A dokumentarista fotográfia egyik fontos témája az ember és a víz törékeny kapcsolata, az a kötelék, mely örök és elválaszthatatlan, akkor is, ha valaki távol él a természettől, mert a víztől való függés mindenhol jelen van. A Hullámtörés című kiállítás olyan fotográfiai anyagokat mutat be hat magyar fotográfustól, amelyeknek központi eleme a víz vagy éppen annak a hiánya. A sorozatok közös jellemzője a társadalmi felelősségvállalás fontosságára való figyelemfelhívás, legyen szó akár egy lokális probléma bemutatásáról, akár globális kérdésfelvetésekről.
Mint Kopin Katalin kurátor elmondta: a víz sok formát ölthet a környezetünkben, lehet az idilli táj egyik eleme, jelentheti a harmóniát ember és természet között, mítoszok, hiedelmek és rítusok kötődhetnek hozzá. De lehet korlátok közé szorított, betonmederbe terelt, vékonyan csordogáló erecske, szögesdrótok övezte zöld sáv, örvénylő, piszkos víztömeg, megközelíthetetlen és élet nélküli holt víz, megfigyelt és szigorúan őrzött határzóna, fegyveres konfliktusok és az elsivatagodás terepe vagy az életért folytatott küzdelem metaforája.
A fotóesszék a vízhez való kapcsolódásunk jelenét mutatják be, de általuk megismerhetjük a bemutatott területek múltját és magunk elé képzelhetjük a kirajzolódó jövőképüket is. A kiállítás első termében tőlünk távol eső vidékeket járhatunk be, Nicaraguát, Majuli szigetét, Brazíliát, Törökországot és Európa más országait, míg a második teremben a szűkebb környezetünk kerül fókuszba, a szomszédos Kárpátalja és Magyarország tájai, vizei. A sorozatok olyan témákat vázolnak fel, mint az erózió elleni védekezés, az őshonos növények termesztéséhez kapcsolódó vízigény, a vízhasználat ökológiai lábnyoma, a fenntarthatatlan bányaművelés következményei, a természetes vízfelületek kiszáradásának környezetre gyakorolt hatásai vagy a folyószabályozás beláthatatlan okozatai. De a problémaközpontú témafelvetéseken túl minden képanyag arról is szól, hogy az ember a természet része, kölcsönhatásba lép vele, belesimul vagy éppen ellenszegül neki, élvezi a lehetőségeit vagy elszenvedi az adottságait.
Bácsi Róbert László idén készült sorozata Nicaraguát hozza számunkra közel, több olyan vízzel kapcsolatos mikrotörténetet mutat be, melyek rávilágítanak az ország vízhelyzetének érzékeny pontjaira. Egy számára ismeretlen területre érkezve szembesült az ott élők természetes vizekhez fűződő erős és közvetlen függésével. Ott, ahol nincs vezetékes ívóvízrendszer és a szemetet sem szállítja el a szelektív kukásautó, minden azon múlik, hogy milyen állapotban vannak a tavak, folyók, források, és mindezt hogyan tudják fenntartható módon használni és egyúttal megőrizni. A fotográfus egy kakaóbab-ültetvényre kalauzol el minket, ahonnan a palántázástól a termés begyűjtéséig láthatunk képsorokat, miközben beavatást nyerünk a fenntartható kakaótermesztés gyakorlatába. A további képeken a hétköznapi élet tárul elénk, az ivóvízgyűjtés, a mosás, a tisztálkodás, a vízi közlekedés napi rutint jelentő mozzanatai, amelyek a Nicaragua-tó, a Solentiname-szigetek és a San Juan folyó köré szerveződnek. Távolabbi disztópiaként felsejlik a Nicaragua-csatorna terve, az a nagyszabású és gazdasági érdekek mentén szövődő elképzelés, amely jelentős gazdasági előnyöket hozhatna Nicaraguának. De a projekt komoly környezetvédelmi aggályokat vet fel, mivel a csatorna építése jelentős hatással lenne a helyi ökoszisztémára, különösen a Nicaragua-tóra és a környező területekre.
Molnár Zoltán globális kérdéseket feszegető Aqua című, humanista sorozata nem korlátozódik egy adott térségre, a helyszíneket az elmúlt másfél évtized utazásai határozzák meg. A téma elindításához erőteljes inspirációt adott számára a Sacatar Alapítvány Salvadorba szóló brazil ösztöndíja, melynek során két hónapig kalandozhatott és merülhetett el egy teljesen más kultúrában és életvitelben. Ekkor ismert meg olyan közösségeket, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a vízzel, az Amazonasszal vagy az Atlanti-óceánnal, és mindennapi megélhetésük a halászat révén a természet hatásaitól függ. Fotói és az utazásokról írt naplórészletei egy ellentmondásos és feszültségekkel teli világot rajzolnak meg, ahol a közösségek és a mély emberi kapcsolódások, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség árnyalatai vetülnek egymásra. A brazíliai utazást 2010-ben, az André Kertész-ösztöndíjnak köszönhetően, egy francia utazás követte, ahol szintén a víz és ember kapcsolatának témáját kutatta. A fotóesszé további képsorai Spanyolországban, Törökországban, a Duna romániai szakaszán, valamint Magyarországon folytatódtak.
Zoltai András Eláraszthatsz, én itt leszek című sorozatában a Brahmaputra folyó Majuli szigetének átalakuló, változó arculatát mutatja be. A folyó, akár egy sűrű fonat, körülöleli a sodrásnak, a hömpölygő vízáradatnak kitett földdarabot, elvesz belőle és hozzátesz, hordalékot tesz le a partjainál, vagy továbbgörgeti a vízbe omló partszakaszokat, örökösen éberen tartva a vízparton élő embereket. A Brahmaputra az egyik legbővizűbb folyó a világon, különösen a monszun időszakban, amikor a vízszintje kiugróan megnő. A helyi közösségek évszázadok óta együtt élnek ezzel a hatalmas elemi erővel, mely befolyással bír a mindennapjaikra, a megélhetésükre és lakhatásukra. A sziget egyik legnagyobb problémája a klímaváltozás és annak következményei, a monszun elmaradása vagy kiszámíthatatlan volta, a hirtelen fellépő árvizek és a folyamatos talajerózió. Zoltai András azt a nehezen körvonalazható, érzékeny és finom kapcsolódási hálót mutatja be, ahogyan az emberek ezer szállal kötődnek a vízhez és egyúttal függenek is tőle. Túl a megélhetést nyújtó, halászatra vagy öntözésre használt víztömegen, a folyó számukra spirituális erővel is felruházott, rítusaik, szellemi és kulturális múltjuk meghatározó eleme. Talán ez az egyik kulcsa annak, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a változó környezethez, mely nem elsöpri, hanem ellenállóvá teszi őket.
Kállai Márton 2009 óta készülő Feloldódó létezés című fotóesszéjében a nyugat-ukrajnai Kárpátalján található Aknaszlatina összetett és rétegzett társadalmi, ökológiai és gazdasági helyzetét mutatja be. A korábban magyar többségű, jelenleg vegyes etnikai összetételű település sóbányászata a 19. és 20. században virágzott, és a régió egyik legfontosabb ipari központjává vált. A sóbányák mély tárnáiban és aknáiban nagy mennyiségű sót termeltek ki, amelyet nemcsak helyben, hanem távolabbi régiókban is értékesítettek. A helyi közösségnek azonban újabb és újabb kihívást jelentett Kárpátalja, s vele együtt Aknaszlatina változó állami hovatartozása. A huszadik század folyamán a terület határainak újraírása öt állami berendezkedést hozott a helység lakosainak. Az évtizedekig tartó kitermelés következtében a bányák szerkezete egyre instabilabbá vált, majd a szovjet érában bevezetett robbantásos módszer is hozzájárult a bányák szerkezeti gyengüléséhez. Mivel a só könnyen oldódik a vízben, a közeli Tisza beszivárgó vize is komoly problémákat okoz. A bányák bezárása 2007–2008-ban elkerülhetetlenné vált, ám az ebből adódó gazdasági nehézségek komoly kihívásokat jelentenek a helyi lakosság számára, akik jelenleg a sós vizű tavak jótékony hatására épített turizmussal próbálnak túlélni. Kállai Márton képein az a szélsőséges és disszonáns jelenség bontakozik ki, ahogy a kizsákmányolt, pusztuló, folyamatosan erodálódó vidék egyre kevésbé nyújt biztonságos otthont és megélhetést az emberek számára. Képei egyfajta epilógusként vagy intő jelként mutatják meg a túlzott emberi beavatkozás drámai utóhatásait.
Végh László Tisza című fotóesszéjében a folyó teljes hosszát végigjárva dokumentálja a vízfolyam változó partszakaszait, medrének alakulását és a folyó mentén élők vízhez való viszonyulását. A Tisza hossza majdnem ezer kilométer, és a Duna egyik legnagyobb mellékfolyója. A folyó forrása a Keleti-Kárpátokban, Ukrajna területén található, majd Magyarországon keresztül halad tovább, és Szerbiában torkollik a Dunába. A folyó több szakaszon is határként funkcionál, Ukrajna és Románia, Románia és Magyarország, valamint Ukrajna és Magyarország között. A határfolyószakaszok különös figyelmet igényelnek a környezetvédelem szempontjából, az érintett országok közötti együttműködés elengedhetetlen a folyó vízminőségének megőrzéséhez. További kihívást jelent a lakossági hulladék folyóba kerülése, az illegális szemétlerakás az ártéren, és a mindent elárasztó műanyag palackok. A projekt rámutat arra is, hogy a Tisza 19. századi szabályozása, amelynek célja az árvízvédelem és a mezőgazdasági területek növelése volt, napjainkban milyen problémákat okoz. A folyószabályozás miatt a Tisza természetes ártereinek jelentős része eltűnt, ez pedig számos növény- és állatfaj élőhelyének megszűnéséhez vezetett. A folyó aktuális problémáinak felvetésén túl Végh László fotóanyagának készítését a gyerekkori élmények, érzések megtalálásának és felidézésének vágya hajtja. Képeivel arra keresi a választ, hogy mit is jelent számára ez a folyó, miért vált ki belőle ma is mély hatást. Egy érzelmi, belső utazás lenyomatait láthatjuk a képek által.
Balázs Zsolt Akkor is itt maradunk, ha ez a föld kiszáradt című sorozatát 2021-ben kezdte el fényképezni, majd különös aktualitást adott neki a 2022-es, Magyarországot sújtó nyári aszály. Ez volt az első év, amikor a víz hiányát még azok is megérezték, akik városi környezetben élnek, hiszen a vezetékes vízellátás sem volt zavartalan, és több településen öntözési tilalmat is bevezettek. Az öntözőcsatornák, víztározók, tavak nagy része az Alföldön kiszáradt, és az ország két legnagyobb tavának, a Balatonnak és a Velencei-tónak aggasztóan alacsony vízszintjéről érkező hírek is megmozgatták a közvéleményt. A fotográfus annak járt utána, hogy akik az aszállyal érintett területeken élnek, vagy megélhetésük a víz mennyiségétől függ, hogyan reagálnak a szélsőséges változásokra. Figyelmének középpontjában az alföldi élet áll, ennek egyik szegmense a Kolon-tó és a Kondor-tó élővilága és ökoszisztémája. A Kolon-tó és a mára teljesen kiszáradt Kondor-tó a Kiskunsági Nemzeti Parkban helyezkedik el, Magyarország fontos természeti és ökológiai területeinek számítanak. Az aszály előtti időszakban a két tó és környéke gazdag és változatos élővilággal rendelkezett, stabil élőhelyet biztosított a vízi és mocsári élőlények számára, a vonuló madarak fontos állomása volt. Fotóesszéjében megmutatja a helyben maradó elhivatott ornitológusok munkáját, a halgazdaságban dolgozók nehézségeit, a vizes élőhelyek visszaállításáért küzdő szakember reziliens cselekvési stratégiáját, valamint a kiszáradó tavak világát.
A kiállításról további részletek itt. Július 9-én az alkotók tárlatvezetést tartanak.
