Az Oscar-díjas Mindenki a kirekesztést és a valódi összefogást mutatja be, a Foglyok című tévéfilmed abszurd megtörtént esetet dolgoz fel, Az unoka című első mozifilmed, thrillered pedig egy kifejezetten személyes történet filmes lenyomata. Milyen emberi, érzelmi szál volt rád akkora hatással Varga Lóránt Egykutya című színdarabjában, hogy négy éven át tartó érlelés után vászonra vitted a történetet?
Azért az első és legfőbb szempont az volt, hogy nagyon szórakoztató. De persze az érzelmi hatás is fontos része. Az Egykutya a csavaros sztori miatt úgy tud a legnagyobb erővel hatni a nézőre, ha a lehető legkevesebb tudással ül be a vetítésre. Emiatt nem is tudom kifejteni a hozzá fűződő személyes kapcsolódásom, mert az abszolút spoiler lenne! Alig várom, hogy a vetítések utáni beszélgetéseken végre erről is lehessen szó. Az biztos, hogy erős személyes szállal, sőt szálakkal fűződöm a történethez. A filmnek négy, szinte teljesen egyenrangú karakter a főszereplője, akik mind gyökeresen mást képviselnek a világban, teljesen máshogy látják az életüket és a többiekhez való viszonyukat. Így az alapjául szolgáló előadáshoz hasonlóan a filmhez is rengeteg különféle ember tud kapcsolódni, személyes közelségbe kerülni.
Sok rendező vallja, hogy egy film sosincs kész, de egy idő után a rendezőnek el kell engednie. Milyen attitűddel tudtad két hét alatt tökéletesen leforgatni ezt a közönségfilmet? Főleg, hogy Az unoka hosszabb ideig készült, és a bemutatót követően is láttál benne olyan pontokat, amiken szívesen csiszoltál volna.
Nagy segítséget jelentett az, hogy az Egykutya már a megfilmesítése kezdetén is egy kiforrott mű volt. Ugyanazok a színészek játszanak a filmben, akik az alapjául szolgáló darabban, és ők, mivel száznál is többször játszották el az előadást, kívül-belül ismerték a karaktereiket. Egy már létező ívet rajzoltak újra a kamerák előtt – ez az oka annak, hogy ilyen rövid idő alatt tudtuk leforgatni a filmet, nélkülük biztosan nem sikerült volna. Az unoka forgatása bő negyven napot igényelt, ami jóval több az Egykutya tizenöt forgatási napjánál, de az egy összetettebb, több szereplővel, több helyszínen készülő film volt.
A színészek számára kihívást jelentett erre az egészen más médiumra adaptálni a történetet?
Nagyon izgalmas lehetett számukra a munka. A történet előadásában lévő jártasságuk miatt pontosan tudták, hogy egy karakter milyen állapotban van egy adott pillanatban, ahogy azt is, hogy hogyan jutott el oda, mi jár a fejében, mit érez. A színházitól kissé eltérő módon kellett lefordítaniuk, megélniük a kidolgozott mélységeket, ami bár nehéz feladat lehetett, mindannyian zseniálisan megugrották.
Az Egykutya a PopUp Produkció színdarabja, és ahogy az előadásnak, úgy a filmnek is Bakonyi Alexa a kreatív producere, ő a társulat fő motorja. Számára sem volt kérdés, hogy a különlegesen jól eltalált karaktereket és a köztük lévő jó kémiát a filmben is szeretnénk megőrizni. Keresve sem találtunk volna nála – hiszen ő maga is része a szereposztásnak –, Döbrösi Lauránál, Tenki Dalmánál és Tóth Károlynál jobb színészeket.
Egy beszélgetésünk során azt mondtad, hogy a Mindenkihez hasonlóan az Egykutyában is van „életmentő”, azaz a katarzis által felemelő, felszabadító faktor. Mit értesz ez alatt?
Hát, sajnos ez is spoiler – az erre kíváncsi embereknek meg kell nézniük a filmet! Nagyon felszabadító élmény tud lenni, amikor egy színdarabon, filmen vagy könyvön keresztül találkozunk egy olyan szituációval, amit mi magunk is átéltünk, és végignézzük, hogy mások hogyan vergődnek keresztül az adott helyzeten, hogyan oldják fel.
Azért mesélünk és hallgatunk történeteket évezredek óta, hogy lássuk, mit csinált a másik ember, amikor nehéz helyzetbe került. Hogyan oldotta vagy hogyan nem oldotta meg a helyzetet, milyen hibát követett el és az hova vezetett, és nem utolsósorban: hogyan döntött és mi lett a döntése eredménye. Az Egykutyában bőven vannak ilyen izgalmas szituációk, nagy döntések és még nagyobb következmények.
Milyen helyzetek ezek? Spoiler nélkül mit tudsz megosztani a film történetéről?
Röviden és kellően sejtelmesen: egy viharos estén újra találkozik négy ifjúkori barát, akik tíz éve nem látták egymást és nem is beszéltek egymással, mert anno történt valami, ami szétrobbantotta őket. Ezen az estén élet-halál kérdése lehet, hogy szót tudjanak érteni egymással.
Miként tudtad úgy megjeleníteni ezt a tabudöntögető történetet, hogy hátrahőkölés vagy elzárkózás helyett kapcsolódni tudjanak hozzá az emberek?
A tabudöntögetés inkább a párbeszédek tartalmával kapcsolatos – ennek a négy embernek megvan a saját, elég karcos-sarkos világlátása, kemény dolgokon vannak túl, és nem félnek beszélni róluk. Viszont pont e miatt a kendőzetlen őszinteség miatt nagyon is lehet hozzájuk kapcsolódni – pont, mint amikor egy igazán közeli baráttal beszélgetünk, tabuk nélkül.
Fontos számodra a személyes kötődés a témaválasztásnál: hogyan lesz a hozzád közel álló történetből olyan film, amely végül országos vagy akár még szélesebb közönséget tud megérinteni? Hogyan tudod bevonni a nézőt?
Ha én azt tudnám… (nevet) Jó lenne, ha lenne erre egy egyszerű recept, de minden film és minden történet kicsit más és mást igényel. Én, mint a film első számú nézője, próbálom olyan szemmel is látni a készülő alkotást, mintha német, amerikai, japán vagy épp brazil lennék. Gyerekkorom óta erős az empátiaképességem, részben erre támaszkodom. Rá kell éreznem, hogy mi az, ami ugyanúgy átmegy a különböző hátterű nézőknek, hogy ezáltal univerzálisan tudjak közvetíteni valamit.
A film belső világa viszont nem általános, hanem nagyon is konkrét, a legapróbb részletekig ki van dolgozva, és épp a konkrét, kézzelfogható, valóságból táplálkozó részletekkel lehet igazivá tenni a sztori világát. Egyébként a nézők beszippantásának képessége a rendezői mesterség fő része. Van egy saját „titkos” alapszabálylistám, ezt tanítom is rendezőhallgatóknak, ezek segítik, hogy a néző bekerüljön a történetbe, majd kizökkenés nélkül benne is maradjon. Nekem sokat segít a sokéves vágói múltam is – úgy lettem rendező, hogy előtte évekig vágtam –, hiszen sok esetben a vágás során történik meg az a varázslat, amitől aztán beszippantja a film az embert. Ezzel részben vicces módon magam ellen beszélek, mert az Egykutyában vannak az eddigi munkásságom leghosszabb, vágás nélküli snittjei.
A történetben megjelenő nagy energiát azzal akartuk megőrizni, hogy megszakítás és törés nélkül vettünk fel hosszú jeleneteket, hiszen valós időben éljük végig egy este történéseit. Addig csiszolgatjuk a művet, míg simán, bármiféle kizökkenés nélkül „végiggurul” a néző tudatában. A TikTok-videók korában állítólag minimálisra rövidült az emberek figyelmi fesztávja, de szerintem továbbra is megvan bennünk a hosszan tartó fókuszálás képessége, csak elő kell csalogatni.
Egy ügyesen rendezett film az első jelenetekben megteremti a saját nyelvét, ritmusát, gyakorlatilag közli, hogy hogyan kell őt nézni, ezáltal egy jó értelemben vett hipnotikus állapotba tudja keríteni a nézőt, és abban is tudja tartani őt.
Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy Oscar-díjas rendezőként alapvető bizalommal vannak feléd a társalkotók, a színészek és a producerek – hozzáteszem, a közönség is. Egy ekkora elismerés óriási figyelemmel, lehetőségekkel és egyúttal elvárásokkal jár. Nem vállaltál külföldi felkéréseket a Mindenki óta: hogyan próbálsz olyan alkotó maradni, hogy két lábbal a földön állva úgy dolgozz, hogy megőrizd ezt a bizalmat?
Nem teljesen igaz, hogy nem vállaltam külföldi felkéréseket – nagyon sok projekten dolgoztam, dolgozom most is, de egy rendező projektjeinek nagy része nem jut el a megvalósulásig.
Szerintem az a lényeg, hogy élvezettel és jó hangulatban készüljön a film. Ugyanis ez nem csupán az alkotóknak jelent örömöt, hanem a nézőknek is átmegy, őket is egy laza állapotba teszi. Filmet csinálni amúgy nem könnyű, sok a nehéz és fárasztó pillanat, fontos a bajtársias hozzáállás.
Képes vagy hajtóerőként alkalmazni a sok művészt alkotói blokkba kényszerítő maximalizmust és a már említett magas mércét, amit elvár tőled a szakma?
Ez engem is képes blokkba kényszeríteni, megakasztani. Folyamatos küzdelmet jelent, hogy megbirkózzak vele. A világ legszerencsésebb embere az, akiben nincs gát és akiben folyamatosan áramlik a kreativitás – az Egykutyát író Varga Lórit például ilyen alkotónak ismertem meg. A legtöbb akadályt azzal tudom magam elé tenni, ha a fejembe veszem valamiről, hogy élet-halál jelentőségű dolog, és minden azon múlik, hogy sikerül-e jól megoldanom. Ilyen súlyos félelemmel nagyon nehéz döntéseket hozni – játékossággal telve viszont egészen könnyű. Épp ezért munka közben igyekszem emlékeztetni magam, hogy: érezzük jól magunkat! Ha egy jeleneten mi, alkotók röhögtünk, akkor más is fog, ha mi elérzékenyültünk valamin, akkor az mást is meg fog érinteni. Az alkotás folyamata egyszerű is tud lenni, csak az ember néha túlagyalja a dolgokat és így elgáncsolja magát.
Az idei Oscar-jelöltek közül van kedvenc filmed-alakításod, mi tetszett és miért? Kinek drukkolsz?
Nagyon nagy kedvencem az Anora, ami egészen új minőséget képvisel. A rendező, Sean Baker mesélési módja úgy tud nagyon finom, szinte láthatatlan eszközökkel felépíteni egy teljesen igazi, nyers, erős textúrával rendelkező világot, hogy közben iszonyatosan érdekes, szép, szimbolikus és metaforákkal teli tud maradni. Minden szempontból drukkolok neki, és természetesen Jancsó Dávidnak is A brutalista vágásáért.
A jelen pillanatban milyen történetek foglalkoztatnak, milyen témák és ügyek mellé tudsz – és akarsz – beállni? Mik a terveid a jövőre nézve?
Sok tervem van, de mostanában már nem szeretek beszélni róluk, mert babonás lettem – attól tartok, hogy ha beszélek róluk ahelyett, hogy csinálnám őket, akkor nem valósulnak meg. Annyit elárulok, hogy több nagyjátékfilm- és sorozattervem is van, szépen lassan fejlesztjük őket. Remélem, hogy hamarosan újabb bejelentéssel állok elő. Most az a legfontosabb, hogy az Egykutya jól sikerüljön és eljusson az erre nyitott közönséghez. Témák tekintetében nagyon szerteágazó az érdeklődésem, de van egy dolog, ami régóta szüntelenül foglalkoztat. Ez nem más, mint az igazságtalanság, és az: mit tudunk kezdeni vele, ha összefogunk?
