A borzalomérzés illúziójával gyönyörködtették az unott tömeget
A tizenkilencedik század végének üzeneteként Bram Stoker és H. G. Wells két korszaknyitó mítoszt indított útjára. Az egyik a Drakula gróf nevéhez fűződő, világfelforgató vámpírjárvány, valamint az ellene harcoló, korlátlanul sokrétű tudomány mítosza. A másik, H. G. Wells által teremtett történet, a Világok harca, a látványokban tobzódó űrháborúk nyitánya, amely máig népszerű maradt.
Emellett E. T. A. Hoffmann és Edgar Allan Poe műveire épülve a huszadik század eleji angol, német és francia horrorirodalom Európa-szerte megteremtette a modern életérzést kifejező „borzadás költészetét” (lásd: Mohácsi Jenő: Renaissance, 1910). Néhány évvel később a békéscsabai Tevan Kiadó gondozásában jelent meg a Cudar gyönyörök című nagyszerű válogatás, amelynek alcíme: A borzalom íróiból: E. A. Poe, Villiers de l’Isle-Adam, Hanns Heinz Ewers, Gustav Meyrink.
A korabeli krónikák szerint ezek az alkotók mindent elsöprő hatást gyakoroltak a „közönség idegizgalmaira”. A több nyelven publikáló, tájékozott író-újságíró réteg nagy teret szentelt ennek a műfajnak: az elemzések gyakran már az eredeti nyelvű megjelenés után, jóval a magyar fordítások előtt napvilágot láttak. A horrorirodalom recepciója így folyamatos volt. Ezzel párhuzamosan egyre jobban terjedt az új színházi és mozi műfaj, a Zola-féle naturalizmusból kinőtt grand-guignol (szó szerint: „nagy bábjáték”), amelynek középkori változatában állandó szereplők voltak az ördög, a hóhér és a halál. Nevét az 1897-ben, a párizsi Montmartre–Pigalle negyedben alapított Le Théâtre du Grand-Guignol színházról kapta. Ez volt a „véres melodráma”, a rémdráma korszaka – minden, ami a brutalitásról, a pszichológiai terrorról és az erőszak naturalista ábrázolásáról szólt. A Színházi Élet (1924) így jellemezte a grand-guignolt: „a borzalomérzés illúziójával gyönyörködteti a szenzációra és szokatlan élményekre éhes, unott tömeget.”
Kertész Mihály és Lajthay Károly filmjeit a korabeli lapok gyakran grand-guignolként hirdették. Ezt követően, 1917-ben, a Tevan Kiadó gondozásában jelent meg Hanns Heinz Ewers Alraune című sci-fi-regénye, amelyben egy tudós mesterséges megtermékenyítéssel hozza létre a vámpírhajlamú Alraune-t (Mandragórát), a női Frankensteint. A rendkívül vonzó Alraune egy felakasztott bűnöző és egy prostituált lánya, aki sorra elcsábítja és elteszi láb alól a férfiakat.
A könyvet a magyar ügyészség szeméremsértés vádjával visszavonatta a piacról, ám az impériumváltás miatt az eljárást felfüggesztették, így a regény csak 1924-ben kerülhetett vissza a magyarországi könyvforgalomba. Ebből a műből született 1918-ban az Alraune című film, az első magyar horror–sci-fi alkotás, Kertész Mihály rendezésében. A film kópiái sajnos elvesztek. Külön érdekesség, hogy a fiatal Lux Margit szerepet kapott ebben az alkotásban, és röviddel ezután már főszereplője lett a második magyar horrorfilmnek, a Drakula halála című műnek, amely Lajthay Károly rendezésében, Kertésszel közösen írt forgatókönyv alapján készült.
Ez volt az első film a világon, amely Bram Stoker Drakula című regényét vitte vászonra. Valószínűleg ez a két magyar némafilm keltette fel leginkább a nyugati némafilmkutatók érdeklődését. Idesorolható Kertész Mihály 1921-ben készült, nemzetközi sikert aratott filmje, A horror labirintusa (Labyrinth des Grauens, angolul: Labyrinth of Horror), amely valószínűleg F. W. Murnau számára sem volt ismeretlen. Murnau Nosferatu című filmjének alcíme, Symphonie des Grauens, egyértelmű párhuzamot mutat a „Grauens” fogalmán keresztül. A horror labirintusa film képi világát az égő vonat, a vagonokból kiugráló emberek, a látványos mentési munkálatok, a tömegjelenetek, a kórházi szcénák, valamint a tűzből kimentett Maud (akit a magyar Lucy Doraine, Kertész akkori felesége alakított) hallucinációi határozták meg. Ezek az elemek a borzalom, az iszonyat, a lovecrafti „természetfölötti horror” vizuális kifejeződései voltak.
Néhány hónapja, Robert Eggers legújabb Nosferatu-remake-jét nézve azon tűnődtem: ha Lajthay Károly Drakula című filmjének kópiái nem vesztek volna el, ma a felejthetetlen Drakula-alakítások névsora nem Max Schreckkel, hanem az osztrák Paul Askonasszal kezdődne. Csak utánuk következne Lugosi Béla, Christopher Lee, Boris Karloff, Lon Chaney, Klaus Kinski, Gary Oldman vagy Bill Skarsgård. Színészi teljesítményüket sajátos megjelenésük és maszkjuk tette emlékezetessé. Amikor Lajthay 1920 végén elkészítette a Drakula (első munkacímén) külső felvételeit az ausztriai Melkben, Wachauban, Bécsben, illetve a belső jeleneteket Budapesten, F. W. Murnau eközben még csak a Nosferatu lehetséges helyszíneit kutatta az észak-németországi Wismarban, a lübecki sóraktárakban és Stralsundban. Kizárt, hogy Murnau ne ismerte volna a Bécsben élő Lajthay Károly és Kertész Mihály filmtervét – különösen annak fényében, hogy Lugosi Béla baráti kapcsolatot ápolt Lajthayval.
Miután Bécs után Berlinbe költözött, maga is szerepelt Murnau-filmekben, és minden bizonnyal tájékoztatta a német rendezőt a Drakula halála című magyar–osztrák–francia koprodukcióról. A film 1921 márciusában már sajtóbemutatón szerepelt Bécsben, a Színház és Mozi így tudósított róla: „Most volt a bécsi sajtóbemutatója, amelyen óriási sikert aratott.” A magyar mozikban azonban csak 1923-ban vetítették. Ezzel szemben Murnau Nosferatu – A borzalom szimfóniája című ikonikus alkotása 1922 márciusától került a berlini mozikba, majd később hatalmas sikerrel vetítették Magyarországon is.
A kedves olvasó tehát jól értette: 1921-ben, a világon először, Lajthay Károly rendezésében, osztrák–magyar–francia koprodukcióban készült el a Drakula – későbbi címén Drakula halála – című film, Paul Askonasszal és Lux Margittal a főszerepben.
