Derű és ihletettség - RÁNKI DEZSŐ ZONGORAESTJE A MÜPÁBAN

A Zongora című sorozat idei első állomásaként Ránki Dezső estjére került sor január 17-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ha valaki esetleg ? nyilván akadtak szép számmal ilyenek ? jelen volt az előző, Boris Berezovszkij-koncerten, az valami egészen mást hallgathatott ? és persze nem kizárólag a szerzők terén, hanem minden szempontból ?, a zongorajátéknak igencsak más jegyeit hallhatta érvényesülni. Az egész este szerkezete tökéletes volt. Azonnal, ahogy az ember a programra tekintett, láthatóvá vált, hogy egy olyan kortárs szerző, Dukay Barnabás műve (Rondino, amely a szívhez szól) adja meg az alapot, majd, egy másik (...napfényből, vízből és kövekből... ? hangszeres monódia zongorára) zárja le a kompozíciót, mely egyszerre távolságtartó, s ugyanakkor nagyon is kötődik a többi szerzőhöz, és természetesen az adott művekhez is. (Illetve érdemes még megjegyezni, hogy az utóbbi darabnak ez volt a magyarországi bemutatója is egyben.)

 

Ránki Dezső bizonyosan a legértőbb tolmácsolója Dukay műveinek, hiszen egyrészt kortársakról van szó ? s így nyilvánvalóan a személyes kapcsolat is csak erősíti ezt a közös munkát ?, ugyanakkor az azonnal feltűnő közös jegyek, a finoman lüktető lelkület is hamar szembetűnővé vált.

 

A koncert alatt bennem eluralkodó két alapérzés talán a derű volt és a megihletettség. Ez is két részre bontható, akár maga az este is; hiszen nemcsak azokban képződhetett meg ez a két alaptónus, akik hallgatták Liszt, Haydn, vagy épp Schumann bizonyos darabjait, hanem mintha párba rendezett volna ennek az estének a kedvéért Ránki Dezső olyan műveket, illetve szerzőket, akik tökéletesen kiegészítik egymást. Nem véletlen, hogy Dukay Barnabás Rondino című művéről ezt olvashatjuk: ?A Haydn és Webern művészetének ajánlott kompozíciót puritán forma közé szorított sűrű művészi közlendő jellemzi (...)? ? akárcsak az estét, és így már a megihletettség is jobban érthető talán. Azonban itt ez még mindig nem ért véget, hiszen az első rész csúcspontja, legalábbis számomra, egyértelműen Joseph Haydn Esz-Dúr Szonátája, mely nemcsak, hogy a legkiforrottabb és legmélyebb Haydn-darabok közé tartozik, hanem egy olyan mű is, amely szintén összefüggésben áll a megihletettséggel. Ez a ?Genzinger? szonáta, mely egy bécsi orvos feleségének íródott, s amelynek lassú, Adagio e cantabile tétele csodálatos volt Ránki interpretációjában ? s amely mű ugyanakkor meglehetősen előremutató is. E nagy kompozíció után ismét ?könnyedebb? rész következhetett; Debussy Gyermekkuckó című ciklusa, amely feloldást jelentett, vagy legalábbis valamiféle átmenetet képviselt, majd ezt követően Liszt Ferenc Öt kis zongoradarabja hangzott el, mely darabok egyben lezárták az első részt, s ugyanakkor ?megágyaztak? valaminek, amire csak a második részben kerülhetett sor. Ez pedig nem volt más, mint a Dante-szonáta. És ha ejtettünk már néhány szót a megihletettségről, itt is egyértelműen ki kell térnünk erre; már címéből is adódik, kinek írta, milyen indíttatásból született ez az elképesztően komplex mű; ez Liszt Dante-élményének és Itália-élményének egyértelmű lenyomata. Annyit azért még érdemes hozzáfűzni, hogy nem ez az a mű talán, mely a leginkább illik Ránki Dezső habitusához. Ennek ellenére, holott jó pár előadótól volt szerencsém már meghallgatni a művet, egészen sajátosan, azzal a líraisággal játszotta, amely az este folyamán elhangzó egyéb művekhez inkább illeszkedett. Ahogyan az tetten érhető volt Schumann Album für die Jugend című ciklusában, amiből válogatott anyag hangzott el. Az este folyamán itt mutatkozott meg igazán az a líraiság, amire korábban igyekeztem utalni, és ebben az esetben olyan szinten érvényesült, hogy nemcsak hogy líraivá tett Ránki Dezső egy darabot, hanem az egyébként is benne rejlő derűt és zaklatottságot sikerült a maga tisztaságában felszínre hoznia, és megmutatnia. Számomra hihetetlenül hosszú volt ez a rész ? pedig gyanítom, hogy nem tartott tovább, mint húsz-huszonöt perc. Zárásként pedig, ahogyan arról már korábban szó esett; Dukay Barnabás műve szólalt meg, ami mint egy finoman kúszó, örömteljes álom, elegyengetett mindent.

Valóban megható volt látni, hogy maga a szerző is jelen van ? és így, úgy hiszem, mindenki számára egyértelmű volt, hogy ezen az estén nincs ráadás. Illetve van; csak az már valahol máshol keresendő.