A Fesztiválország megmutatja, hogyan lett Magyarország Európa fesztivál-nagyhatalma

Miért most érezted aktualitását annak, hogy filmre vidd ezt a témát?

Legalább két éve megfogalmazódott bennem az ötlet, ami lelkileg és gondolatilag részben az előző projektemből, a Romokból című filmből következett. Az is hasonló témát fogalmaz meg: fiatalok elindulnak és felépítenek valamit, mély nyomot hagyva Budapest életében. A fesztiválvilág egy olyan kulturális területe Magyarországnak, ami nagyon meghatározó, nagyon sok emberhez szól, nagyon sok embernek – millióknak – ad élményt, még sincs még így, ilyen formában, filmen feldolgozva. Úgy éreztem, hogy ezt a hiányt be kell tölteni. Amikor elkezdtem kutatni és beszélgetni a szcéna főbb szereplőivel, ráéreztem, hogy itt olyan izgalmas történetek vannak, amiknek a megfogalmazásából ki tud kerekedni egy film – egy nem száraz, hanem igazán szórakoztató, sok emberhez szóló dokumentumfilm.

Rendezőként milyen üzenetet fogalmazol meg a Fesztiválországban?

Egyrészt azt látom, hogy egyfajta korszaklezárás van a fesztiválvilágban, így még most kell megragadni és megörökíteni ezt a korszakot. Másrészt, a szabadság megélése – ami bizonyos szempontból egy szubjektív dolog – egy folyamatosan fennmaradó, a jelenlegi világban is aktuális probléma és kérdés a korlátok miatt, legyenek azok akár politikai, akár társadalmi korlátok. A fesztiválkultúra egyfajta leképeződése annak, amire az emberek a mindennapokban vágynak. Nyilván nem lehet fesztiválkörülmények között leélni egy életet, de a fesztiválokban rejlő esszenciális megélést be lehet hozni a mindennapokba: azt, hogy együtt érezzük jól magunkat, teremtsünk közösségeket. A filmben megjelenő szervezők rengeteget tettek azért, hogy a magyar emberek megélhessék ezt a közösségi élményt és szabadságérzetet. Fontosnak éreztem, hogy ezt megjelenítsem.

Vegyük figyelembe, hogy ezeknek a rendezvényeknek – például Sziget, VOLT Fesztivál, Művészetek Völgye – az alapítói utóbbiak fényében dolgoztak és fektették le a fesztiválkultúra ma is erős alapjait.

A fesztiválok lényegének leképezése mellett mi volt a munkád motorja?

Szerettem volna hitet adni az embereknek azzal kapcsolatban, hogy érdemes elindulni egy ötlet megvalósítása felé. A kudarctól való félelemből fakadó kudarckerülés miatt divattá vált manapság kifogásokat keresve el sem kezdeni valamit. Engem alkotásra inspirálnak az olyan történetek, amikben fiatal srácok és lányok azt mondják: nem tudjuk, mi lesz ebből, de induljunk, kezdjük el, melózzunk éjt nappallá téve, és valósítsunk meg valamit. Honnan tudhatták volna az elején Gerendai Karcsiék, Lobenwein Noreszék, hogy az első lépéseikből ekkora siker lesz? Nem tudták, de hittek, mertek, tettek, és értéket teremtettek ebben a kis országban. Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy olyan üzeneteket közvetítsünk a mai, kissé depresszív hangulatú világban, amelyek segítenek emlékezni vagy ráébredni arra, hogy igenis lehetséges valóra váltani az álmainkat.

Sokat változott a világ az említett fesztiválok megjelenése óta. A korábbi underground, hangszeres zene helyett ma főként a hiphop hódít a fiatalok körében, a szabadság megélése iránti igény azonban változatlan…

A régi Diákszigetet nem lehet összehasonlítani a mai Szigettel, és ez nem baj, ezt el kell fogadni. A világ változik, új generációk érkeznek, és mainstreammé válnak korábbi alternatív vagy underground törekvések. Minden művészeti ágra, kulturális megnyilvánulásra igaz, hogy ami eleinte underground, az egy idő után mainstream lesz. Ez nem ördögtől való. Az élet természetes folyamata a változás. A világ formálódik, bizonyos tekintetekben felgyorsul, és ezt a fesztiválok is leképezik. Felmérik, hogy mire van szüksége az újabb és újabb generációknak, és felmérik, hogy nekik mit jelent a szabadság. A kilencvenes-kétezres években az alternatív, british gitárzene úgy fejezte ki az akkori tizen-huszonévesek életérzését, ahogy a mai fiatalokét a hiphop.

Nekünk, az alkotó csapatnak figyelembe kellett venni a jelen valóságot. Olyan filmet akartunk csinálni a JUNO11 Distributionnel, Topolánszky Tamás Yvan társrendezővel, operatőrrel, producerrel, Sümeghy Claudia producerrel, Németh Viktor operatőrrel és Márton Danival vágóval, zenei szerkesztővel – az egykori Ricsárdgír zenekar énekesével –, amit úgy helyezünk el a jelenben, hogy közben visszatekintünk a múltra. A mához akartunk szólni a múlt helyett – éppúgy, ahogy a fesztiválok is teszik.

Számos különféle, más-más közönséghez – közösséghez – szóló fesztivál van. Mit gondolsz, miként tud egyetlen ember akár tíz- vagy százezreket egységbe hozni?

A közösségteremtés akkor tud megvalósulni, ha az alapító együtt tud lélegezni azokkal, akikhez szól.

Katartikus erővel ható alkotást hoztál létre. Hogyan tudtál teljes, egységes filmmé sűríteni egy ekkora témát és 90 percben összefoglalni, megfogalmazni egy szavakon és képeken túli létélményt?

Úgy, hogy alkotótársakkal dolgoztam. Nagyon fontos, hogy ez csapatmunka volt – egy kreatív csapatmunka. Nem hiszek az egyszemélyes projektben és a diktatórikus rendezésben, mert az nem szül jót. Ez a film egy szerelemprojekt. Voltak olyan kreatív meetingek, ahol mindenki elmondhatta a véleményét – azok is, akik papíron nem is vettek részt a kreatív folyamatokban. Meghallgattam mindenki javaslatait, és bár nem mindent alkalmaztam, nyitott voltam. A módosítási javaslatokat nem kritikának vettem, elgondolkodtam rajtuk, és számosat meg is valósítottam. Nekem az volt a fő feladatom a szereplők és helyszínek kiválasztása mellett, hogy leképezzem a képsorokon a missziót, a film létrehozására inspiráló üzenetrendszert. A munka vizuális részében – ahogy említettem – jelentős szerepe volt Topolánszky Tamás társrendezőnek, Németh Viktornak és Márton Daninak, akikkel együtt találtuk ki a film képi világának ritmusát, illetve a szerkesztést Sümeghy Claudia több ötlettel is segítette. A filmben kiemelt fontosságú a zene, amit Márton Danival együtt szerkesztettünk. Örömmel konstatálom, hogy az eddigi visszajelzések szerint át tudott menni a filmen keresztül az általam megfogalmazni kívánt üzenet. Ennek a sikere abban rejlik, hogy sok energia egyesült. Nem akarok spoilerezni, de annyit mondhatok, hogy éppolyan katartikus volt számunkra a közös munka, amilyen felemelő élményeket generál a film egy-egy pillanata.

Neked mik a legmeghatározóbb, fesztiválokhoz kapcsolódó élményeid?

Maguk az együttlétek, a közösségi élmény.

Kiss Tibi és Soma Mamagésa is megfogalmazza a filmben, hogy mekkora igényünk van arra nekünk, embereknek, hogy kiszabaduljunk a szűk szobából a telefonképernyők elől és ismerősökkel-ismeretlenekkel együtt rezegjünk. Ezek a pillanatok olyan libabőrösen jó, ősi közösségi élményt adnak, amiben együtt lüktethetünk. Nekem is vannak ilyen megéléseim, ezeket próbáltam visszaadni a filmben.

 Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu