Amit az öltözékünk elárul rólunk

A francia nyelvben már a 12–13. században használták az elegancia fogalmát, tanácsként az arisztokratáknak, hogyan tegyék vonzóbbá magukat a fokozott szépség, a kifinomultság, az ápoltság, a stílusos öltözködés vagy a mesterkéltség segítségével. „A szép ruhák és a szép kiegészítők sokat javítanak az emberen”, tanácsolta a férfiaknak Guillaume de Lorris költő egy 13. századi versében. A francia mode szó már 1482-ben ismert volt, míg ennek angol megfelelője csak a 16. században jelent meg. A 17–19. században különösen érvényes volt, hogy először mindenkit az öltözéke alapján értékeltek, ruhájának színe, anyaga, sziluettje, a testének és öltözékének összhatása alapján. 

Ugyan a divat kifejezés még a 20. század elején is inkább „a legújabb különbséget” jelölte, mégis már egyfajta társadalmi azonosságot is jelentett, a viszonylag szűk, megbecsült, jómódú elit világát. A divatstílus kifejezés pedig gyakran kapcsolódik kulturális mozgalmakhoz, társadalmi jelenségekhez, szimbólumokhoz, osztályokhoz és azok kultúrájához.

Napjainkban a divat az egyik társadalmilag elfogadható és biztonságos módja annak, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól, ugyanakkor az utánozhatóságával segíti is az egyént a társadalmi alkalmazkodásban.

Megdöbbentő, de ma ugyanúgy, mint évszázadokkal ezelőtt, az öltözködésünkön keresztül kommunikáljuk társadalmi státuszunkat, fejezzük ki személyiségünket és jelezzük identitásunkat. De valami mégis megváltozott, és a 21. században megnőtt az érdeklődés a divat és a társadalom kapcsolata iránt. Számos kutató és tudós tanulmányozza, hogy a divat hogyan befolyásolja az összes társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai tényezőt, hogyan alakítja át az egész kultúránkat és társadalmunkat.

A divat társadalomhoz való viszonyának egyik legjellemzőbb példája az, ahogyan a ruházat ma jelzi a társadalmi státust. Történelmileg csak a gazdagok és a hatalmasok fértek hozzá a finom szövetekhez, a bonyolult mintákhoz és a legújabb divatirányzatokhoz, és bár ma is igaz, hogy bizonyos márkák és stílusok kapcsolódnak a gazdagsághoz és a luxushoz, a divat már nem csak a gazdagság fitogtatásáról szól. Az egyéniség és identitás kifejezésének eszköze lett, viselt ruháink tükrözhetik a személyiségünket, a meggyőződésünket és a kulturális örökségünket. De ma a divat nemcsak erősíti az identitást a kulturális hátteret tükröző hagyományos ruházattal vagy az egyedi és innovatív designnal, hanem megkülönbözteti az egyént a tömegtől. 

Maga a divatipar is fontos része társadalmunknak, olyan jelentős gazdasági erő, amely ugyan munkahelyeket biztosít és hatalmas bevételt termel, nem mentes a kritikáktól a környezeti hatásai, a dolgozókkal való bánásmódja és az irreális szépségstandardok miatt. 

A fenntarthatóbb és etikusabb divat a társadalmi és politikai változások hatékony eszköze is lehet. A mai társadalmakban és kultúrákban a divat kulcsszerepet játszik. A legújabb divattrendek, mint például a fenntartható és etikus divat, tükrözik értékrendünket, meggyőződésünket és a világhoz való hozzáállásunkat. A divat és a társadalom összetett kapcsolatában fontos észben tartani, hogy öltözködésünk és viselkedésünk tükrözi azt, hogy kik vagyunk és milyen világban élünk.

Az egészruhák története

Gyerekkoromban még gyakran lehetett hallani a ma már ritkán használt kifejezést: egészruha, pedig az egészruha az egyik leguniverzálisabb darab, amelyet túlzás nélkül évezredek óta viselnek. Az öltözék formája sokat változott az idők során, de mindig kihagyhatatlan eleme volt a ruhatáraknak.

A világ legrégebbi egészruhája az egyiptomi tarkhan ruha, amelyet történészek szerint körülbelül ötezer évvel ezelőtt viseltek. Az 1913-ban egy egyiptomi sírból felszínre hozott finom szövésű vászonruhát a Mastaba feltárása során találták meg. Ma az Egyiptomi Régészeti Múzeumban látható.

A kaunakes rojtokkal díszített uniszex egészruha volt, amelyet minósziak gyapjúból és festett vászonból készítettek, bonyolult mintákkal és hímzésekkel. A klasszikus szír vagy perzsa vagy az ókori Mezopotámiához és Perzsiához kötődő gyapjúköpenyt szirmokra vagy tollakra utaló bojtos mintákkal szőtték.

A Kr. e. 4000 előtti sumér civilizációban a legkorábbi ruhatípus még nem a kaunakes, hanem egyfajta kilt volt, amely nagyon szorosan illeszkedett az alsótesthez, miközben a felsőtest csupasz marad. A korai mezopotámiai kaunakes, a felsőtestet is beborító egészruha általában a gyapjúszövet és báránybőr keverésével készült. A későbbi, kényelmesebb görög kaunakes készítésénél az ókorban már élénk színeket használtak.

Az európai egészruhák története

A kora középkorban Európa nyugati felén a vándorló germán törzsek beemelték kultúrájukba a késő Római Birodalom szimbólumait és öltözékeit. Ennek hatására 400–500 körül a kontinentális Európában és kicsit később Angliában is a női ruhák általában csuklóra rögzített, hosszú ujjú tunikák voltak egy csőszerű egészruhán, amelyet peplosnak neveztek. A fémrátétekkel, hímzésekkel és szövött szalagokkal kombinált női darabok 500 körül gyakran brossokkal, fibulákkal díszített, kabátruhaszerű öltözékek voltak. 

A trägerrock, hängerock vagy a kötényruha a kora középkori Skandinávia leghíresebb női ruhadarabja volt, amely a korai germán vaskor népeinek öltözékéből alakulhatott ki. Az egészruha gyakran cső alakú, akár szabott, akár bő, amelyet vállon áthúzott pántokkal, a mellkas felső részén pedig nagy „teknősbrossokkal” viseltek. Elsősorban gyapjúból és lenből készültek, de találtak néhány példát selyem- és kenderruhára is. 

A korai angolszász nők jellegzetes cső alakú ruhát viseltek, amelyet a testen övvel, a vállon brossokkal rögzítettek. A késő római stílus, körülbelül 700 után, nagyjából a keresztény hitre való általános áttéréssel egy időben, általános volt a kontinensen. Ezzel ellentétben a pogány viking nők Európa nagy részétől eltérően öltözködtek, fedetlen hajjal és egyetlen hosszú ruhában jártak, amelyet mindkét vállon megtűztek brossokkal, alatta pedig ujjas alsóneműt viseltek, gyapjútunikával, különösen télen. 

A kereszténység elterjedésével a 7. századi Angliában és Európában a vallásos művészet inspirálta a nőket az öltözködésben. A 10. és 11. században gyárthatóvá és megfizethetővé, egyre elérhetőbbé váltak a városokban a textíliák, ruházati cikkek és kiegészítők. Ebben az időben jelentek meg a kör alakú kapucnis köpenyek, amely alatt a nők ujjatlan bokáig érő, szabott egészruhát viseltek, gyakran kontrasztos színű, megkülönböztető szegéllyel díszítették. 

A 10. században a női karokat már jellemzően takarják, a ruhaujjak egyenesebbek lettek, a végükön enyhe díszítéssel, fonott vagy hímzett szegélyekkel, többféle ruhaujjstílussal. 

A 16. századi Európában a ruhák stílusában még erőteljesen kifejeződtek a nemzeti különbségek, de a „spanyol stílus” szinkronba hozta a felsőbb osztályok körében az egyrészes ruhák stílusát. Az 1550–1600 közötti időszakban az európai ruházatot a gazdagság jellemezte. A nők ruháinak kúpos, csípőnél széles sziluettjét felváltotta a V alakú derékvonal, az ujjak és a szoknyák ismét szélesedni kezdtek, a vállra helyeződött a hangsúly. A korszak egészruháinak jellegzetes dísze a nyakfodor, a spanyolgallér, a csipkével díszített, keményítővel és forró vasalóval ropogós, pontos redőkké formált különálló ruhadarab volt. A fényűzőnek tekintett, bonyolultan kidolgozott, nehéz anyagokból, bársonyból és selyemből készített fekete egészruhákat élénk színű ékszerekkel, rubinokkal, gyémántokkal és gyöngyökkel díszítve viselték, kontrasztot adva a fekete hátterének.

A 17. század közepére a stílusok ellazultak. A nyakfodrokat felváltották a széles, lapos gallérok. 1640-re divatossá vált a hosszabb, simább alak: a derék visszaállt a normál magasságba, és a század elejének hosszú, szűk ruhaujjai rövidebbek, teltebbek és lazábbak lettek. A metszett ujjakkal, szalagokkal vagy más könyök feletti díszítéssel ékesítették az egészruhákat.

Az empire sziluett közvetlenül a mell alatt kezdődő, magas derekú megjelenést hozott, ami elhagyta a terjedelmes alsószoknyákat, de eltakarta a hasat és kiemelte a melleket. A stílus a 18. század végén Napóleon és Joséphine hatására szerte Európában népszerű lett. Neve a birodalom szó francia kifejezése, az empire, a stílus pedig a neoklasszikus divatot élesztette újjá a görög-római művészet világából, amelyben a nők bő tunikákat, peplost vagy a gyakoribb chitont viseltek. A mell alatt övvel rögzített, szép tartást és kényelmet biztosító, könnyű és bő empire ruhák általában fehérek és rövid ujjúak voltak.

Az empire egészruhái széles körben elterjedtek Európában a 19. század fordulóján, valószínűleg nagyrészt az 1789 utáni francia megrázkódtatások miatt, az ősi erények visszaszerzését ösztönözve és elutasítva az arisztokrácia korábbi fényűző öltözködését. Az angol „regency”-stílus ugyanazt a tendenciát követte, mint a francia, még akkor is, amikor az országok egymással háborúban voltak. A 19. századi egészruhák túlméretezett sziluettjei és puffos ujjak uralták a divatot. A szűk viktoriánus stílusú ruhák a század végén hajtásokkal és fodrokkal, a váll fölé emelkedő kúpos ujjakkal pompáztak, majd a 20. század elején megjelentek a fodros csipkeruhák és muszlinflapperek. 

Az ipari forradalom elhozta a divat forradalmát is. Felgyorsult a stílusok változása, az 1920-as években a rövidebb, egyenes ruhák voltak a modernek, a 30-as évek pedig virágmintákat, széles vállakat és testre folyó szabásokat hoztak az egészruhadivatban. A 1940-es években Christian Dior szűkített derekú, lábszárközépig érő kabát- és ingruhái uralták a divatot, de a 20. század igazi divatforradalmát a brit divattervező, Mary Quant 1964-ben megalkotott miniruhái jelentették. Az 1970-es években a maxi- és a síkos selyemruhák, a széles vállú kabátruhák reprezentálták az egészruhadivatot. A 21. század elején pedig kitört egy újabb divatforradalom, a mindent uraló kényelem forradalma, és a kötött pulóverruhák átvették az egészruhavonalon a vezető szerepet.

Egybeolvadni a nagy egésszel, avagy az álcázás művészete

Az egész észrevehetetlen részévé válni, egybeolvadni a környezettel az állatvilágnak életmentő technika. Számtalan apró vagy hatalmas állat bőre tudja tökéletesen utánozni a környezet színeit és mintáit, elkerülve ezzel a ragadozók figyelmét. A lepkék szárnyának mintázata képes hasonulni a fa kérgével, a békák bőre felveszi a pocsolya mintázatát, a sáskák szinte a levelek részévé válnak, a kígyók művészi módon utánozzák a homok tónusait, rengeteg állat alkalmaz hasonlóan életmentő trükköket. Az emberek ugyancsak ősidők óta alkalmazzák az álcázást, a természeti népek vadászai környezetük és növényviláguk színeit festették magukra, vagy erdei zuzmóval, növényekkel takarták magukat, hogy a nagy egész észrevehetetlen részévé válva vadászhassanak. 

A történelem kemény fricskája, hogy a brit katonák, akik egykor skarlátszínű kabátot vagy kék egyenruhát viseltek, hasonlóan az élénkpiros nadrágot viselő francia katonákhoz, a környezetből kitűnő viseletük miatt szörnyű veszteségeket szenvedtek. Ezek a történelmi kudarcok nagyban elősegítették, hogy idővel a katonai jelenlét elrejtése vált az egyik legfontosabb stratégiai feladattá. A mai katonai álcázás karakteres alapmintájának előképe 1915-ben Franciaországban született, amikor az első világháború alatt az észrevehetően megnövekedett katonai felszereléseket – tankokat és fegyvereket – el kellett rejteni a légi felvételek elől. Az álcázás, amely képes volt titokban tartani a francia hadsereg fegyvereit, olyan díszletfestőket igényelt, akik ennek a különös optikai művészetnek a mesterei voltak.

Az ecsetvonásos álcázás a festőművészek egyszerű ecsetvonásait használta a katonai textileken, kézzel festett megjelenést kölcsönözve a ruháknak, majd a második világháború alatt, az ipari szövetnyomtatás elterjedésével, az álcázó minták folyamatosan bővültek és egyre professzionálisabb rejtést adtak. A hadseregek szerte a világon egyéni, stílusos és taktikailag egyedi mintákat fejlesztettek, amelyeknek mára rendkívül széles a skálája, utánozva a természetes erdőket, dzsungeleket, sivatagokat, esőerdőket, óceánokat, gyepeket és még sok más környezetet. A rejtvény álcázás íves kialakításai a kirakós formákat idézik, az esőterepruhát a németek találták fel, a svájci splitter álcázás rendkívül stilizált, a tigriscsíkos terepruha erősen kapcsolódik a vietnami háborúhoz, egy dzsungel álcája a Lizard nevű francia álcázásból származik. Az erdei álcázás ugyanolyan gyorsan elterjedt, mint a csokoládéchip nevű sivatagi álcázás, amelyet az Öböl-háború idején találtak fel, és később sok közel-keleti ország átvette. A számítógépes technológia megjelenésével kialakult a digital camouflage, és a modern technológiája megnyitotta az utat még az infravörös lencséket is elkerülő álcázás előtt is. 

Az álcázás 20. századi története szorosan kapcsolódik a művészettörténethez, hiszen az első európai álcázók, a dazzle-festők között feltűnt sok ismert kubista művész, mint Georges Braque, André Mare, André Dunoyer de Segonzac és mások. A kubista festők által használt stilizált látásmód, ahogy a témáikat elvonatkoztatták a festményeiken, hasonló módon szűrte át a természeti környezet látványát. 

Az 1980-as években az álcázás művészete berobbant a divatba. Megjelentek a terepszínű nyomatok, az egzotikus állatminták, eleinte még a természet szokásos színvilágát és mintáit viselték. De a divat természete merőben más, az álcázás helyett a feltűnést igényelte, nem rejtette el viselőit a világ elől, sőt inkább felhívta rájuk a figyelmet. Szokatlan megoldások születtek, a terepszín helyett feltűnő színek, a világos pasztellek és a neontónusok uralkodtak, a művészien foltos formák csillogtak, az állatminták tetejére pedig virágminták kerültek. Az álcázás a divatban pusztán játékosságból és nem militarista szándékkal a képzelet földjére juttatta el a fogyasztókat. Az álcázás története egy találmány és a művészi alkotás közös története, amely új dimenziót adott a díszítőművészet egészének. 

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/3. számában olvasható.

Fotók: Bézsenyi Zsolt / Katti Zoób Divatház