Cyrano de Bergerac pont olyan volt, amilyennek a színdarabok mutatják

Rövid életéről viszonylag keveset tudunk. Párizsban 1619. március 6-án keresztelték meg (abban az időben az újszülötteket világrajövetelük után vagy néhány nappal később keresztvíz alá tartották). Savinien de Cyrano néven jött a világra tehetős gascogne-i származású nemesi családban (más elméletek szerint szárd származású nagyapja még halkereskedő volt), a birtokukra utaló de Bergerac szót csak jóval később kezdte használni.

Gyermekkorát vidéken töltötte, írni-olvasni a helyi paptól tanult meg. Ügyvéd apja egy párizsi kollégiumban neveltette, de Cyrano szabad szelleme, fékezhetetlen természete nehezen viselte az iskolai életet, igazgatóját később a Felsült tudálékos című vígjátékában figurázta ki. Ideje jó részét kocsmákban, a kártyaasztal mellett töltötte, így állandó anyagi problémákkal küzdött.

Kalandvágyát a katonaságnál akarta kielégíteni, belépett hát egy gascogne-i gárdacsapatba, ahol félelmetes hírű kardforgató és párbajhős lett. A francia–spanyol háborúban kétszer meg is sebesült, és végül 1640-ben meg kellett válnia a katonai szolgálattól.

Párizsba visszatérve a polihisztor Pierre Gassendi kanonok előadásait hallgatta, aki megpróbálta összebékíteni a katolikus tanítást az epikureus materialista filozófiával, megismerkedett Molière-rel is. Az akkor szabadgondolkodóknak, libertineknek nevezett fiatalok köréhez tartozott, akik lázadtak a hagyományok ellen, megkérdőjelezték az erkölcsi normákat, a fizikai gyönyöröket hajszolták.

Sokszor nyomorgott, súlyos betegség is gyötörte, 1648-ban apja halála után kisebb járadékot örökölt, de hamar felélte a pénzt. Az irodalom maradt egyetlen menedéke, verseket, szatirikus leveleket írt, epés költeményekben támadta az államügyeket intéző Jules Mazarin bíborost, majd nem sokkal később a védelmében írt heves pamfletet, talán érdekből, talán meggyőződésből. Megélhetésének érdekében, a kor divatja szerint ő is főúri pártfogót keresett és talált Louis d'Arpajon herceg személyében, aki támogatta műveinek kiadását.

Halálának körülményei is tisztázatlanok: a hagyomány és Rostand drámája szerint ellenségei követtek el merényletet ellene, akik egy nagy fadarabot vagy gerendát ejtettek egy ház ablakából a fejére. Egy kortárs leírása szerint azonban baleset történt, amikor pártfogójának házába lépett be, megint más elmélet szerint egy Arpajon hercegét ért támadás közben kapott sebébe halt bele, de az is lehet, hogy szifilisze végzett vele. Annyi bizonyos, hogy Cyrano alig 36 évesen, 1655. július 28-án a Párizshoz közeli Sannois-ban halt meg, ott is temették el.

A vegyes műveit, színdarabjait és leveleit tartalmazó könyv 1654-ben jelent meg, ugyanebben az évben mutatták be Agrippina halála című darabját is, amelynek merész hangja miatt istenkáromlással vádolták, és amelyet gyorsan levettek a műsorról. Nagy vihart kavart a Felsült tudálékos című vígjátéka is, amelyben rabelais-i bőséggel áradnak a bolondos ötletek, a groteszk jelenetek és a vaskos tréfák. Molière ennek számos ötletét és részét felhasználta a Scapin furfangjai című darabjában, és amikor plágiummal vádolták, azt felelte: „jogom van ahhoz, hogy onnan szerezzem vissza azt, ami az enyém, ahol megtalálom”.

Cyrano halhatatlanságát két, már halála után megjelent fantasztikus utópiájának köszönheti: a Holdbéli utazás, valamint A Nap államai és birodalma című regényeiben álom, irónia és értelem fonódik egybe, változatos alakok, mulatságos helyzetek szövődnek össze. A modern tudományos-fantasztikus irodalmat megelőlegező művekben egyensúlyban van a tudomány és a kaland, ő az első, aki rakétával hajtott járműről és idegen fajokról, négylábú holdlakókról ír.

Nem mindennapi alakja, kalandos élete számos irodalmi alkotást ihletett. A legismertebb Edmond Rostand 1897-ben bemutatott Cyrano de Bergerac című verses színműve, amely hamarosan az európai színpadok mellett Amerikában, majd Japánban is kirobbanó sikert aratott, magyarul Ábrányi Emil fordításában lett klasszikus. A dráma természetesen nem ragaszkodik a valósághoz, Cyrano viszonzatlan szerelemtől szenvedő, romantikus, sziporkázóan szellemes párbajhős, akinek előnytelen külseje nemes és gyengéd belsőt leplez, öniróniával fűszerezett orrmonológja szállóigévé lett.

A műből több opera, balett, sőt musical is készült, Martin Crimp brit drámaíró 2019-ben írt a darabból szabad adaptációt, amelynek ősbemutatója Londonban a Playhouse Theatre-ben volt. Magyarországon a 2024/2025-ös évadban a Budaörsi Latinovits Színház vitte színre a kortárs változatot.

A színművet először 1900-ban adaptálta filmre Clément Maurice, majd többen is vászonra álmodták. Az 1987-es amerikai  alkotásban Steve Martin játszotta a főszerepet. A legnépszerűbb talán a Jean-Paul Rappeneau rendezésében, Gérard Depardieu főszereplésével készült 1990-es francia filmváltozat.