A Bartók Béla Emlékház a Pasaréti téri buszmegállóból csak egy rövid séta a környékhez képest egyenes és alig kaptatós Csévi utcán. Lombos zöld fák mögött áll a kétemeletes fehér épület, ahol 1932. április 20-tól 1940. október 12-ig élt feleségével, Pásztory Dittával, fiával, Bartók Péterrel. Az itt töltött időszakban olyan remekművek születtek, mint a Mikrokozmosz 153 zongoraleckéjének nagy része, az 5. és a 6. vonósnégyes, a Gyermek- és női karok, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, a Kontrasztok vagy a 2. hegedűverseny.
Ez volt a legkényelmesebb és legelegánsabb lakhelye. A házaspár 1940 októberében innen indult Amerikába, és ide is terveztek visszatérni. Bár idősebbik fiuk, ifj. Bartók Béla az elutazás után még egy évig fenntartotta a bérleményt, Bartók már nem tudott hazajönni, így a Csalán úti villa lett a zeneszerző utolsó magyarországi otthona.
1981-ben nyílt meg a nagyközönség számára mint koncerthelyszín és múzeum, 2006-tól pedig valamennyi szinten eredeti tárgyakkal fogadta a látogatókat, ám a zeneszerző jogörököse 2021-ben visszavonta a letétet – magyarázza Farkas Zoltán zenetörténész, az emlékház igazgatója. Én pedig remélem, hogy nem tűnök ünneprontónak, ha azt mondom, a kényszerű helyzettel egyáltalán nem járt rosszul a Bartók Béla Emlékház: az új kiállítás interaktivitás és tudásátadás tekintetében sokkal inkább megfelel a korszerűség igényének.
Egyetlen tárló van csupán, benne egy 1905-ös fonográf. Zoltántól megtudom, nem Bartóké volt, de ugyanaz a modell, mint amit Bartók is használt a gyűjtőutakon és otthon, a gyűjtések lehallgatásakor. (Tudták, hogy felvételhez és hallgatáshoz tűt kellett cserélni?) Az eszköz működését egy tablet és egy kiterjesztettvalóság-alkalmazás segítségével lehet megismerni, azaz ez a múzeum ismeretterjesztő helyszín, ahol nemcsak a szemnek, de a kéznek, és ha már egy zeneszerzőnél járunk, a fülnek is sok élményt tartogatnak. Annak ellenére is, hogy a tárlat címe: Bartók csendje.
Van a címválasztásnak praktikus oka. Például az a paradoxon, hogy miközben Bartók zenéjét sokan a mai napig disszonánsnak, „barbárnak” tartják, a zeneszerző alkotói lételeme a csend volt.
„Bartók nagyon érzékeny volt a zajra. Szenvedett tőle. A dolgozószobájának ajtaja, ablaka hangszigetelt volt, még füldugót is használt, de úgyis hallott mindent, ami sértőn belehallatszott a zenébe” – olvasható a család háztartási alkalmazottja, Karszt Magdolna visszaemlékezése.
Ezek után elképzelhetjük, milyen hatással lehetett a zeneszerzőre például a telekmegosztás után elkezdett, a közvetlen szomszédságban zajló építkezés vagy a Gugger-hegyi versenyen süvítő automobilok (a sorozatot egy súlyos baleset miatt tiltották be), hogy eljutott, hogy nekiálljon egy lármagép, egy motoros kereplőhöz hasonlatos eszköz tervezéséhez, amely a nemkívánatos hangokat kiszűri közvetlen környezetéből. (Megjegyzés: a lármagép szerkesztése valójában nem a Csalán úthoz, hanem az előző, Kavics utcai lakáshoz kapcsolható.)
A találmányból aztán nem lett semmi, mindenesetre érdemes megállni és elgondolkodni a kiállításnyitó tablónál, amelyen végigböngészhetjük egy 1940-es Budapest-térképre helyezve korábbi budapesti, mi több: jórészt belvárosi, a Zeneakadémiától kis járásnyira levő lakhelyeit. Milyen nyugalom és csönd lehetett a kávéházakkal övezett akkori Mussolini téren (a mai Oktogonon), vajon mit lehetett kihallani a recsegő hangfelvételekből a leíráskor, vagy hogyan lehetett koncentrálni a komponáláskor?
A főváros nyüzsgését Bartók egyszer már maga mögött akarta hagyni, és 1911-ben akkori feleségével, Ziegler Mártával és fiukkal, ifj. Bartók Bélával az akkor még önálló község Rákoskeresztúr-nyaralóra (ma Rákoshegy) költözött. Az alkotáshoz szükséges harmónia megvolt, a komfort azonban hiányzott; ennek ellenére csak az első világháború utáni ínséges időszak, az élelmiszer- és tűzifahiány, a rendszertelen vonatközlekedés miatt költöztek vissza a városba.
Egy későbbi lakás a Szilágyi Dezső téren hiába volt felszerelve a modern élet minden kényelmével, ha a város zaja szinte lehetetlenné tette Bartók számára a munkát, míg a forgalomtól távol eső későbbi lakhelyen, a Kavics utcában meg a felső lakók járkálása volt zavaró. Nem volt tehát egyszerű Bartóknak és Bartókkal…
Mindezeket a korábbi tapasztalatokat és az igényeket figyelembe véve egy önálló villa Pasaréten logikus döntésnek tűnt. A család két alkalmazottjukkal, Karszt Magdolnával, azaz Lencsivel és unokahúgával, Júliával költözött ide, és évi 3700 pengőért bérelték a villát. S hogy ez drágának számított-e? „Havi 200 pengő fixszel / Ma egy ember könnyen viccel” – idézi Farkas Zoltán zenetörténész, az emlékház igazgatója válaszul a korabeli slágert, és hozzáteszi, a Zeneakadémia tanáraként Bartókot jobban fizették, mint mai utódait, ehhez a fizetéshez jött további bevételként a koncertek honoráriuma, a rádiós fellépti díjak és a műveiért járó jogdíj.
A visszaemlékezések és fotók alapján elkészült egy látványos videó, amelyet szintén a földszinten nézhetünk meg.
Áll itt az a különös billentyűsor is, amelyen minden billentyű egy-egy évnek feleltethető meg. Ha megnyomjuk, nem hangok jönnek belőle – az a bizonyos csend, ugye –, hanem a méretes képernyőn felvillanó, képekkel, ábrákkal illusztrált adatok segítenek idővonalra helyezni, kontextualizálni Bartók Béla életét és műveit. Milyen események zajlottak aktuálisan a világban és az országban: a tudomány és a művészet területén milyen fontos felfedezések vagy megjelenések zajlottak? És persze hol járt, mit csinált, mit gyűjtött vagy komponált főhősünk? A kiválogatott adathalmaz izgalmas. Meglepődöm és nagyot csettintek magamban, amikor Farkas Zoltán megjegyzi, finomhangolják még a következő etapban, különösen a nemzetközi látogatóknak készülő angol nyelvű verzióhoz.
Egy pár perces némafilm a kétzongorás Szonáta 1937. decemberi bemutatójáról, és egy jó negyedórás, interjúrészletekből, híradó- és amatőr felvételekből álló többszekvenciás minimozi. A hosszabb anyagot, jó néhány ínyencséggel, a koncertteremben lehet végignézni, a kisfilmet pedig a lépcsőfordulóban. Ez utóbbi egyébként annyira illúziókeltő, hogy ha nem ismeri rajta fel Porogi Ádámot, a Radnóti Színház színészét, vagy nem olvassa el az inzertet, a jól sikerült statisztaválogatásnak köszönhetően – a Fischer Annie-t alakító hölgy kontya tökéletesen eltalált – a figyelmetlen néző akár azt is hihetné, eredeti a filmecske.
A második emeleti teremben az óramutató járásával megegyezően indulva az első állomás a műzenei inspirációs forrásokat, a Bartók Béla zenei gondolkodását meghatározó tíz komponistát mutatja be. Közülük Bach, Beethoven és Stravinsky egy-egy művébe, illetve a hozzájuk kapcsolható Bartók-kompozícióba lehet belehallgatni.
Középen egy méretes érintőképernyő az 1904 és 1936 közötti, a Kárpát-medencén inneni és túli gyűjtőutakat mutatja be. A minuciózus tervezettség leolvasható a térképről, amelyet virtuálisan bebarangolhatunk évre, népre bontva, a magyarázatok mellett a lejegyzett anyaggal, képekkel, nem egy esetben az adatközlő fotójával illusztrálva. A látogatónak nem muszáj Bartókot követni, nyugodtan érintheti random a képernyőt, mert minden érintésre előbukkan valami érdekes. Az én easter eggem a székely népzene iránti érdeklődést kiváltó, kibédi illetőségű, de a felvidéki Gerlicepusztán megismert adatközlő, a Dósa Lidi nevű cselédlány 18 és 70 éves kori fotója volt.
A népzenei lejegyzéseket rögzítő támlapok mintájára készített tizenkét tematikus kártyalap egyenkénti kihúzogatásával
és a lapnak megfelelően a hatalmas képernyőn megjelenő illusztráció is változik. Ezek segítenek abban, hogy megértsük, Bartók Béla a népzenegyűjtésen komplex folklórjelenségek gyűjtését értette, például azt, hogy a hangszeres zene lejegyzéséhez a dallamokon túl számára alapvetés volt a hangszerek leírása, vagy hogy a tánczene a tánc koreográfiájának lejegyzése nélkül nem tud igazán érvényes lenni. Ezzel és a térképpel, a következő egységgel érthetjük meg igazán, miben áll a népzenekutatás mint diszciplína és Bartók mint népzenekutató jelentősége.
Az utolsó helyiségben díszes faragott bútorok állnak. Nem eredetiek, de készítőjük ugyanúgy a körösfői népi fafaragó, Péntek „Gyugyi” György, akitől 1907-től kezdődve Bartók jó néhány berendezési tárgyat vásárolt, de rendelt tőle Lechner Ödön is, Kodályhoz pedig egy íróasztala került. A választás egyébként nem véletlen. A korszak célja a hazai művészet megújítása volt, ehhez az iparművészet is olyan formanyelvet keresett, amely egyszerre modern, de nemzeti karakterrel is rendelkezik. Ezt a tiszta forrást a paraszti kultúra értékeiben találták meg. Bartók lakását ehhez kapcsolódva, ráadásul az újonnan felfedezett népzene hatására, népi készítésű bútorokkal rendezte be. A Szabó Csaba zeneszerző családi örökségéből származó bútorok a jogutódok letétjeként vannak az emlékházban.
Egyelőre itt a kiállítás vége, de szeptember 26-ra, a következő koncertszezon indulására remélhetőleg újra megnyílik, a jövő márciusi születésnapra pedig szeretnék a további egységeket is létrehozni.
Zoltán aprólékosan elmagyarázza, a nyári munkálatok után hogyan növekszik meg a második emeleti kiállítótér; hogyan lesz az egyébként meglepően kicsi, de pazar és megnyugtató panorámájú valamikori zongorás dolgozószobából zeneművek hallgatására alkalmas helyiség; milyen falak tűnnek el, hogy a Bartók és a természet tematikát kibonthassák – itt az ablak ráadásul padlótól a plafonig tart, tehát szinte immerzív lesz az élmény –; milyen, a nem muzsikus látogatók számára is izgalmas alkalmazások és eszközök mutatják be a zeneszerző sajátos kompozíciós technikáit.
A kiállítás rendezői a gyerekekre is gondolnak: kifejezetten az ő érdeklődésükből kiindulva és az ő magasságukra optimalizálva készül a felnőttekével párhuzamos útvonal, már csak azért is, mert egykor itt is élt egy kisfiú, aki az édesapjától saját Mikrokozmoszt kapott.
Szóval igaz, hogy amit most láthattunk, nagyjából mindössze fél évig, még csak a kezdet, de a lépcsőházi fotón látható házigazda, aki a frappáns elhelyezésnek köszönhetően az első emeleti korlátra dőlve mereng, már most elégedett lehet.
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
