Az egész film leginkább a forgatókönyvíró miatt érdekes: egy ex-sztriptíztáncosból lett író, Diablo (spanyolul: Ördög) Cody első munkájára rögtön Oscar-díjat is kapott az eredeti forgatókönyv kategóriában. Miközben néztem a filmet, nem hagyott nyugodni valami: mindezt én már láttam valahol. A poénok, a zene, a párbeszédek mind-mind ismerősek lehetnek a Gilmore Girls (Szívek szállodája) nevű sorozatból, mintha csak a stáb ki akarta volna próbálni magát az egész estés műfajban is. Cody nevét nem találtam a sorozat forgatókönyvírói között, úgyhogy vagy e titokzatos nevű hölgy arca (s teste) mögé pakolták be a produkciót a sorozat szakemberei, vagy csak egyszerű nyúlásról - ó pardon, megtermékenyítő hatásról - van szó. És ami jó a már említett sorozatban, az működik ebben a filmben is - és persze a hibák is ugyanazok. Hát essünk túl a pro-kontra listán.
Először is: a film egyetlen karaktere sem valóságos. Nem kérek számon semmiféle realizmust, hiszen lehet mindez a mozi sajátos küldetése is: ha mi, emberek ilyen jó fejek lennénk, akkor minden szépen elrendeződne a világban, a filozófusok végre mehetnének charter-géppel a Bahamákra lazítani. A Juno szerint ugyanis egy apuka, amint megtudja, hogy 16 éves lánya terhes, még csak föl sem emeli a hangját, nem hogy a kezét egy csúf atyai pofonra. Olyan 16 éves lány pedig egyáltalán nem létezik, mint Juno, egy kicsit se. Mindenféle konfliktus hiányzik, minden egyes szereplő szellemes és aranyos, csupán egy sovánka drámai szál fonódik bele a sztoriba (az örökbefogadó szülők szakítanak), de ott amint robbanna a konfliktus, a film illedelmesen kizárja őket a történetből.
A karakterek tehát az éterben lebegnek, akár az angyalok, ám mindezek ellenére rendkívül szórakoztatóak. Mindenki azonnal megkedvelhető, megszerethető és teljesen egyedi figura. Csak úgy röpködnek a szellemesebbnél szellemesebb szólások, beszólások, kiszólások, pörög a párbeszéd, mint egy Shakespeare-vígjátékban. Vagyis a vállalt feladatokat nagyszerűen megoldják az alkotók, hiszen a műfaj komédia. Azért persze összébb lehetne csúsztatni kissé a két világot: egy-két zenei okoskodást le lehetne cserélni pár percnyi dühöngésre, kiabálásra - keserűre is jobban esik az édes, hát nem?
A film sikeres lett az óceánon túl: tízből kilenc kritika dicsérte, a befektetett pénznek pedig harmincszorosát termelte ki. Az pedig külön szerencse, hogy tavaly készült még néhány rendhagyó női történetet feldolgozó film, vagyis nem légüres térbe érkezett. Párhuzamba állítható a Knocked Up (Felkoppintva) című alkotással, mely szintén kerüli a közhelyes megoldásokat, és hasonlóan vicces. Vagyis egyre erősebb az olyan hollywoodi vígjátékok mezőnye, melyek bátran nyúlnak kényes témákhoz (nem kívánt terhesség), ám eközben nem süllyednek bele az olcsó moralizálás posványába, és kerülik a hasraesős-falnakmenős-pitebaszós csasztuskákat is. Ráadásul sok független filmes arc is ott szorít a szülőszoba mellett (a Juno producere például John Malkovich).
A Junót megformáló kanadai színésznőről, Ellen Page-ről is érdemes pár szót ejteni. Jelölték is Oscarra, de a szobrot nem vihette (még) haza. Nem szeretek jósolgatni, de ez a lány előbb-utóbb úgyis megkapja, mert egyrészt ultratehetséges, másrészt nem szexbomba-alkat, ebből következően nem főiskolás pukiparádékban és luficsöcsös akciófilmekben kell domborítania, hanem tényleg játszania kell, és az máris megy neki.
