseny elé, hiszen a pécsit kiemelkedően a legjobb magyar hangversenyteremként tartom számon, és a Pannon Filharmonikusoktól és Bogányi Tibortól több emlékezetesen szép produkciót hallottam az utóbbi években. Várakozásaimban nem is kellett csalódnom. Az a zenekar, amely a MÜPA jóval kegyetlenebb terében is összecsiszolt, telt hangzásával, elismerésre méltó precizitásával szokott elismerést kivívni, a Kodály Központ meleg, a részleteket megmutató és ugyanakkor szerves egésszé összeolvasztó akusztikájában a tökélyhez közeli hangzásélményt hozott létre, lényegében az egész hangverseny folyamán. Ebből a rendkívül értékes alapanyagból azután a karmester és persze a zenekari művészek mint muzsikusok rendkívül gazdag és változatos zenei tartalmakat építettek föl.
Bogányi az a karmester, aki, úgy érezzük, mindig felfedezőként közelít a megszólaltatandó zenéhez, és a művekben folyamatosan izgalmas és friss mozzanatokra talál. Temperamentumos egyénisége a legkevésbé sem gátolja ezeknek a sokatmondó részleteknek a plasztikus megszólaltatásában, viszont nagy segítség számára abban, hogy magától értetődő természetességgel és szuggesztíven tudja megmutatni a zenei folyamatok irányát, érzékeltetni a nagyforma boltíveit.
Az érdekfeszítő és eredeti programban pedig akadt bőven felfedeznivaló. A Phaéton rövid, de rendkívül festői, színekben és effektusokban gazdag kompozíció, amely már a koncert első perceiben is alkalmat adott a zenekarnak arra, hogy kvalitásait bemutassa ? például a művet lezáró két pizzicato-akkord makulátlan szinkronitásával.
A zongoraversenyben azután a szólista, Balog József jóvoltából még magasabb szintre emelkedett a közönség zenei komfortérzete, miközben persze a zenekar kvalitásai is ebben a sokarcú műben teljesedhettek ki igazán. Itt még inkább úgy érezhettük, hogy olyan előadás részesei vagyunk, amelyhez már igazán semmit nem lehet hozzátenni. Mihelyt a szólista ujjai a nyitótétel első másodperceiben hozzáértek a billentyűkhöz, érezhető volt, hogy különleges élményben lesz részünk: ez a megszólalás, a zongorahang, a billentés mágikus szépsége megragadta a hallgatót, és többé el sem eresztette. Balog játékának egyéni, úgyszólván utánozhatatlan karaktert kölcsönzött a zenélés fegyelmének, koncentrált energiájának és a billentés gyengédségének egyedülálló kombinációja. Zenekar és szólista mindeközben jól érzékelhetően inspirálta egymást, és a zongorát körbehullámzó zenekar a nagyszerű akusztikában valósággal az olvasztott arany érzetét keltette. A nyugodt hömpölygésű, gyakran álmodozó karakterű, egzotikus-keleties fordulatokkal fűszerezett zene teljes szín- és karaktergazdagságában bontakozott ki a közönség előtt. A lassú tételben az érzékiség, a keleties kolorit és a természet fuvallata egyaránt élményszerűen jelent meg ebben a minden finomságra érzékeny előadásban. Mindehhez a zárótétel még a nagyjából Liszt és Cziffra György nevével érzékeltethető, boszorkányos és minden erőlködés nélküli virtuozitás élményét adta hozzá; a záró ütemek puskaropogásszerű oktávmeneteit már-már hitetlenkedve hallgattam. A darabot a közönség kitörő ovációval fogadta, és ezt Balog József többszöri visszatapsolás után egy ráadással: Mozart K 330-as C-dúr szonátájának Andante cantabile tételével köszönte meg.
Nehéz, mert túlzásnak hihető egy ilyen nagyszerű koncertről beszámolva még egy fokkal feljebb srófolni az elismerést, de nem tehetek más, mint hogy leírom: az igazi varázslat csak itt következett. Ebben a hat-hét percben Balog József a költészet legmélyebb titkaiba engedett bepillantást az előadó-művészet legmagasabbrendű eszközeivel. Fogalmam sincs, hogyan lehet a tétel hosszú minore szakaszának első hangját így megszólaltatni, de ennek az egyetlen hangnak is mélyen megrendítő hatása volt. A billentés korábban említett, különleges gyengédsége révén pedig Balog az éneklő zongorajáték csodáját is olyan magas szinten tette valóságossá, amelyhez hasonlót hallottam már, de tökéletesebbet biztosan nem. Azt hiszem, ideje elfelejtenünk azt a közmegegyezést, hogy Balog József rendkívüli, ígéretes tehetség. Nem: ő a velünk élő legnagyobb művészek egyike.
Szerencse, hogy ezután szünet következett, és Bogányiéknak nem a csoda friss emlékével kellett megküzdeniük. Nem is érdemelték volna meg, hiszen ez a Pastorale is nagyszerű volt: élettől duzzadó és friss lehelletű, naiv és mégis finoman kiegyensúlyozott. A madárcsicsergéstől a szélzúgásig és a mennydörgésekig élethű volt minden hangfestő elem, a Beethovennél oly ritka, mindent átható, mintegy haydni derű azonban ezeknél mélyebben gyökerezik. Bogányi pedig pontosan tisztában volt ennek a zenének a rendjével, és ezért volt az előadás sokkal több hangutánzásnál és zsánerképek puszta sorozatánál. A zenekarról annyit azért el kell még mondanom a szimfónia kapcsán, hogy az intonáció a legkényesebb helyeken is hasítóan tiszta volt, és hogy a nemes hangú vonósok mellett jobbnál jobb fúvósok alkotják az együttest. Tulajdonképpen az összes fúvós szólamot felsorolhatnám, de ? elsőként az egyenlők közt ? hadd emeljem ki itt csupán a ragyogóan játszó kürtösöket és az első oboistát.
A koncert minden tekintetben méltónak bizonyult Kocsis Zoltán szelleméhez.
Írta: Malina János zenetudós, zeneesztéta, szerkesztő, oboa- és furulyajátékos
Fotó: Bublik Róbert/Pannon Filharmonikusok
