Egy játszótér a white cube romjain
Minden van itt, amit régen a white cube terekből kitiltottak: graffiti, tetkó, képregény, poszter, pop-art, sőt – még Converse cipő is. A Lowbrow goes on kiállítás a Deák17 Galéria tereiben laza könnyedséggel emeli be azokat a műfajokat és vizuális nyelveket, amelyek korábban a művészeti világ perifériájára szorultak. A végeredmény egy vizuális playground, ahol a különféle művészeti formák folyamatos párbeszédben vannak egymással, egymásnak dobálják a labdát – szabályok és hierarchiák nélkül.
Zsigó Bianka, a kiállítás kurátora kifejezetten nyitott és izgalmas koncepciót álmodott meg: az egész tér olyan, mintha egy lüktető utcai kavalkádba lépnénk, ahol minden sarkon másféle vizuális élmény vár. Tulajdonképpen tíz mini kiállítás sűrűsödik itt össze: minden felkért művész saját, önálló egységet kapott, egy olyan teret, ahol szabadon, kompromisszumok nélkül építhette fel a saját kis univerzumát.
Karácsonyi László például egy gondosan berendezett, historizáló enteriőrt álmodott meg: barokkos tapéta, elegáns szalonbútorok, egy múltidéző, harmonikus világ, ahol első pillantásra minden a helyén van. Ez azonban csak a felszín. Ahogy a tekintet elidőz a részleteken, az idill lassan megbillen: a kanapéból kés pengéje villan ki, apró groteszk szörnyfigurák és hibrid lények lepik el a teret. Ez a „horror rokokó” világa, ahol a szépség és az erőszak, a nosztalgia és a fenyegetés egyazon térben léteznek, zavarba ejtő természetességgel.
Stark Attila falát a graffiti nyers, urbánus energiája határozza meg. A street art vizualitás azonban nem öncélú. Szervesen kapcsolódik Stark festményeihez és azokhoz a jól ismert, kedvesen torz, állatszerű figurákhoz, amelyek már régóta a művész saját univerzumát alkotják. A graffiti itt játékos, humoros, könnyed nyelvként működik, amely egyszerre reflektál a városi vizuális zajra és a belső, mesés világokra. Erhardt Domonkos munkái szépen rímelnek erre a közegre, bár hangulatuk melankolikusabb, sötétebb.
Fáskerti Zsófia a szobrászat felől érkezik, míg Sárdi Katalin az animáció és a rajzolt képek világából. Mégis, a Lowbrow goes on koncepciójában ezek a különböző pozíciók nem feszülnek egymásnak, hanem meglepően természetesen simulnak össze. Sárdi munkái a mozgás illúzióját hozzák be a térbe: figurái mintha nem is képek lennének, hanem egy vizuális áramlás stációi. A neonos színek, a zsúfolt rajzi struktúrák és a graffitiszerű felfestések az egész teret aktiválják. Ezzel szemben Fáskerti szobrai megállítják az időt. A klasszikus anyaghasználat és a precíz kivitelezés a maradandóság ígéretét hordozza, miközben az ábrázolt gesztusok kifejezetten a jelenhez kötődnek: a fogyasztói szokásokhoz, a mindennapok banalitásához és furcsaságaihoz.
A szobrok letisztultsága izgalmas kontrasztot alkot Haránt Artúr műveinek pszichedelikus világával, ahol a poszthumán gondolkodás nyer teret. A sűrű, hipnotikus mintázatok hosszabb szemlélődésre késztetnek, miközben fokozatosan feloldják az alak és háttér, az élő és az élettelen közti határokat. A képeken felbukkanó hibrid lények, organikus és kozmikus formák, növényi, állati és mitologikus elemek egymásba csúsznak; itt nincs stabil identitás vagy rögzített kategória – minden folyamatos átalakulásban van.
Karácsonyi „horror rokokó” enteriőrjének groteszk hangütése Gazdag Ágnes munkáiban folytatódik. Ezekben a festményekben szintén a klasszikus hagyomány íródik újra a kortárs irónia nyelvén. A kis méretű emlősök színpadias jelenetekben, elegáns kosztümökbe öltöztetve jelennek meg, így a képek egyszerre hatnak tisztelgésnek és finom fricskának. A régmúlt ikonográfiája és a kortárs popkulturális érzékenység vészjósló, mégis szórakoztató módon keveredik, a cuki és a groteszk egymásba csúszása pedig folyamatos feszültséget teremt.
Ebből a világból egy függönyön keresztül jutunk tovább a kiállítás egyik legsűrűbb, leginkább klausztrofób terébe. Itt már nincs játékos bizonytalanság: a horror teljes súlyával nehezedik a nézőre. Borbás Róbert munkái sötét, zárt környezetben jelennek meg, ahol a vizuális világ horrorisztikus fantazmagóriák felé tolódik.
Kijutva ebből a rémálomból a tér másik termében Void groteszk portréi lepik el a falat. A sokarcú kompozíció egyszerre működik vizuális ritmusként és társadalmi tükörként: az egymás mellé rendezett fejek karikaturisztikusak, mégis zavarba ejtően ismerősek, mert az arcok mindenből előbújnak, és óhatatlanul visszanéznek ránk.
Jáger Attila munkái tovább tágítják ezt a sokrétegű teret azzal, hogy a képregényes gondolkodást szó szerint különféle hordozókra ültetik át. A kiállításon szereplő gördeszkák nem pusztán felületek, hanem aktív részei a műveknek. A sérülések, kopások és törések beépülnek a kompozícióba. A fekete-fehér horror vacui rajzok, a furcsa, álomszerű lények és a visszatérő motívumok egy személyes mitológia elemeiként jelennek meg. A papír, a fal és a deszka egymás mellettisége tovább gazdagítja a kiállítás bestiáriumát. A deszkás gondolatmenetre illeszkedik az a szekció is, ahol a Converse márka ikonikus darabjai jelennek meg.
Jó ebben a túlsűrített, túlzsúfolt térben lenni. A Lowbrow goes on felszabadító élményt kínál: laza és könnyed, miközben érzékenyen reagál a világ vizuális és kulturális változásaira. Ritka az olyan kiállítás, amely ennyire következetesen nem hierarchizál a műfajok között, és ahol a befogadás alapállapot. Animációs szemlélet, street art gesztusok és képregényes világépítés találkoznak, miközben a határok és hierarchiák végleg elveszítik jelentőségüket.
Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu
