Orosz István kiváló író. Érdekes író. Egészen egyedülállóan eredeti. Lebilincselő, szellemi izgalmat keltő történeteit magával ragadó stílusban tárja elénk, elegáns szűkszavúsággal visz bele egy gazdag képzeletű világba, intellektusunkra számítva mondja el a valóság és a – látszólag – valóság feletti tények egymásra úsztatott históriáit.

Mint minden jó író, benn van ezekben a novellákban.

Nem csak azért, mert fellehetők a minden bizonnyal személyes élmények, külföldi utak, hivatalos vagy magán utazások tapasztalatai Indiában, Törökországban vagy más távoli tájakon, de az alakjaival létrejött empatikus viszony miatt is.

Kilenc történet, köztük a kötet címét adó Pótszarv, amelyre a borítón lévő Dürer-rajz, az orrszarvú is felhívja a figyelmet.

Dr. Narvál professzor emeritusz remek előadása az évszázados érdeklődést kiváltó rinocéroszról, különös tekintettel a vitákkal övezett pótszarvról, beágyazva a tudós és a csillogó tekintetű szőke szépség, Diána gyengéd rajzú kapcsolatába valódi remeklés. Talán csak a XIX. századi angol esszéistáktól, Thomas De Quinceytől vagy Charles Lambtól olvashattam hasonlóan lebilincselő előadást valamely tárgyból úgy, miként a hiú professzor előadása hangzik.

Ha az elején azt írtam, ne nézzük a szerzőnek egy másik művészeti ágban való munkálkodását, a Gurges mirabilis hősének neve is a nagyszerű grafikusról árulkodik. A szakmai konferenciára ékező Utisz a labirintus téma kiváló ismerője, előadásának közléséért kiadók versengenek. A kiküldetés epizódjainak hangulatos leírása egy bazár-látogatással egyszeriben különös históriává lesz. A sikátorok labirintusa foglyul ejti a férfit, nem találja a kijáratot, holott rövidesen indul a repülője, úrrá lesz rajta a pánik, s mi, olvasók vele együtt éljük át a kétségbeesés, a megsemmisülés érzésének rettenetét.

Ugyanilyen erős hatású írás az Agyagnyíl s madárhinta című történet az utazóról, aki egy óceánparti városba érkezve elhanyagolt, rozzant szállodában kap szobát. A kietlenséget csak az ablakból látszó tenger kékségének képe enyhíti, de a pihenni vágyót egy alattomosan figyelő, furcsa bogár rettenti. Már ez a helyzet is borzongással tölt el, de amikor elkezdődik a küzdelem az ismeretlen rovarral, a tragédiába torkolló pánik leírása alaposan megemeli az adrenalinszintet. Érdemes megfigyelni, hogy a szerző objektív előadásmódján hogy süt át a drámaiság, milyen finom eszközökkel festi a legdöbbenetesebb jeleneteket is.

A kötet jelentős darabja az Edgar Allan Poe emlékének ajánlott Különös történetek című, több évtizeden átívelő história négy hajótöröttről, akik az éhhaláltól csak egyik társuk megölésével és felfalásával menekülhettek meg. Az 1884-ben kezdődő epizódok tökéletes epikai egysége – a kannibalizmus művészetekben való előfordulásáról  a közismert, korabeli  botrányos esettől kezdve E.A. Poe regényén, René Magritte festményén és mások szerepén át Koestlerig – nekem azt sugallja, hogy Orosz István hajlamos a regényírásra.

Bravúrosan szövi a szálakat, érdekfeszítően, széleskörű tudása birtokában.

Ábrázolóképességével meggyőzően idéz elénk múltbeli korszakokat, alakokat, elszállt idők atmoszféráját, és a legnemesebb értelemben szórakoztatóan. Szeretem a novellái olykori sejtelmességét, elegáns visszafogottságát, az olyan realistán szürreális vagy szürreálisan realista darabjait, mint a Hol van Ungvár? vagy a Végjáték.

A Typotex kiadónál megjelent könyv címlapján Dürer rinocérosza látható, amilyennek a mester elképzelte a különös állatot, pótszarvval. Ami jól példázza, hogy

„a műalkotás és a valóság között éppúgy ellentét feszül, mint ahogy a valóság és a szavak között”

– áll a csudarajz alatt, utalva a könyvben olvasható novellára is.

Orosz István, Pótszarv, Typotex kiadó, 2020

#olvasósarok