Csodálatos, tehetséges, de túl fiatal vagy

Az egyetemi éveid idején többször láttalak táncolni, és mindig úgy éreztem, hogy ha felmész a színpadra, le sem tudom rólad venni a szememet. Sajnálom, hogy itthon már nem láthatlak.

Két éve végeztem a Magyar Táncművészeti Egyetemen, és azóta Csehországban, a Morva-sziléziai Nemzeti Színházban táncolok. Az osztálytársaim többségéhez hasonlóan nagyon nehéz volt elhelyezkednem – nem egyszerű manapság táncosnak lenni, színházba bekerülni. A végzősöknek azt javaslom, hogy mindenhova küldjék el a jelentkezésüket, és ha felveszik őket valahová, fogadják el és dolgozzanak sokat! Élvezem a munkát Ostravában, decemberben előléptettek. Jó a társaság, családias a hangulat, a kollégáim csodásak, tiszteljük egymást – ez azért nem általános jelenség. Nem mintha annyi társulati tapasztalatom lenne, de sokaktól hallom, hogy nem mindig tökéletes a környezet, ahol táncolnak.

Ha egy klasszikus képzettségű táncművész itthon szeretné folytatni a karrierjét, és az Opera balettkarába vagy a neoklasszikus vonalat erősítő Győri és Pécsi Balettbe nem tud bejutni, akkor – ha szerencséje van – külföldön nyílik lehetőség a számára. Az ilyen tapasztalat nyilván sok fejlődési lehetőséget rejt magában, de nem mindenki számára vonzó távol élni a családjától.

A klasszikus szakosoknak a Táncmű után ötven százaléka sem marad a pályán. Elvégeznek kilenc évet, és ha nem tudnak professzionális táncosként elhelyezkedni, sokan abbahagyják, ami szerintem elég szomorú. Rengeteg időt és munkát tesznek bele, de sajnos előbb-utóbb kiderül, hogy ez a pálya nem való mindenkinek. Az itteni kollégáim között is van egy barátnőm, aki csodálatos tehetség, jól képzett balerina, de az iskolát követő második szezon végén azt mondta, hogy elege van, abbahagyja a táncot.

Az egyetem – bár számomra csodálatos élményt és a második otthonomat jelentette – buborék volt. Kiválóan felkészítettek minket, és a mesternőm, Molnár Márta is fantasztikus munkát végzett. Mindent, amit ma tudok, neki és a korábbi mesternőmnek, Dorkó Edinának köszönhetek. Viszont amint kijöttem a való életbe, lesokkolódtam, társulatban ugyanis teljesen más dolgozni. Azt hittem, kész vagyok, profi táncos lettem, de nem így van, mert az igazi táncosélet csak most kezdődik. Az egyetemi éveink során éjjel-nappal az iskolában voltunk, még külsős barátokat sem tudtam szerezni. Az osztálytársaim lettek a barátaim is. Nem néztünk kifelé.

A Táncműn kiemelt hallgatója voltál az osztályodnak, több elismerést kaptál, és nemrég a legjobb pályakezdő díját is átvehetted. Mégis azt mondod, nehéz volt elhelyezkedned.

Rengeteg próbatáncon jártam, de mindig azt a választ kaptam, hogy csodálatos, tehetséges, de túl fiatal vagy és még nincs elég társulati tapasztalatod. A külföldi színházak elsősorban a saját iskolájukból veszik fel a növendékeket, ami teljesen érthető. Először az Operában, majd miután oda nem vettek fel, Drezdában, Monte-Carlóban, Norvégiában, a Béjart és a Berlini Nemzeti Balettnél próbálkoztam, aztán végül Csehországba vettek fel.

Hálás és boldog vagyok, hogy elkezdhettem a professzionális munkát. A mai napig üdítő érzés, hogy reggelente azt írom anyukámnak: éppen a színházba sétálok, és nem azt: megyek az egyetemre. Kilenc év tanulás után végre elértem, amire mindig is vágytam. A mienk kisebb társulat, klasszikus és modern darabokat egyaránt táncolunk. Mindenki rendelkezik valamilyen speciális képességgel, ami megcsillan a színpadon.

Szerinted mi az a különlegesség, ami rólad ragyog a deszkákon?

Talán hogy Isten szép alakkal áldott meg: hosszúak a kezeim és a lábaim, ami a szakmának és a közönségnek egyaránt tetszik. A társulatban én vagyok a legmagasabb a lányok közül; valószínűleg azért is volt könnyű előrelépnem, mert nem tudnak a karba betenni, ugyanis senki nem olyan, mint én. Amióta Ostravában vagyok, csak szólistaszerepeket táncolok: A hattyúk tavában a Nagy hattyút, a Yuri Vámos-féle A diótörőben a Tündért, aki a főszereplő Klára anyukája. Akkor figyeltek fel rám igazán, amikor Justin Peck híres amerikai koreográfus neoklasszikus, Heatscape című darabját tűztük műsorra, és abban egy hosszú, tízperces pas de deux-t táncoltam a partneremmel a Second Movement részét. Az volt a tavalyi évad legmegerőltetőbb feladata: úgy éreztem, hogy most nagy dolgot csinálok. Justin Peck asszisztense választott ki erre a szerepre, de akkor még csak második szereposztást táncoltam egy idősebb, tapasztaltabb táncos mellett, viszont amikor ő elszerződött az együttestől, előreléptem. Már attól is a holdig felrepültem, hogy második szereposztás lehettem, most pedig már annyira megbíznak bennem, hogy rögtön első szereposztásként írnak ki nagyobb feladatokra, ami hihetetlenül megtisztelő.

Mi a terved? Maradsz Csehországban, esetleg megpróbálsz más külföldi társulatnál elhelyezkedni vagy hazahúz a honvágy?

Őszintén szólva szívesen lépnék tovább, és nem azért, mert ennél a társulatnál nem elég jó nekem, hanem mert minél több helyen szeretnék tapasztalatokat gyűjteni. Nagy operaházak színpadán, óriási közönségnek szeretnék táncolni, és minél több embernek átadni a művészetemet. Ha ez nem jön össze, akkor boldogan maradok még egy évet. A honvágy alkat kérdése, engem a külföldi lét nem visel meg.

A családom nagyon hiányzik, és régóta nem voltam otthon, de a szüleim sok előadásomra eljönnek. Ha felhívnám az anyukámat, hogy nem vagyok jól, szeretnék találkozni velük, akkor apukámmal együtt holnap reggelre itt lennének. Csodálatos szüleim vannak, rendkívül támogatóak voltak velem mindig is, kezdettől rengeteget segítettek. Három és fél éves koromban elvittek ritmikus sportgimnasztikázni, mert annyira szerettem volna kipróbálni. Mivel túl kicsi voltam, az edző először még azt sem akarta megengedni, hogy rövid időre beálljak, de a szüleim addig könyörögtek, míg egyszer rá nem bólintott. Attól kezdve járhattam. Balettóráink is voltak, de utáltam őket! Nyilván ha egy négyéves kislányt odaállítanak a rúd mellé, nem tud mást csinálni, mint hogy feldobja rá a lábát, és lóg rajta. Jó pár év eltelt, mire megszerettem a balettet. Keveházi Gábor mester ott tanított, ahol gimnasztikáztam, és azt javasolta a szüleimnek, hogy próbáljam meg a táncműt, mert tehetségesnek tart. Amikor felvettek, iszonyatosan boldog voltam.

Mesélted, hogy nagy álmod a Monte-Carlói Balett társulatába bekerülni, és úgy látod, hogy beillenél Jean-Christophe Maillot táncosai közé.

Nagyon híresek, ők a topok topja! Idősebb és tapasztaltabb táncosok dolgoznak náluk, ezért nehéz oda felvételt nyerni. Nemrég megint behívtak próbatáncra, ezért abban bízom, ezúttal talán sikerül. Berlinben is szívesen táncolnék: az is olyan hely, ahol abszolút látom magamat. Kiskoromban nagy álmom volt még az Ausztrál Nemzeti Balett, de rájöttem, hogy meglehetősen messze van, és egyelőre szeretnék Európában maradni.

Persze ki tudja? Ez a szakma rendkívül kiszámíthatatlan, és éppen az a csodás benne, hogy soha nem tudod, mi történik veled, ami hatalmas mennyiségű adrenalint adhat ugyan, de nagyon kell szeretned, rengeteg szenvedélyt kell beleadnod ahhoz, hogy talpon maradj. Nagy vágyam Tatjánát táncolni az Anyeginben, főleg az utolsó pas de deux-ot; rengetegszer megnéztem már John Cranko koreografálásában a YouTube-on. Annyira sok érzelmet vált ki belőlem, és jó lenne, ha egyszer én is képes lennék hasonlóra! Ha jövőre Ostravában maradok, akkor van esélyem megkapni A hattyúk tavában a főszerepet.

Azt is szeretem, amikor a vendégkoreográfusok személyre szabják a szerepet. Most éppen Jeroen Verbruggennel dolgozom, aki a Peer Gyntöt koreografálja, és megkaptam Ingrid, a menyasszony szerepét. Csodálatos szólót, pas de deux-t táncolhatok, és borzasztóan élvezem a közös alkotást a koreográfussal.  Egész más, mint kész darabot betanulni. Ha előadás végén valamelyik néző odajön hozzám, és azt mondja, hogy meghatottam, mert ez a szerep nagyon én voltam, vagyhogy megnevettetem, megríkattam, akkor már jól vagyok, és úgy érzem: elértem valamit. Ha százból csupán egyetlen ember mond ilyet, már tettem valamit a művészetért. Hiszen a tánc, a színház lényege számomra hatást kiváltani.