Mikor látta először ezt a darabot?

Az ősbemutató a győri Padlásszínházban volt, 1997-ben. Én a születése után viszonylag hamar láttam, és annyira szerettem, hogy amikor nem sokkal később a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója lettem, már az első évadomban meghívtam bérletes előadásnak a Krúdy kamaraszínpadra. Gyabronka József, Honti György és Horváth Lajos Ottó volt benne a három szereplő.

Azóta is a szívem csücske ez a darab, és hálás vagyok a sorsnak és persze Szabó Ágnesnek, a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatónőjének, hogy megkérdezte tőlem: a mostani helyzetben, amikor a színházuk a rekonstrukció miatt otthontalan, és különböző befogadóképességű térben van lehetőségük játszani, mit gondolok, milyen kamarajellegű darabot érdemes színre vinniük. Elsőként ez a Csehov-novellafüzér jutott eszembe, amit Kiss Csaba kitűnően dramatizált. Csehov varázslatos női alakokat írt meg a drámáiban: egyszerre nagyon szerethető és ellenszenves figurákat. Mindegyik megérthető, esendő, kritizálható a bonyolultságában szinte megfejthetetlen emberi mélysége miatt. A nagy orosz drámaköltő novellistaként is megcsillogtatta fantasztikus lélekbúvár képességét.

Ez a darab rajta volt a bakancslistáján?

Nincs színházi bakancslistám. A színházat egyszerűen szeretni kell csinálni, és addig nem nyugodni, amíg a darab fel nem kelti az érdeklődésedet, és meg nem leled benne az örömforrásodat. Számomra nincs kedvelt vagy vágyott rendezés: az anyagot addig kell formálni, amíg meg nem szereted, amíg örömet nem tud szerezni. Persze nemcsak magunknak, hanem a játszó színészeknek és legfőképpen a közönségnek. Minden egyes darabra alkotásként kell tekinteni: megmunkálandó tárgyként kell kezelni, amiből jó esetben valami egyszeri és megismételhetetlen alkotás, műtárgy születik. Mindenevő vagyok, műfajtól függetlenül bármit szívesen rendezek. Legyen az tragédia vagy vígjáték, zenés előadás vagy gyerekdarab. Mindegyikre szüksége van a befogadónak.  

Ez a szöveg Csehové vagy inkább Kiss Csabáé?

Teljesen Csehov-szöveg, Kiss Csaba az ő novelláinak motívumait fűzte össze. Tette ezt úgy, hogy az összekötő kapocs az örök alapkérdés: mi lett a nővel? A férfi ugyanis genetikailag úgy van kódolva, hogy a végső célja a nő, az utódlás, a fajfenntartás. Nem nyugszik, amíg a nőt meg nem találja.

Csaba észrevette, hogy van a novellákban egy talányos, titokzatos, illetve azzá tehető nőalak. Ez a főszál, melyre a gyöngyszemek felfűzhetők. Az utóbbiak alatt az etűdökre gondolok, amelyekből a történet összeáll. Remélem, hogy az előadás a nézőtéren ülő férfiakból saját élményeiket hozza elő: a kudarcaikat vagy beteljesülő szerelemmel végződő vágyakozásukat. És az örök kérdést; a megfejthetetlen, talányos, kiismerhetetlen nőt. Szerintem ez mindenkit foglalkoztat. Van, aki bevallja, van, aki nem, de hát az emberiség így működik.

Ebben a darabban három férfi van.

Shakespeare-től tudjuk: „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő.” A darabban szimbolikus jelentőségű, hogy három különböző karakterű színész vándorol fellépéstől fellépésig, ha úgy tetszik, az élet színpadán, és végeláthatatlan útjukon során kikívánkozik belőlünk a kérdés: „Mi lett a nővel?” Egész életünkben szerepeket játszunk, a nővel kapcsolatos alapkérdés mentén kutakodva, kóvályogva, kétségbeesetten.

Ez a három férfi miért van ennyire egymásra utalva?

Az örök vándorlás a közös sorsuk. Ez tartja össze őket, és a szép lassan mélyülő férfibarátság, őszinteség és bizalom.

Időnként pedig össze is vesznek.

Persze: mint minden rendes kapcsolatban, itt is vannak súrlódások, kibékülések, eltávolodások, egymásra találások. Ők együtt élik meg a maguk munkás hétköznapjait és ünnepeit. Beszélnek mindenről: fociról, politikáról, világirodalomról. Csak egy kérdést nem tudnak soha kivesézni és megunni, az pedig a nő.

Mennyire nyúlt hozzá a szöveghez?

Semennyire. A próbán talán néhány szót kicseréltünk, de az sem volt jellemző, mert a szöveg annyira jó és gazdag. Csehov zseniális, nemcsak drámaíróként, hanem novellistaként is. Kiss Csaba pedig lenyűgöző érzékenységgel nyúlt hozzá a szöveghez. Ha jól tudom, az első próbafolyamat során ő is sokat merített a színészek ötleteiből, a szöveg ennek révén lett koherens egész. A darab azóta is töretlen diadalútját járja, mert hiszen beszédes: ez lesz a huszonötödik színházi bemutatója.

Miért ennyire népszerű?

Rálép az Achilles-sarkunkra, és a férfiak mellett a nőket is megszólítja. A nők hiúságát szerintem kedvesen és büszkeséget előcsalva csiklandozza meg azzal, hogy rámutat: a férfiak ennyire kíváncsiak rájuk. A történetek izgalmasak, érdekesek, bájosak. Egyrészt megrázók, másrészt – mint minden szép és bonyolult emberi dolog – kacagtatóak is. Hol sírok, hol nevetek rajtuk.

Fotók: theater.hu/Ilovszky Béla