Minden idők legtöbbet rögzített operaénekeséről írt könyvet az Operaház főigazgatója
Száz éve, 1925. május 28-án született Dietrich Fischer-Dieskau, a második világháború utáni időszak egyik legkiemelkedőbb dalénekese. A centenárium alkalmából jelent meg a DFD100 Színe & fonákja című kötet, amelyben a Magyar Állami Operaház főigazgatója, dr. Ókovács Szilveszter a német bariton az opera műfajához fűződő viszonyát elemzi. A könyv foglalkozik az énekes-karmester munkásságának magyar vonatkozásaival is, de igazi különlegessége, hogy Fischer-Dieskau korábban kiadatlan grafikái illusztrálják. A kötet a szerző szándékai szerint tisztelgés a művész előtt, aki a zenei előadásmód és értelmezés fejlődésére nagy hatással volt, és ajánlás az elkövetkező énekes generációknak.
A kötetet bemutató sajtótájékoztatón Ókovács Szilveszter elárulta, mintegy négy évtizedes viszony fűzi Dietrich Fischer-Dieskauhoz: fiatal énekeshallgatóként az ő felvételei inspirálták pályaválasztásában, majd 2022-es doktori disszertációját is e témára alapozta. Felidézett egy levelet, amelyet az énekesnek írt, és amelyre válaszképp pedig „egy szatyor lemez érkezett”, és a művész még arra is ügyelt, hogy Zalakaroson, azaz vámmentesen adják fel a küldeményt a fiatalembernek. Mint mondta, huszonévesen próbálkozott egy Fischer-Dieskauról szóló könyv fordításával, de amikor felismerte, hogy az inkább egy rajongói, mint szakmai igénnyel született kiadvány, félretette a munkát. Reményei szerint a DFD100 Színe & fonákja címében is kifejezi, hogy meg akarta tartani a rajongás hangnemét, de nem akart „az elfogultság csapdájába” esni.
Ókovács hangsúlyozta,
Ugyanakkor megjegyezte: bár Fischer-Dieskaut komor, komoly cantus doctusnak tartották, a derű jellemezte mind munkájában, mind magánéletében. „A grüberli leretusálhatatlan a fotókról” – fogalmazott.
Hozzátette: a könyv a pálya „kevésbé becsült” operai területére fókuszál, de Dietrich Fischer-Dieskau hozzállása „operaénekesnél is operaénekesebbé teszi” őt. A DFD100 Színe & fonákja részletesen vizsgálja az énekes főbb operai alakításait azok egy-egy felvételén keresztül – Mozart Don Giovannijától Verdi Macbethjén át Strauss Arabellájáig –, és bemutatja, miként formálta az operai szerepek értelmezését a szöveg és zene szoros összefonódásának elmélyítésével.
A könyvbemutatón Zsoldos Dávid, a Magyar Zenei Tanács elnökének kérdésére Sáfár Orsolya operaénekes elmondta, fachtól függetlenül sokat lehet tenulni Fischer-Dieskau felvételeiből. A dikciót, azt, ahogyan a nyelvvel bánik, az előadó-művészetet átható tudatosságot és spontaneitást, a dalokban is megjelenő színészi képességet, azt az elemzői attitűdöt, amivel „a dalhoz mint miniatűrhöz nyúlt” – sorolta a szoprán. Majd folytatta a fegyelmezettség kiemelésével, és azzal, hogy Fischer-Dieskau pontosan tisztában volt az adottságaival és a határaival, ezen belül viszont mindent tökéletesen kiaknázott. „Ha odafigyelünk, ma is virtuálisan tanít” – összegzett.
Dietrich Fischer-Dieskau minden idők legtöbbet rögzített operaénekese, körülbelül négyszáz lemezanyagnyi lemezt vett fel. A felvételek, illetve az erre való felkészülés, az akusztikai próbák mintegy négy évet tennének ki – tette plasztikussá Ókovács Szilveszter az életmű méretét. Az énekes felkészültsége kapcsán felidézte, hogy visszaemlékezések szerint a stúdióban általában csupán két take-et vettek fel, és közülük az elsőt használták.
A mai operaénekesek között minél nagyobb sztár valaki, annál szűkebb a repertoárja, „tizenöt-húsz nagy szereppel végig lehet turnézni a világot” – jegyezte meg Zsoldos Dávid. Fischer-Dieskau ezzel szemben 119 szerepet énekelt, hívta fel a figyelmet Ókovács Szilveszter, többségüket lemezen vagy rádióadásban. (Tegyük hozzá gyorsan, felvételről illúziókeltő Papageno vagy Rigoletto a bariton előadásában, de színpadon ezekben a karakterekben egy jó kiállású, 196 centiméteres férfi csak a legdurvább rendezői színházban lenne vizuálisan is hihető.) Ugyanakkor az 1950-es évektől jelentős operaénekesnek számított, emelte ki a szerző, amit többek között az is mutat, hogy a nagy német operaházakat újra megnyitó premiereken közreműködött, rendszeresen énekelt Berlinben, Münchenben. Salzburgban. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az énekes tisztában volt azzal, hogy nem minden szerep állt neki jól a hang volumene miatt, ám minden feladatot képes volt fegyelmezetten, lehetőségein belül a maximumra törekedve megoldani, így a közönség számára a művészi élmény nem maradt el.
Miután Dietrich Fischer-Dieskau 1983-ban elbúcsúzott az opera műfajától, a dalirodalomra koncentrált. Utolsó fellépése 1992 szilveszterén volt, akkor egy opera részletét, a Falstaff Fúgáját énekelte. Másnap, újév napján – idézte fel Ókovács Szilveszter az önéletrajz „megkapó őszinteségű” vallomását a hang változásáról –, átgondolva, hogy a Falstaff volt Verdi utolsó operája, saját énekesi pályáját is lezárta. Az önéletrajzból mintegy ötven oldal olvasható a DFD100 Színe & fonákjában, amely emellett tartalmazza a teljes operai „Dieskaugráfiá”-t, valamint a szerepek és az opera-előadásainak teljes jegyzékét.
A Magyar Állami Operaház gondozásában megjelent, Ókovács Szilveszter tájékoztatása szerint 1 kiló 86 dekás kiadvány kitér Fischer-Dieskau művészetének magyar vonatkozásaira is, különösen arra, ami Kodály és Bartók műveinek előadását illeti, valamint tartalmazza budapesti fellépéseinek recenzióit is. A kötet végén található QR-kód segítségével Dietrich Fischer-Dieskau több felvétele is meghallgatható, köztük az 1973-as Erkel színházi dalestje Szvjatoszlav Richterrel, 1960-as londoni Kodály-estje, valamint Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának több felvétele magyar és német nyelven is.
Ezeket eddig csupán egy szűk kör ismerhette: Dietrich Fischer-Dieskau felesége, Várady Júlia készített belőlük egy könyvecskét férje 75. születésnapjára, a család barátai számára.
Az énekes autodidakta képzőművész volt. Érzékeny, finom, színátmenetekre, expresszivitásra képes alkotóként jellemezte Kovács Krisztina, a Nemes Galéria művészeti vezetője, aki kiemelte a német expresszionizmus hatását, azt a művészeti irányzatot, amely a színekkel és a formákkal nem a valósághűséget, hanem az alkotó lelki világát állította fókuszba. A művészettörténész az önazonosságot hangsúlyozta, a rajzokat „érzelmi napló”-nak nevezte. Kiemelte energikus vonalvezetésüket, strukturáltságukat, játékosságukat. Az önarcképek őszinteségére és a szuggesztivitására hívta fel a figyelmet, a Várady Júliát ábrázoló portrék esetében pedig arra a nyugalomra, amely a női szépségre való rácsodálkozásból is fakad. Mint a művészettörténész megjegyezte, Fischer-Dieskau megengedte magának a hibákat, bátran kísérletezett.
A DFD100 Színe & fonákja című könyv megvásárolható a Magyar Állami Operaház OperaShopjában és online is. A könyvbemutatón Ókovács Szilveszter elmondta, a közeljövőben a kiadványt ingyenesen, lapozható formában is elérhetővé teszik.
Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
