Egy öreg mókus (aki nem is olyan öreg, csak sokkal korosabb fiatal feleségénél, Mariánál) egy "szellemek járta", óriási, régi palota tizennyolc szobájába költözik, hogy amolyan kísértetriogatóként szolgálja meg az elengedett lakbért, azaz fontoskodással, látványos serénykedéssel jó hírét költse a gyanús épületnek. A földszintes vágyakra berendezkedett kisembert, Pasquale Lojaconót hamarosan igazi otthonként fogadnák be a fényt felülről, az égből (is) nyerő termek - mivel előbb magabiztosan nem hisz, majd elkötelezetten hisz a visszajáró túlvilági lelkekben. Elég, ha az imént jobblétre szenderült, tyúk kiterjedésű csirke tovatűnik a kampóról, amelyre lábánál fogva akasztották (ugyanis a nyakkendő és minden egyéb javak tolvajlására specializálódott portás ellopja), s egy másik, szintén hatalmas csirkeobjektum már sütve bukkan fel Pasquale feleségének asztalán (mivel az áldozatkész szerető, Alfredo erről is gondoskodik) - az újdonsült háziúr rögvest bedől a csodáknak. Nem veszi észre, hogy az a csirke nem ez a csirke. S persze azt sem, hogy neje megcsalja. Ellentételezésként viszont a "kísértet" dugipénzekkel és ajándékokkal átmenetileg fellendíti a férj üzleteit.
Füzér Anni múltba fészkelt, levegős díszlete tágas tere a darabnak, melyet Stefano de Luca vendégrendező sokáig jól kézben tart, érdekessé, fanyarul kedvessé és csöndesen mulatságossá tesz. A második szünet előtti tíz, majd a szünetet követő maradék huszonöt perc viszont nem mentes írói, játékvezetési és színészi fogyatékosságoktól. Már azt sem kellene expressis verbis kimondatni a főalakkal, hogy a kísértetek mi magunk vagyunk. Látomásos szituáció (melyben Alfredo Armida nevű elhanyagolt oldalbordájaként a síri holtnak maszkírozott Kováts Adél vezényli mulatságosan a jajveszékelő családi visszacsábítási kórust, amíg bírja az ötlet) és kisrealista életcsőd-bevallás (Pasquale jövője az egyedüllét és némi készpénz, Alfredóé és Mariáé a kétséges közös szökés): két regiszter előnytelenül ütközik. Nem is csupán e kettő. Kaparó torok, könnyes szem nélkül hitelesebben és hatásosabban érhetne véget a mű: hőseink manapság más (még szerényebb) formátumnak érződnek, mint amilyennek a II. világháború utáni első évben tetszhettek.
Szervét Tibor a híres, kéjes kávéfőzési önzésmonológban járatja csúcsra lenge alakítását. A kanna szarvacskájáról magyaráz (a dramaturgiailag mesterien kitalált, az utca túloldalán tanyázó bogaras professzor hűlt helyének), s közben a homloka előtt hadonászik a szarv alakú kis filtertasakkal, melyben az előbb énekesmadarának is hozott magvakat. Az idegösszeomlás partján bolyongó Szávai Viktória drámaibbra fogja Mariát, a kősúllyal udvarló Schneider Zoltán (Alfredo) jelenései is vészesebbek, mint alak és helyzet diktálja. Szombathy Gyula (Raffaele) oroszos öltözékben, bulgakovi stílben házmesterkedik (szürke köpenye alatt cserélődő nyakkendői jelzik, épp kit rövidített meg), Karalyos Gábor szerepe (Gastone, a csábító csábítani próbáló sógora) sörétként szóródik szét. Erdélyi Tímea e. h. (Silvia), Adorjáni Bálint e. h. (Saverino), Földi Ádám e. h. (Maddalena) és Martin Márta (Carmela) a szétkuszálódó álomi képben statisztál.
Stefano de Luca - De Filippo világára ráhangolódva - szívesen él színházias színezéssel (Pasquale egyébként oly mélyen járt, hogy "még színész is volt"). Az áttetsző előfüggöny suhanásai, fénytörései finomak, a színészek oldalazásaira, profiljára építő emberkivágat-komponálások találóak. A torzsalkodó házaspár kék vázába tömöszkölt kazal rózsacsokrot tologat maga előtt: nekik ugyan, egymás felé fordulva, nincs útban, de mozdulatukkal szinte ráripakodnak a csokrétára: "ne takarj" - hadd lásson engem a közönség!
Nagy sajnálkozás nem gyullad lelkünkben Pasquale iránt. Elmagányosodott, szolid egzisztenciaként ideje végeztéig magyarázhatja a professzornak, hogy az igazi, önkezével főzött nápolyi kávéhoz olyan pörkölt szemek kellenek, melyeknek barnasága az őszi erdőben ugráló öreg mókus farokszőrzetének színéhez hasonlít...
