A 2004-ben elhunyt Boglár Lajos etnológus ritka örökséget hagyott a Néprajzi Múzeumra. Évtizedeken át kutatta az amazóniai indiánok tárgyi és szellemi kultúráját, az ő munkája nyomán került közel hétszáz különleges darab, sok száz fénykép és több antropológiai tárgyú film a Néprajzi gyűjteményébe. Halálakor egy emlékkiállítással adózott a tudósnak a múzeum, most azonban sor került egy átfogó bemutatásra: a most megnyílt tárlaton gyakorlatilag egyben láthatjuk mindazt, amit Boglár és elődei felhalmoztak. Az elődök között találjuk a térítő rendek misszionáriusait ? ezeknek gyűjtéseiből a Néprajzi már 1896-ban bemutatott egy szép merítést ?, illetve azt a két orvost, Baumgartner Jánost és Halbrohr Jánost, akik az 1940-60 közötti időszakban gyűjtöttek az amazóniai indiánoktól értékes darabokat és adományozták a Néprajzi Múzeumnak. A mostani tárlat őket is megidézi, sőt azokat a magyar tudósokat is, akik a terület állat- és növényvilágát kutatták hosszú évtizedeken át: a kalandregényeiről is ismert Molnár Gábor zoológust, a Brazíliában világhírű madármúzeumot alapító Hidasi Józsefet, vagy a jelenleg is Peruban papagájokat vizsgáló fiatal tudóst, Oláh Györgyöt.
A nálunk föllelhető anyag tehát itt egyben látható. Főzy Vilma kurátor jó érzékkel tágabban értelmezte a témát a szokásos néprajzi bemutatónál és vendégül hívta a Természettudományi Múzeum néhány kitömött állatát, rovarpéldányát, fotóanyagát, hogy érzékletessé tegye az esőerdő környezetét. Így a kiállítás első termében egy néma állat- és növénykertbe lépünk, ami valóban autentikus megközelítés egy őserdei kultúrához, kicsit el is szakítja a nézőt a szokványos múzeumi környezettől. Beljebb a magyar kutatók és gyűjtők anyaga révén a XX. század közepéig élő, hagyományos törzsi kultúra tárgyai fogadnak, stilizált kunyhóval, manióka-préssel, csodálatos toll-ékszerekkel és sámán-maszkokkal, külön kezelve a férfi és a női tevékenységek eszközeit. Egy rejtettebb zugban találkozunk a sámán-szertartásokkal, öltözetekkel, hangszerekkel és a tudatmódosító szerek kellékeivel ? és micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell suta bábukat nézni, mert a szalmából, textilből, állati testrészekből komponált ruházatot csak az emberi test kontúrjait mutató, rejtett állványok tartják. Ember tehát eddig sehol nem jelenik meg, csak az eszközei. Mégis látjuk magunk előtt a teljes kultúrát, mivel az amazóniai indiánok nagyon sokáig nem szakadtak el sem a természeti környezettől, sem a tárgyaiktól, bennük és általuk éltek, apró gesztusokkal megjelölve tárgyat és földet, növényt és lakhelyet. A növényi rostokból font edények, hálók, textilek mintázata, a toll-ékszerek formai gazdagsága a kortárs designban is elevenen él, a maszkok kidolgozása viszont egészen archaikus. Rendkívül összetett tárgyi kultúra, jól rendszerezett tárlókban ? eddig a pontig a kiállítás tökéletes.
Ám itt megtörik a lendület. A XX. század közepétől, amikor az addig majdnem érintetlen törzsek élettere rohamosan zsugorodni kezdett az útépítések, a gépesített fakitermelés miatt, és valóban szükség volna alaposan megértenünk, milyen folyamatokon ment (és megy át ma is) az amazóniai indiánok élete, a kiállítás lendülete hirtelen elfogy. Éppen azon a ponton, ahol elkezdődik az esőerdő nagy arányú, visszafordíthatatlan pusztítása, ahol az indiánok válaszút elé kerülnek és az ősi életformák, tevékenységek aprópénzre cserélődnek a turistáknak kínált sámán-wellness, őserdei kalandtúra és más luxusőrületek darálójában, a kiállítás a padlóra zuhan. A rendezésbe és a koncepcióba bevont Greenpeace figyelmeztetései néhány térdmagasságba helyezett monitoron (alig) láthatók, az őserdő drámai eltűnését rögzítő felvételek egy falnyi méretű csupasz farostlemezre kerültek, a sarokban néhány figyelmeztető szöveg olvasható, randomszerűen kiemelt tipográfiával. Csak az a szerencse, hogy a kiállítás utolsó terméből visszafelé haladva jut ki a látogató, így még egy rövid ideig bemenekülhet az őserdő tisztább, harmonikusabb ? igaz, már csak tündérkertnyi ? közegébe.
