„Durván véstek, hogy finom legyek”

„Én közösségekben vagyok otthon, nem szeretem, ha rólam szól a világ, azt szeretem, amikor rólunk szól” – mondja Edit. A szombathelyi Weöres Sándor Színház művészén lötyögött a naiva szerep, hamar túl is lépett rajta, de a lelkesedése és derűje örök.

Korábban
mesélt arról, hogy Székely Gábor osztályfőnökként erősen beléjük plántálta,
hogy soha ne legyenek teljesen elégedettek magukkal. Mit jelent ez az
elégedetlenség?

Úton levést, keresgélést, törekvést arra, hogy jobbak
legyünk. Hiszen egy jónak tűnő megoldásnál is mindig akadhat még jobb, ehhez
viszont elengedhetetlen a kíváncsiság.

Ez
soha nem kopott meg Önben?

De. Van olyan, hogy az ember éppen fásultabb, fáradtabb. Hiszen azon túl, hogy színészek vagyunk, elsősorban mégiscsak emberek, és ha az élet rosszabb lapokat oszt, nehéz ugyanolyan lázas energiával kezelni a szakmai kérdéseket.

Ilyenkor
mi segíthet?

Ha az éppen aktuális munka annyira izgalmassá válik, hogy
behúz és elvarázsol. Akár intellektuálisan, akár érzelmileg. Egy igazán értékes
munkafolyamat beszippantja az embert. Ez nem csupán tőlem függ.

Inkább
a csapattól vagy a rendezőtől?

Az ideális alkotói helyzet, amikor a rendező éppúgy a csapat része, nem külön „vagy rendező”. Természetesen ő az irányító, ahogy a szövegemet meg nekem kell megtanulnom. Színházban a jó közösség hegyeket mozgathat, csodákat szülhet. A Kaszás Attila-díj is részben erről szól. A közösségen természetesen nem emberek halmazát értem. Barátom, kolléganőm, Alberti Zsófi anyukájának mondása, hogy minden ember másképp hülye.

Közösséggé szerintem akkor válunk, amikor elfogadjuk egymás hülyeségét, sőt, ezzel együtt tudjuk kölcsönösen szeretni, de minimum elfogadni és tisztelni egymást.

Önnek
sokszor volt része ilyesmiben?

Már a főiskolai osztályunk is így működött. Szerencsés vagyok e tekintetben, mert a szakmai pályafutásom nagy részét ilyen közösségekben töltöttem: Szolnoktól Tatabányán át Szombathelyig. Vagy talán nem is szerencse kérdése, a hasonló a hasonlót vonzza. Én közösségekben vagyok otthon, nem szeretem, ha rólam szól a világ, azt szeretem, amikor rólunk szól. Aki ismer, pontosan tudja, hogy ez nem manír, egyszerűen ilyen vagyok.

Valóban nem tipikus színésznői attitűd.

Semennyire nem vagyok tipikus színésznő. Illetve nem
tudom, hogy létezik-e egyáltalán tipikus színésznő. Ezek a sztereotípiák ritkán
működnek. Épp most olvastam lenyűgözve olyan kolléganőim interjúit, akikkel még
nem sodort össze a pálya. Az egyetlen dolog, amiben hasonlóságot találtam
köztük, hogy mennyire egyedülállóan gondolkodó és létező emberek.

Tudatosan
készült a színészi pályára?

Egyáltalán nem. Fiatal koromban fel sem merült bennem, hogy színésznő szeretnék lenni. Gyerekként úgy gondoltam – tán bocsánatos bűn –, hogy aki színésznő akar lenni, az olyan kis magamutogató majom. Engem az irodalom érdekelt leginkább. Szerettem egyedül lenni, gondolkodni, álmodozni, rajongtam a történetekért – ezekre a szépirodalom lehetőséget adott.

Mi
hozta el a fordulatot?

Az első szerelmemhez, későbbi első férjemhez kötöm ezt. Ő hegedűművész volt, nagyon fiatalon szerettünk egymásba, a baráti társaságunk is főként ifjú művészekből állt, esténként a Zeneakadémiára jártunk koncertekre. Talán akkor értettem meg, hogy ez több annál, hogy egy kislány híres akar lenni. Az előadóművészet jóval összetettebb, árnyaltabb kifejezésmód, s az irodalomhoz is közelebb áll, mint azt én buta kislányként gondoltam.

Ön
töprengős, utánaolvasós színész?

Töprengős. Az olvasásra szánt idő, ami valamikor napi több órát tett ki, mára jelentősen csökkent. Viszont sokat figyelek. Figyelem az engem körülvevő  világot. Próbálok megérteni miérteket. Valójában a szerepeimnél is hasonlóan működöm. Vannak csodálatos kollégák, akik első perctől kezdve rendkívül virtuózul képesek próbálni.

Én akkor lódulok meg, ha egy mondat mögött érteni vélem mondjuk, hogy mit kompenzál. Mert az erősen mesél egy sorsról.

Vagy épp’ a helyes hangsúlyt találom meg egy pontosan és fedetlenül megfogalmazott gondolat valós közléséhez. Ha meglelem a gondolati vagy érzelmi szálat, az aztán formát is szül. Gyerekeknél lehet szerintem ezt a különbözőséget jól megfigyelni: van, aki már meglepően korán próbálkozik a mozgással, csetlik- botlik-esik, aztán jár. A másik meg ijesztően sokáig csak figyel, és mikor a szülők már kezdenének kétségbeesni, elindul gond nélkül. Ha jó a vége, egyik út sem jobb vagy kevesebb, csak más.

Kezdetben
a törékenysége, szőkesége miatt sorolták a naivák közé, vagy jól állt Önnek ez
a szerepkör?

Alkatilag mindenképpen a naiva szerepkör illett rám.
Más kérdés, hogy én soha nem éreztem magaménak. Lötyögött rajtam.

Hamar
túllépett ezen.

Már a szolnoki évek alatt megtalált Kroetz Felső-Ausztria című darabjának Annija is. Kétségtelenül jobban passzolt hozzám. Meggyőződésem, hogy nekem minden jobban áll, mint a naiva szerepkör. Egyszerűen mert a gyermek- és fiatalkorom nagyon messze volt a habos-babos mesevilágtól, a nehézségekről sokkal többet tudok. Én ezek ellenére lettem olyan, amilyen, nem pedig azért, mert valami biztonságos védőháló vett volna körül.

Derűs
ember.

Igaz. Sokat gondolkodtam rajta hogy mitől lettem az. Azt hiszem, egyszerűen adottság. Schwajda György írt egy darabot, volt benne egy dal, Egri Márti énekelte. Úgy hangzott: „Én, ki remélni jöttem a világra, kit durván véstek, hogy finom legyek” Gyuri akkor azt mondta nekem, hogy ez rólam jutott eszébe. Szerintem passzol is rám... Hét-nyolcéves gyerekként olvastam A láthatatlan embert. Abban éket vernek egy Zéta nevű szolga lábszárába, miközben ő nyugodtan megszólal, hogy el fog repedni a csont, majd a következő ütés után, hogy elrepedt. Volt egy lábjegyzet, hogy ez a sztoicizmusra utal. Akkoriban még nem volt internet, könyvtárban kellett utánanéznem, hogy ez mit jelent. A tizedét nem értettem a fellelt forrásoknak, de valahogy azt éreztem: jé, olyan, mint én.

Mi
hozza ki a sodrából?

Leginkább az igazságtalanság, főként, ha mással
történik. A magam sérelmét elrakom, lerendezem, megemésztem. Néha meglepődöm
viszont, hogy milyen jegeces erőt tud előhozni belőlem, ha mást látok
igaztalanul bántani, alázni.

Mikor
Szombathelyre szerződött, az első interjújában azt mondta: „…sokan azt
gondolják, eleve hibbant vagyok egy kicsit. Ezt is bevállalom”. Ez miben
nyilvánul meg?

Már nem emlékszem, hogy akkor épp’ mire mondhattam
ezt. Viszont új környezetben az engem még nem ismerők gyakran nem tudnak hova
tenni. Sok a vigyor, túlzottnak érzik a lelkesedésem, meg hogy szinte mindenben
és mindenkiben lelek jót. Talán ilyesmi lehetett akkor is, a szombathelyi színház
„hőskorában”.

Önnek
mit jelent a humor?

Semmiképpen nem vicceskedést. Attól inkább rossz
kedvem lesz.

Mennyiben
függ össze a szakmai színvonallal, hogy egy színházi társulat közösségként
működik-e?

Erősen összefügg, de a közösséget mindig nagyon meghatározza a vezető személye. Ahhoz, hogy jó közösséggé váljunk, hagyni kell, hogy felelős felnőttként dolgozzunk, ehhez pedig ezt támogató személyiségű vezetőre van szükség.

Jordán Tamás ilyen.

Remélem, hogy a mi színházunk ezt a hagyományát viszi majd tovább.

Szombathelyen
megtalálta a helyét?

Pályafutásom alatt itt töltöttem el eddig a leghosszabb időt. Ha nem érezném jól magam, ez nem így volna. A város, ottani barátok is erős kötelék lett mára. A színház dolgozói pedig szinte a tágabb családommá váltak. A színészléttől természetesen nem idegen az ide-oda szerződés. A mi társulatunkban két kivétellel mi is mind csupán jöttünk, így lettünk szombathelyiek. Emberi kapcsolaton és kötődésen túl azért a színházunk minősége is döntő tényező. Ezeket egybevetve: igen, én otthon vagyok Szombathelyen.

Fotók: Büki László /vaskarika.hu