Amikor a festmény ruhává válik
A 20. század elején a képzőművészet és a design találkozása a modernizmus egyik legizgalmasabb kísérlete volt: innentől kezdve visszatérő gondolat, hogy a művészet ne korlátozódjon a múzeumok és galériák falai közé, hanem a mindennapok része legyen. A Bauhaus mesterei is úgy gondolták, hogy nincs éles határ a magasművészet és a mindennapi tárgykultúra között – egy szék vagy egy textilminta ugyanúgy lehetett autonóm alkotás, mint egy festmény. A hordható művészet, amelyben képzőművészek és divattervezők működnek együtt, tulajdonképpen ezt a hagyományt viszi tovább: a festmény kilép a steril kiállítótérből, és az utcán kezd új életet.
A művészet és a divat találkozása azért izgalmas, mert eltérő logika mozgatja őket. A képzőművészethez hagyományosan az egyediség, a maradandóság, a lassú szemlélődés kötődik, a divatot pedig a szezonális változás, a gyors fogyasztás és a tömegtermelés jellemzi. Amikor azonban a két terület összekapcsolódik, a művészet új dimenziót kap: demokratikusabbá válik, hiszen olyan közönséget is megszólíthat, amely számára a galériák világa távolinak vagy elérhetetlennek tűnik. Egy Basquiat-rajz vagy egy Soós Nóra-motívum pólóra, cipőre vagy kabátra nyomtatva sokkal szélesebb körhöz jut el, mint egy kiállítótérben. Az ilyen darab viselése ráadásul identitásgesztus: aki hordja, egyben üzenetet közvetít a kultúrához való viszonyáról.
A kollaborációkkal mindkét fél nyer valamit. A művészek kiléphetnek az „elefántcsonttoronyból”, láthatóbbá válnak, új médiumokkal kísérletezhetnek, és sokszor fiatalabb közönséget is megszólíthatnak. A divatmárkák ezzel párhuzamosan kulturális többlethez jutnak: egy-egy kollekció intellektuális réteggel, történettel, művészeti utalásokkal gazdagodik a képzőművész által. Egy luxusmárka számára ez presztízsnövelő gesztus, a streetwear brandek számára pedig hitelesítő erő, ami a fiatalabb közönséget vonzza.
Többféle példát láthatunk ezekre a kollaborációkra: van, amikor egy kész mű reprodukciója kerül a ruhára; máskor a művész vizuális nyelve inspirál egy teljes kollekciót; és akadnak olyan projektek is, amikor a művész aktívan részt vesz a tervezésben, vagy éppen kritikai módon reflektál a divatiparra.
Az elmúlt száz évben számos emblematikus együttműködés született. A harmincas években Salvador Dalí és Elsa Schiaparelli kollaborációja alapozta meg a műfajt: a homármintás ruha vagy a fiókos kabát egyszerre volt szürrealista gesztus és divattörténeti áttörés. Az 1980-as években Andy Warhol és Gianni Versace közös munkái a pop art és a luxusdivat szövetségét mutatták meg, ahol a Marilyn-szitanyomatok ugyanúgy helyet kaptak, mint a Vogue-ruhaként elhíresült darabok. A ’90-es évektől és különösen a 2000-es években a streetwear világ is felfedezte a kortárs művészetet: Basquiat expresszív graffitijei Supreme pulcsikon, Keith Haring ikonikus figurái Vivienne Westwood extravagáns ruháin, Damien Hirst pillangói és koponyái Levi’s farmereken vagy Takashi Murakami manga-virágai Vans cipőkön – mind azt mutatják, hogy a kortárs vizuális kultúra emblematikus művei mennyire könnyen fordíthatók le hordható formába. A Dior például Anselm Reyle neonabsztrakcióit emelte haute couture szintre, Sterling Ruby és Raf Simons közös kollekciója pedig a kortárs absztrakciót vitte át a kifutóra.
A magyar kontextusban a képzőművészet-divat párbeszéd más irányokat vett: a nemzetközi színtéren a nagy luxusmárkák a sztárképzőművészeket vonzzák be, Magyarországon azonban főként a közép- és fiatal generációs divatmárkák dolgoznak együtt kortárs alkotókkal. A NUBU például több művésszel is kollaborált: Bak Imre konstruktivista munkái vagy Dukai István lírai, fluid festészete is a márka ruhadarabjain köszönt vissza, Tomcsányi Dórinak pedig volt már közös projektje egykori tanárával, a képzőművész Barabás Zsófival. A Je Suis Belle 2019-es kollekciójának magja egy kollaboráció Marozsán Erikával, amelyben a New Yorkban élő színésznő különleges hímzései keltek életre a tervezőpáros ruháin: az érzékeny varrógéprajzok szürreális freskókká olvadtak egy-egy fazonon. Soós Nóra és a DRK először 2017-ben, majd 2021-ben csinált közös kollekciót, amelyek szintén nagy sikernek örvendtek.
A képzőművészeti mű az ilyen kollaborációk során köztes térbe kerül: egyszerre van jelen a magas- és a tömegkultúrában, az egyedi és a sokszorosított, a white cube és az utca világában. Vannak, akik szerint a magasművészet így árucikké redukálódik, valójában viszont éppen ez a demokratikus gesztus ad neki új értelmet. A hordható művészet azt mutatja meg, hogy a műalkotás nem feltétlenül zárt entitás, hanem élő tapasztalat: velünk mozog, közösségeket szólít meg, és a mindennapi élet részévé válik. A divatcikkeken megjelenő művészet ebben az értelemben nem pusztán divat, hanem kulturális újrapozicionálás: a művészet közelebb kerül azokhoz, akik talán sosem engedhetnének meg maguknak egy eredeti műtárgyat, a művész pedig kilép az elefántcsonttoronyból, és valóban belép a társadalmi térbe.
